Bánki Éva

Politika vagy szerelem?

    Minek is tarthatjuk Balassit, a vitézi versek, avagy a szerelem költőjének? A középkori trubadúrok által meghonosított szerelmi költészet, amely a hölgy dicséretét, a szerelem felemelését tűzte ki célul, egyáltalán nem utasította el a társadalmi tematikát.
    Hiszen az udvari szerelem, a hölgy szépségének dicsérete, az „udvari, jó mód” társadalmi felemelkedést jelenthetett minden rendű-rangú férfinak. És itt ér minket a nagy meglepetés: a trubadúrok, a szerelem költőinek életrajzát, a híres vidákat olvasgatva úgy találjuk, a híres szerelmesek mind bukott férfiak. Természetesen nem tudjuk, hogy milyen volt a „szerelem költőinek” élete a valóságban, és feltesszük, maguk a vidákat lejegyző, Itáliában élő filológusok se tudtak nálunk többet a provanszál mesterek életéről, mégis különös, hogy a csodált szerelmesek és szerelmi költők életéhez többnyire a vereség, csalódás, bukás és nem a társadalmi felemelkedés képzete kötődik. Pedig udvari költőnek lenni társadalmi rang volt a XI–XII. században is. De az a trubadúr, akihez a hagyomány a legelső népnyelvű szerelmi verseket köti – Guilhem de Peitieus – egy különösen balszerencsés politikusnak bizonyuló aquitániai herceg volt.
    Ismétlem, a valóságos trubadúrok valóságos életéről keveset tudunk. De ahogy a trubadúr-életrajzok (a középkori Európa első világi életrajzai, novellácskái) sem olvashatók karriertörténetekként, úgy a fiktív önéletrajzként olvasható szerelmi verseskötetek, Dante Vita nouvája és Petrarca Canzoniere-je sem. Szerelem és karrier – mind a kettő, mint ahogy a szonett vagy a penicillin, európai találmány, nagy európai narratívák alapja; de ellentétben az amerikai álom-forgatókönyvekkel, a kettőt az európai gondolkodás egymást kizáró értéknek tartja. Lehullik a hó, kezdődik a tél, ilyenkor csak a sirventés-költők hangja hallatszik, akik a főurakat ostorozzák keménységükért és bűneikért. A tél a vezeklés és számonkérés évada. És a képzeletben élő társadalmi-szerelmi utópiáké.
    A nagy európai regények szerelmesei, Trisztán, Julien, Fabrizio, Anselmus, Fréderic a szerelmet akkor választják, mikor rájönnek, hogy a társadalmi érvényesülés útjai bezárultak, vagy felismerik, hogy a világi kótyavetye, a hiúság vására nem ér a szemükben semmit. Emlékezzünk, Julien Sorel egyetlen pillanatban választja az igaz szerelmet, és ugyanazzal a mozdulattal a társadalom megbecsülését is félrelöki. Ugyanilyen kultikus elbeszélés Balassi Bálint élettörténete is, aki mint költészetére büszke trubadúr (bár ezt a szót aligha ismerte), megpróbálta tulajdon életét is műalkotássá, exemplummá formálni. A „szellemi örökös”, protestáns Rimay, a magyar irodalomtörténeti gondolkodás atyja lelkes epicedionjában a mesternek, az új kor emberének, a „felette elő haladó” költőnek, Balassinak a sztoikus vértanú szerepét szánja.
    Rimay szerint Balassit Minerva azért ragadja az égbe, mert a föld nem becsülte meg – de vajon mennyiben jogos Balassi életét, vagyis szerelmi életrajzának keretét bujdosásként, társadalmi alászállásként olvasni. Balassi Zólyomban egy főrangú, hatalmas család sarjaként látta meg a napvilágot, de úgy indul az Esztergomot megvívni akaró csapatokkal, hogy – mint a „hátán házát hordó csigának” – a Patakon maradt vitézi felszerelés az egyetlen vagyona. Az életút a hetyke, nagy reményű fiatal daliától a lovakkal kupeckedő, özvegyasszonyokat botrányos módon molesztáló, a társadalomban helyét nem találó lezüllött költőig vezet. A költőé, akit a „nagy hamisság és a háládatlanság a föld szélére kergettek”, írja maga Balassi. Miközben a szerelem révén egyre magasabbra emelkedik, a „föld” szélére száműzettetik, és nemcsak Lengyelországba vagy Erdélybe, hanem a jól ismert világ, a társadalom perifériájára.
