Nikos Chadzinikolau

Anya

Anyám szemei
szomorúak, mint az őszi tavak.
Anyám ajkai
gyászénektől terhesek.
Anyám arca
sápadt, mint a kétségbeesett ég.
Kézzel megtámasztott barázdák.
Anyám háta
meggörnyedt az éjszaka terhe alatt.
Hozománynak elég az éjszaka.

A halászok hazatérte

Fehér csendet húznak a tengerből,
a hálóról lefejtik a só-csillagokat,
amikben vágyakozás fénye pislákol.
Halszemekkel mérik a messzeséget.
Már távozik az éjszakából született halál,
köd nyitja az új napot
és a parton női szemek lobognak,
mint hajóorrban a ködös fáklyák.

A szobrász

Sohasem volt elégedett
a szobraival.
Arcokat formált,
késsel fejtette az arcokról a bőrt,
az ideget összekötötte az ideggel,
hogy ki ne folyjék az emberi hit.
Amikor az ajkakat gyúrta,
nem szégyellte a szerelmet.
A szemnek örök fényt akart kölcsönözni,
hogy bele is vakult.
Akkor az agyagba mártotta az arcát
és felfedezte a művészet titkát.

Barátok

Még a fejet sem kell elfordítani,
a fület hegyezni –
A barátok lesik a szavunkat,
a rugók pattanásáig
húzzák az idegeinket.
A tükör előtt földig hajolnak,
a megértés szükségének érzetétől hajtva
mohón szorongatják a szívet.
A napunk követelik,
a gondolatainkat.
A barátok tanulják a szívek egyengetését,
bólogatnak,
amikor egy lépéssel túl közel vagyunk,
vállukat vonogatják,
amikor elfordulunk.
A barátok követelik a dalainkat,
álmatlan éjszakáinkat,
arcunkat,
hogy rámeredve menjenek el mit se látva.
És még azt mondják,
hogy magányosak vagyunk.

Dabi István fordításai