Vertigo földközelben

Szilágyi Lenke retrospektív kiállítása az Ernst Múzeumban

    Bő két évtized munkáit fogja át Szilágyi Lenke életmű-kiállítása. A ’81-es fotókon, ahol vékony, ámde kemény arcú fiatal nő néz velünk szembe, már jelen vannak azok az alapmotívumok (formában és életérzésben), amelyek a későbbiekben is vissza-visszatérnek. Van néhány dubrovniki fotó (ki nem kezdte Dubrovnikban?), ahol a sziklák fehér jelenésként sejlenek fel a víz sötét tömegében, másutt különös fényjáték villódzásában (kettős) árnyékok lopóznak az éjszakában. Megint máshol rácsok közé ékelődnek arcok. Ez a közbeékelődés, választóvonal – amely vagy akadály, vagy támasz, esetleg mindkettő egyszerre – idővel a Szilágyi-fotók védjegyévé lesz. A határ/választóvonal nem örökre szól, nem sérthetetlen. Egy 1992-es fényképen (Budapest) rácsos kerítés dőlt ki, a lyukon két kislány (megint kettő) álldigál. A szétfoszlott kerítés míves kovácsoltvas rács íveiben folytatódik, amelyeket megismétel a kislányok vaskos szemüvegkerete.
    A korai képeken a tér/terek osztása még nyugtalan, zilált. Egy 1993-as fotón (Keres) drótok átlós, tört árnyéka vetül a falra, előtte földönfutó asszony ül, kicsivel hátrébb hajléktalan dől a falnak, akár egy zsák. Egy 1999-es képen (Svájc) szintén két alak látható kubistán egymásra hányt falfelületek előtt, amelyeket kusza rend szerint oszt fel a fény-árnyék kettőse. Itt-ott a napsütés eljátszik a fal domborulataival, elmélyíti őket, olyan elevenek, természetiek, akár a háttérben magasodó, inkább csak felsejlő sziklacsúcsok.
    De lehet a választóvonal titokzatos is, mondjuk, mikor a semmibe fut. Semmibe vesző vágányt látunk rövidülésben, a sínpár (!) felfénylik elveszőben, ahogy sejtelmes fény vetül rá valahonnan. Hasonló beállításban híd fut ki a ködbe, és enyészik a láthatatlanba. Elöl néhány száraz, tört gally a tél fehérségében, olyan finom rajzolattal, akár egy japán fametszeten vagy Vianen – II. Rudolf aranymívese – japános grafikáin. Máskor a kettéosztás nagyon is durva, korántsem az aranymetszés fotóiskolákban is komolyan veendő szabályait követi. Ablak sötét sziluettjét látjuk egy sappadai fotón (1999), rácsmerev keret ez, akárcsak Magritte szürrealista festményein. Egy budapesti képen fa osztja ugyanilyen nyersen ketté a teret, mögötte megbúvó, leselkedő lányalak, kétoldalt két kocsi, egy Trabant és egy Lada.
    Szilágyi Lenke, a fotós mindig két világ határán leselkedik. Ugyancsak a horizontvonal szeli ketté késként azt a fotót, amelyen a földet papírszemét borítja el, az eget ezzel szemben költőien suhanó madarak. Háttal nekünk kisfiú áll a nagy tájban. Szerelmespár játszódik egymással a tengerparton. Mintha valamiféle tánc rituális mozdulataival helyeznék egymásra kinyújtott karjukat, közben azonban szemlátomást nem mozdulnak (az a sok forgalomból kikerült, roncs mozdony a fotókon!). A teret itt a föld és a víz határa osztja ketté. Elöl, a homokban, amelynek még a sercegését is szinte érezzük, lábnyomok, hátul a fehéren habzó, viharos tenger. Két világ, a földé és egy másik, ijesztőbb, kevésbé otthonos természeti elemé. Ugyanitt, ugyanezen a strandon készülhetett egy másik fotó fürdőzőkkel. Ezúttal a képsíkot a horizontvonal tengerre és égre szeli ketté. Súlyos, sötét fellegek nehezülnek a tájra, az ég szinte leszakadóban. E fulladásérzést erősíti, hogy az egyik fürdőző fejére borította a ruháját (vagy talán a szél). Patinás kőhíd ível át egy folyón. Csakhogy fura egy híd ez, olyan vékony, törékeny, hogy azt várjuk, mikor szakad le. Elöl a folyó vize rétegesre mosta a partot, akárha egy óriási hal kiharapott oldalát látnánk. Egy amerikai fotón (Escalante, 1992) felülről látunk rá egy sziklás tájra, amelynek gyűrődései olyanok, mint az elefánt bőréé. A gyűrt felületet sima aszfaltút egyenese szeli át.