    Balassi maga is érezte ég-telen elvetettségét, szorongó számkivetettségét. De ő már nem középkori trubadúr volt, aki rezignáltan fogadja tél és tavasz, elvetettség–áldás, balszerencse–jószerencse váltakozását. A bujdosás, száműzetés, reménytelenség, sőt tehetetlen frusztráltság képei pedig nem valamiféle nagy narratíva, hanem inkább a kegyelemtan logikáját tükrözik. Ez a szerelmi teológia nem tűri a történetet, mert nem lehetséges benne végkifejlet, ezért mi a Balassi-sors megértéséhez másfajta nézőpontot keresünk.
    De kinek a nézőpontját? Vizsgáljuk talán a költő, a magyar Alcibiades életét a könyörtelenül sóvár, ádázul haszonleső Dobó-, Sulyok- és Balassi-rokonok szemével? Akiket a hit szigorra, a „zord idő”, a Habsburgok, törökök, lengyelek, erdélyiek közötti ingadozás köpönyegforgatásra és cinizmusra tanított. Milyennek képzeljük a felvidéki rokonság éjszakáit? Vad kéjek (mert ez a világ csak „vendégfogadó házunk”), tomboló istenfélelem, szívbe markoló zsoltározás az asztalon kiterített birtokpapírok fölött, miközben az éjszakába belehasít a kuvik, a lelkifurdalás, egy megkínzott török rab hangja, miközben a „bulyák”, a rab, török hímzőnők (ők is jó portékák) túlvilágian szép virágokat hímeznek a menyegzői ágyra. Mit gondoltak Bálintról, akinek a birtokait megszerezték, akit megvetettek, kicsit irigyeltek vagy kicsit sajnáltak, akinek a verseivel más hölgyeknek udvaroltak?
    Vagy nézzük talán Balassi megpróbáltatásokban végződő életét a protestáns hit bajnoka, a nagy „lángszóró”, Bálint nevelője, Bornemisza Péter szemével? A szenvedélyre születni kell, Vénusz maga választja ki fiait vagy lányait, a provanszál trubadúrok öröksége, az „udvari jó mód” önmagában még senkit sem bélyegez meg életre szóló erotikus ihletettséggel. Az arisztokratákat ostorozó prédikátor, az apostoli lelkű Bornemisza is úgy ismerte a kísértést, ahogy az ördög Luther hálószobaküszöbét – mert bizony nem volt idegen az elevenen lobogó szenvedély a fanatikus teológia csűrcsavarától. A „lelkes”, az örök tűzben égő szalamandrát, Balassi Bálintot sokféle tűz kipróbált: mestere, Bornemisza Péter vallásos lángolása is. Vagy tekintsünk Balassira egy másféle hit tüzében lobogó pap, az őt Esztergomban meggyóntató jezsuita, Dobokay Sándor szemével? Mert bizony Bálint, Bornemisza Péter neveltje odahagyta a protestáns hitet, és a cingár jezsuita áhítattal hallgatja, ahogy a bűnös életű, de a pátert latintudásával elkápráztató, halálos sebet kapott költő gyónni készül. És ekkor Balassi, annyi női dal szerzője az utolsó órában a pátertől a legfélelmetesebb nő, a vergiliusi Sibylla szavait idézi – azokat a szavakat, melyekkel az alvilágba, talán épp a pokol sötétjébe lépő Aeneastól búcsúzik. De hol kezdődik a pokol, és mikor nyílik fel legelső kapuja?
    Nehéz a korszakot magunk elé képzelni, hiszen reformáció-ellenreformáció kora, a bűnben fetrengő, bűntől rettegő nagyurak, a régi szilaj idő már csak emlékeinkben létezik. Vagy ki tudja? De létezik egy olyan tekintet is, melynek sugara ma is gond nélkül meghosszabbítható, melynek nézőpontja ma is érvényes lehet. A XVI. századi fiatalok talán még nem szenvedtek annyit a társadalmi különbségektől, hiszen a török ágyútűz nem tett különbséget jobbágy és nemes között, a végvárak tárt karokkal fogadták a bárhonnan jövő parasztfiatalokat. Balassi Hartyáni Imrére, inasára hagyja arannyal futtatott ezüstcsákányát, zabola lovát, szép pej paripáját. Katonái, „vitéz társai” között Imre az egyetlen, aki verselget.
