Csiki László

Balassi

Én költő nem voltam, én csak énekeltem
amit fülembe fútt a szél nagy futáson;
száz ló is kidőlt alólam – elsirattam,
és elsírattam, mert fájt, a dalolásom.

Volt, ki a beszédet jobban tudta nálam,
a szó nem volt kenyerem – s nem volt kenyerem.
Egy lélegzetnyi kék ég, az volt vagyonom,
azzal éltem – mint kőbe vetett búzaszem.

Semmim nem volt, hát szabadnak kellett lennem,
de hitem másokhoz kötött – tán bolondság,
mert hogy hűségem magamnak bizonyítsam:
én futottam is, ha mások parancsolták.

De ha kellett – és kellett –, a harcot álltam,
ütöttem s hős lettem, hogy öltem emberül;
de sose hittem, hogy az a fényes szablya,
az a Hold ott fönn az égen engem elkerül…

Én szavak helyett csak asszonyt szerettem,
nevük – hogyha volt – csak kitalálás, játék;
úgy szerettem őket, magam szerethessem,
s elűzzenek, ha tán melléjük állnék.

De borom s bánatom így sem volt elég,
cimborák s barátok itattak reggelig:
látni akarták, mit nem lehet: az álmom,
s hogy milyen szép-furcsákat mondok még nekik.

De költő nem voltam, én csak énekeltem,
volt, ki a beszédet jobban tudta nálam…
Semmim nem volt, hát szabadnak kellett lennem,
de ha kellett – és kellett –, a harcot álltam…
Én szavak helyett csak asszonyt szerettem,
de borom s bánatom sosem volt elég.