    A Szilágyi-fotók sokszor készülnek földközelben, olyan közel a talajhoz és az anyaghoz, ahogyan a sárral, vízzel játszó kisgyerek látja a világot. Amúgy is sok a felfénylő iszap, ártér, esős aszfalt, szemcsésen, feketén ragyogó szén, levéllel meghintett, csillámló víztükör. Anyagszerű, fogható világ ez, legalábbis ilyen az egyik arca. Dinnyét szelő fiú néz velünk szembe, a lé szétcsöppen a kés közelijén. Élesen látjuk a piszkos, földes körmöket (Eger, 1999). Vízparton játszó fiúk (megint csak fiúgyerekek!) sárral dobálják egymást. Az egyik a testét is bemázolta. A hullámok finom vonala és a gyerektestek íve nem más világ, ugyanabból a fénylőn illanó és mégis nagyon anyagszerű anyagból való. Ember és természet nem áll szemben, nem különül el egymástól, az ellentétek átlibbennek egymásba.
    Ennek a világnak kulcsszava az egyensúly. Majdnem esés, épphogy zuhanás, amely azonban mégis lebegés, mégis a fent meghódítása. Gyermekcsapat vékony faágra mászott fel, alig bírja el őket, de elbírja, hisz hajlékony. Az emberalakok mögött az ágak vízszintese és függőlegese a világ egyik legősibb ellentétpárját formálja meg, a keresztet. Másutt széttárt kezű fiú áll egy fatörzsön, hogy miként mászott oda fel, és hogyhogy nem esik le, nem tudjuk. A vékony ágú erdőt misztikus ellenfény világítja meg (Budapest, 1985). Fényes pocsolyát ugrik át egy fiú Szuhumiban (1991). Kutya vetődött a tükörsima jégre, amelynek felületén ki tudja miért, szarvasagancs is hever (Recsk, 1995). Elesni persze nem csupán jégen lehet. Magasabbról is le lehet zuhanni. Ha valaki, egy hegymászó-fotós tudja ezt. Siklóernyős lebeg az égen kecsesen, csakhogy az ernyőn nagy lyuk tátong. Kar sötét sziluettje nyúlik be oldalról a képbe, mint oly sokszor máskor is (Isztria, 1985). (Idővel megszaporodnak ezek az árnyjátékok.) Két hegymászó biztosítja egymást. Nincs más, csak a fal, a mélység, és ők ketten, akik egymástól függnek (Tátra, 2001). A magasságon, a fent világán nem mindig lehet úrrá a parányi ember. Hófúvás sötétíti el a tájat a Fogarasi havasokban, a sejtelmes ködben, amely elmossa a körvonalakat, s árnyékká oldja a két küszködő hegymászót. Nem is kell már napnyugtákat kivárni, fotótrükkökkel élni, az ember árnyékká lett a hatalmas természet szorításában. De ugyanilyen parányi porszem az egyiptomi sivatagban vagy Nepálban, egy újabb hegyi viharban (2000).
    Furcsa módon nemcsak ember, állat is sok van ezeken a fotókon. Ha a teremtés koronája az anyag és a természet része, ebben talán nincs is semmi meglepő. Szilágyi állatai néha titokzatosak, nem a történetbe illők, holmi odasettenkedő kísértetlények, amelyek csak fokozzák a helyzet és a világ abszurditását. Az úttesten elesett (!) kerékpár, előtte hiúz hegyezi a fülét (1997). Kitömött róka egy szeméttelepen, korhadozó-omladozó amforák között (Tekirdag, 1984). Kecske egy temetőben, kisfiú sírjánál (Szuhumi, 1991). Máskor az állat is egybeolvad az anyaggal, mint a bodri kutya szőre is a szálas, magas fűvel (1999). Esetleg éppen elüt attól, mint az a selymes, fényes bundájú macska is, amely apró szemű szénhalmon ül. Mindkettő fekete, csak az egyik él, a másik élettelen. E kettő nem mindig különül el egymástól ezeken a képeken. Hiszen:

Akár egy halom hasított fa,
hever egymáson a világ,
szorítja, nyomja, összefogja
egyik dolog a másikát
s így mindenik determinált.

Csak ami nincs, annak van bokra,
csak ami lesz, az a virág,
ami van, széthull darabokra.

Béresi Csilla