    Milyen lehetett egy lesüllyedt nagyúr-költő, Balassi Bálint Sancho Panzája, a végvári élet „oskoláját” kijáró Imre szemében. Egy józan parasztfiú, aki robotba járás helyett leveleket hoz-visz Losonczy Annának, gyémántkeresztekkel tündöklő főúri hölgyeknek vagy éppen cortegiánáknak, aki talán Balassi-strófákban udvarolgat Losonczy Anna cselédlányának – egy ilyen fiút nem téveszthet meg Balassi örökösen újraéledő reménye, hogy valahogy változtathat a sorsán. Pedig az akkori parasztfiúk nem a mai univerzitások látszategyenlőségében merítkeztek meg, hanem „jó széllel”, „zabola lovakon” száguldoztak a rónán, megpihentek a végházakban, ahol magyar katonanóták mellett rác, horvát énekek, német, magyar, vallon szerelmi történetek csendültek fel. Nem hinnénk, hogy ezek a végvári lovagok járatosak lettek volna a latin grammatikában, vagy megmártóztak volna az udvari jó modorban – de miért hasonlítja oskolához (és ritkábban kolostorhoz) Balassi a végvárakat? Talán csak a regényírói ihlettel megáldott nagy irodalomtudós, Eckhardt Sándor találta ki/meg a mi Imrénket a Balassit körülvevő katonafiatalok sokaságában. De most pattanjunk fel Hartyáni Imre pej lovára, és mezőn, jó széllel tündökölve vágtassunk át a XIX. századba, ahol a Hartyáni Imrék/János vitézek már a huszárság oskoláját kijárva egymaguk keresik a búszerző szerelmét Júliájuk vagy Iluskájuk lábnyomát keresve. Hiszen a Petőfi-tájköltészet is ismeri a társadalmi utópiákként megjelenített tájakat: Alföld – Kárpátok.
    A mi Bálintunk – a közhiedelemmel szemben – nem volt se vérbeli katona, se taktikus politikus. És egy trubadúr – aki európai színvonalú szerelmi költészetet teremt magyar nyelven – miért is ír vitézi verseket? És ha vitézi verseket ír (ehhez nagyon hasonlítanak Bertran de Born chanson de guerre-jei), miért nem találunk utalásokat konkrét fegyvertényekre, politikai eseményekre? Milyen vitézi vers, chanson de guerre, ami győzelmekről nem is számol be? Bár Balassi költészete nem írható le teljes mértékben a trubadúrhagyomány alapján, a vitézi énekek mégiscsak hasonlítanak a provanszál sirventésekre. A „jó oskola”, a vitézek „universitas”-a tavasz- és ifjúságkultusszal egyetemben úgy jelenik meg, mint a harmonikus, bár a halálnak szentelt emberi együttélés mintaképe, valamifajta testvéri közösség utópiája. Tudjuk, a trubadúrok sem feledkeztek meg a szerelem társadalmi vagy transzcendens keretéről, az ideális vagy ellenséges társadalmi világ rajzáról.
    Milyen nézőpontból értelmezzük Balassi Bálintot? Egy tekintetet, az „áldott szép Juliáét”, Losonczy Annáét ő tett halhatatlanná. De mi csak az elérhetetlen kedves pillantását ismerjük, a szavait nem, noha Balassi – a trubadúrok tanítványa – többször is megszólal a Hölgy nevében. A középkori költészet, az arisztokratikus és a népies is sokszor játszik a másik nem maszkjában megszólalás teremtette erotikus feszültséggel. A mai kutatók hajlanak arra, hogy feltegyék, a hírneves provanszál költőnők, a trobairitzok, akik – nem lévén egyéb témájuk, vágyuk vagy ideáljuk – vállvetve versengenek egy neves trubadúr, Raimbaut d’Aurenga kegyeiért, nem mások, mint Raimbaut gróf költői teremtményei. Raimbaut nyilván azért beszél a nők nevében szerelemért epekedve, hogy a helyes, a férfitársadalom által elvárt, odaadó, kegyes magatartást kényszerítse a főrangú hölgyekre. Különös, hogy ezekben a versekben sincs szó beteljesült szerelemről, a versek szerzőjének szerepét eljátszó versbeli Raimbaut mindig kegyetlenül, szívtelenül, elutasítóan viselkedik. Pedig a szép provanszál hölgyek, Beatriz de Dia, Azalais de Porcaraigues minden fogadkozásukat a lába elé terítik.
