Jégcsap-költészet

    A jégcsap legfőbb jellemzője nem az, hogy hideg. A hidegség relatív dolog, hideg a vas, a tél, de bizony még a szív is lehet hideg. A jégcsap legfőbb jellemzője, hogy olvad. Időnként el-elolvad, időnként meg-megfagy. S ha újra megfagy, már nem jégcsap lesz belőle, hanem esetleg jégtábla, vagy a fenekéig beállt pocsolya alakját veszi fel.
    Ez a teljesen természetes természeti kép jutott eszembe, miközben Jan Erik Vold karcsú verseskönyvével ismerkedtem. Vold hatvanöt éves skandináv költő, és legalább hét verseskönyve jelent meg hazájában (ennyit említ az utószóban Sulyok Vince, a magyar irodalomnak az északi végeket figyelő, hűséges őrszeme). Vold úr volt főszerkesztő, lett díszdoktor, évtizedek óta a szomszédos országban él (mármint a norvég hazájával szomszédos Svédországban), de mindezek a körülmények aligha magyaráznak meg bármit is költészetéből.
    Tudja be az olvasó műveltségem hiányosságának, de bizony kevés verset ismerek a norvég költészetből. Jan Erik Voldtól is csak ezt az alig ötvenoldalnyi szöveget olvastam, megítéléséhez kevés, talán ha ízelítőnek elég. Vold – mondja Sulyok Vince – látványosan szakított a klasszikus formával, a költészet (Norvégiában) megszokott témáival és stílusával. Helyette kötetlen, az élő beszédhez közelítő hangvételt használ, figyelmét a nagyvilág eseményei felé fordítja. Így is lehet fogalmazni – nekem inkább a politikai napilapok vezércikkeit és a plakátok szlogenjeit juttatja eszembe. De hát a szavak nem tehetnek róla, hogy milyen sorrendbe kerülnek, az a bizonyos jég is hol ilyen, hol olyan formára fagy.
    Az igazság azért ennél árnyaltabb, a kötet mintha Vold egész életművéről adna keresztmetszetet – ez azonban csak feltételezés, a versek keletkezésének idejéről nincs tájékoztatás. A maoizmus – mondják – az 1970-es években Norvégiát is elérte. Nem tudom politológiai pontossággal, mit is jelenthetett a maoizmus Norvégiában, a költészetben azonban bizonnyal nem vágott új csapásokat. Ha meg mégis megingatott egy elefántcsonttorony szemléletű rutinköltészetet, az talán még javára is írható. Az 1980-as évekre valószínűsíthető Vold-versek pedig mintha a Magyarországon is közkedvelt svéd gyermekversekkel nőttek volna egy bokorban, jól komponált, frappáns, rövid írások. Vold nem filozofikus szemléletű költő, de képes a helyzetek és hangulatok értékeit megragadni, ezek az aforisztikus szövegek pedig akár továbbzengésre is hajlandóak bennünk. „A viszontlátásra / mondta a lány / s örökre elmaradt”, vagy „Zajjal jár az eső / a hó / soha” – az ilyenféle észrevételek akár József Attila Klárisok című versfüzérét is emlékezetünkbe idézhetik.
    A közéleti érdeklődés és a tenni akarás buzgalma nem idegen Voldtól, az embertől, s Vold, a költő is gyakran rásegít verseivel erre a serénységre. A repeszbombák és a szerbiai vérengzés ellen ír, a városi fairtás és az óceáni halpusztítás ellen emeli fel szavát, indulata átfűti a sorokat. Alkalmanként fölsötétlik írásaiban a nagyvárosi költészet sajátos, európai hagyománya; ezek a versek hitelesebbek, a környezet, az életkor, a válaszadás igénye összegeződik bennük. A „jégcsap” ilyenkor mintha sokszínű ásványokat foglalna magába, amelyek áttündökölnek a külső rétegen. „A lombok is tudnak úgyszólván mindent / a szelekről – egy nap mégis a juhar egy levele / már okkersárga csillagként hever / az aszfalton, hasával felfelé / s öt fogazatával éppen csak érintve / a talajt. Hét nappal később pedig már milliárd / levél tapad a földre”. (Norvégul hibátlanul nem beszélő nehezen döntheti el, hogy az a jambikus lüktetés, amelyet Sulyok Vince magyar költői érzéke rejtett bele a fordításba, az eredetiben is ott lüktet-e.)
    Az utószó többször hangsúlyozza a költő népszerűségét hazájában és a nagyvilágban. Norvégiai közkedveltségéről aligha dönthető el, hogy az egykori főszerkesztőt, a politikus szellemű publicistát vagy a szuggesztív előadót illeti-e a babér. Vagy a nyolckötetnyi életmű egészét, ami mindenképpen tiszteletre méltó teljesítmény. De – végezvén a kezdő hasonlattal – attól aligha kell félni, hogy Jan Erik Vold körül jégcsappá fagyna a levegő!

    Jan Erik Vold: Jégcsapidő. Fordította, válogatta és az utószót írta: Sulyok Vince. Bp. 2003, Napkút Kiadó, 66 oldal.

Lukáts János