    Sokféle tanúsága van Raimbaut gróf és a szép hölgyek közötti fiktív-költői üzenetváltásnak. A középkori nők valós érzelmeire, karakterére, lelki életére nehezen következtethetünk a nevükben kimondott szavakból. De látjuk, a transzcendensbe törő udvari szerelem nem létezhet visszautasítás nélkül – hogy a hölgyek vágya a transzcendensbe emelkedjék, maga a férfi mutatkozik könyörtelennek. Falak, társadalmi akadályok vagy éppen „könyörtelenség” nélkül nincs szerelem. Raimbaut grófnak, a férfinak engesztelhetetlennek kell mutatkoznia. De miért lettek volna a középkori fiúk és lányok ily könyörtelenek egymással? Vajon a trubadúrok nem léptek be a kapukon beljebb, sohasem léptek volna a zárt szobába? Mennyi ebben a költészetben a valóság, mennyi a fikció, kérdezik a régi kor költőitől a mai, „konzervatív” filológusok.
    Szerelem nem létezhet irodalom nélkül. Udvari társasjátékot, a szerelmi hadjárat támadó eszközeit, a hűbérúr feleségének való, előrelátó, a reménylett birtokadományra kacsintó hízelgést vagy a puszta erotikus vágyat halhatatlanná csak az írás logikája teszi. Férfiak és nők a trubadúrok előtt is vágyakoztak egymásra. De Perceval a Grál, az üdvözülés felé haladva megáll az úton: három friss vércseppet lát a havon, amelytől eltölti a szerelme teste iránti vágyakozás. Mindennapi tapasztalataink szerint a szerelem nem halhatatlan, a vércseppek hamar eltűnnek-felszívódnak – de nem így a fehér papírra, hóra vagy szikrázó-áttetsző jégre hulló vércseppek, hiszen a szenvedélyt halhatatlanná teszi az írás logikája. A középkor legnagyobb regényíróinál, Chrétien de Troyes-nál és Wolfram von Eschenbachnál a három vércsepp látványa megállítja, szerelmi transzba kergeti Percevalt. Mellettük, a folyó túlpartján kitavaszodik, de a hófoltot, ahova a vércseppek hullottak, nem olvasztja fel a nap. Fénlik sok kövektől mint verőfénytől erős vér tiszta gyégen, / Lebegnek szemei, mint a menny csillagi télbe éjjel szép égen, / Kivel rabjává tett, szabadságából kivett engemet immár régen.
    Noha Julia nem regényhősnő, mint Perceval felesége, de az Úrnőről, a kedvetlen és vad Juliáról – mint ezt a Petőfi Irodalmi Múzeum szép kiállítása is bizonyítja – mégiscsak többet tudunk, mint a trubadúrok hölgyeiről vagy épp a Raimbaut grófért esengő Beatriz de Diáról. Alakja fanyarabb, ellentmondásosabb, mint a trubadúrok hölgyeié, képzeljünk el egy könyörtelen, de mindig vidám szemű asszonyt, azt a felkavaró képet, mikor Julia angyalhoz hasonlóan, a kapuk között, gyászöltözetben, de vidám szemekkel jelenik meg. A szerelmeseket elválasztó falak áttetszőek ugyan, de olyan hatalmasak és áttörhetetlenek, mint Jeruzsálem falai, ahol Joachim találkozott Szűz Mária édesanyjával, az elérhetetlen Szt. Annával. De valahogy szőkébbek, puhábbak, omlatagabbak Annánál, Balassi Juliájánál a dél-francia lányok, ahogy Losonczy Annánál omlatagabb, gyengédebb Szent Anna is Giotto festményén. A kedvetlen, vad Julia – akit a vad rárókkal ellentétben megszelídíteni sem lehet – zabolátlanul, könyörtelenül fenségesnek tűnik a provanszál udvari ízléshez képest. De valójában milyen is volt az áldott, szép Julia? Nem tudjuk, hogy Balassi mikor ismerkedett össze búszerző szerelmével, Losonczy István fiúsított lányával, Ungnád Kristóf egri kapitány feleségével. Vajon kegyes volt-e a szép „kapitányné” az egri hadnagyhoz, Vénusz fogadott fiához? A férfiak szeretik legnagyobb szerelmüket elérhetetlennek képzelni, ezért a férfi filológusok szerint Anna elérhetetlen maradt. Egy nő nem lehet ebben biztos – miért is lett volna Anna kemény szívű a szilaj hadnagyhoz. De a női hajlandóságot – a hiúságot nem – visszariasztja a túlzott eszményítés. Legyen egy nő bármilyen hasonlatos Vénuszhoz, túl nagy ünneplés után óvakodik magáról a gyöngyöket, drágaságokat, szép szavakat levetni. Az írás-logika, a jégen-hóban fel nem olvadó vércseppek transzcendens magasságba, a kapuk és falak, a mondatok sora közé zárják a szerelmest.
    De talán mégsem az önirónia okozta félénkség tette Juliát oly keménnyé. A világon melyik birtokaihoz, rangjához, tisztességéhez foggal-körömmel ragaszkodó „kapitányné” kezdene viszonyt törökök és közben mindenféle más nők – polgárözvegyek, cortegiánák – között sebesedő-forgolódó, a saját osztályából magát elveszejtő költővel. Hogyan is táncol Julia? Mint fűr után ha magasságból magát sólyom rúgja / oly nagy sebesen táncát ő járja, nem mozdul dereka. Így táncol egy „kapitányné”. Hiszen ez a képecske nemcsak a korabeli divatos táncstílust mutatja be (a derék merev, a lábak szaporáznak), hanem a felülről lefelé tekintő, a derekát meg nem hajlító, tánc közben is vadászó, a mindig kihúzott derekú magyar Dianát. Elképzelhetetlen, hogy a provanszál trubadúrok, vagy akár Dante, Petrarca magasból lecsapó ragadozó madárként merte volna a hölgyét ábrázolni. Pedig özvegy Ungnádné Losonczy Anna, a fürjeket magasból figyelő Julia nem volt ellensége a fiatal férfiaknak. A magasból sólyom módjára vagy éppen nagy vidáman óvatosan körültekingetve, a vagyonos, a Bálintnál fiatalabb és megbízhatóbb Forgách Zsigmondot szemelte ki férjének. A szerelem – mint a provanszál trubadúroktól tudjuk – nem létezhet falak és kapuk, társadalmi és transzcendens határok nélkül. Ha így történt, akkor áldott szép Julia közvetítette Bálint felé a társadalom és saját osztálya ítéletét. Más, hajlékonyabb derekú hölgyekkel is előfordul, hogy Werthert megsiratják, fordításait-verseit dobozkájukba rejtik – és aztán a jó Albertet választják férjül.
    Bálint elveszett. Minden ajtó bezárul. Nemcsak a tizenhárom évig tartó búszerző szerelem, hanem saját hibái, a társadalom könyörtelensége is a kapuk mögé száműzik. De nemcsak a kapuk, a szavak is bezárultak a bujdosásba induló, az osztálya által megvetett költő mögött. Halála óta négyszáztíz esztendő telt el. De áldott szép Julia ott maradt a kapuk, a verssorok fogságában: Egy kapu köziben juték eleiben vidám szép Juliának, / Hertelen hogy látám, előszer alítám őtet lenni angyalnak / Azért ő utába így szólék utána mint Isten Asszonyának.
    Balassi elveszett. Esztergomban szembenézett a puskagolyóval – azzal a puskagolyóval, amelyet a magyar tanulóifjúság képzelete ágyútűzzé nemesített. Hiába minden filológusi helyesbítés, tanári okoskodás. Ilyen nagy költővel csak ágyútűz végezhet.

    (Elhangzott 2004. június 11-én Budapesten, a Petőfi Irodalmi Múzeum Áldott szép Julia című Balassi-évfordulós kiállítás megnyitóján.)