Patricia Highsmith
Szárnyukat próbálgató madarak
Don minden áldott reggel bekukkantott a postaládájába, de sohasem érkezett levél tőle.
Nem jutott rá ideje – vigasztalgatta magát. Számba vett minden ügyes-bajos dolgot, amit el kellett intéznie – elvitte a cókmókját Rómából Párizsba, berendezkedett egy lakásban, amit még azelőtt nézett ki magának, hogy útra indult, valószínűleg néhány napot dolgozott is új munkahelyén, és csak aztán juthatott rá ideje és támadhatott ihlete, hogy írjon. De végül is a napok, amelyek során Don meghányhatta-vethette magában mindezt, nagyjából el is teltek, aztán megint elmúlt három nap, és csak nem jött lap.
– Még nem szánta rá magát – bátorítgatta magát Don. – Az csak természetes, hogy tisztázni szeretné, hogy s mint érez, mielőtt papírra vet egy szót.
Don tizenhárom napja megírta Rosalindnak, hogy szereti és elvenné feleségül. Talán egy kicsit elhamarkodta, hisz csak rövid ideig udvarolt neki, de Don úgy gondolta, jól fogalmazta meg a levelet, nem sürgette, csak tudatta vele, mit érez. Végtére is két esztendeje ismeri Rosalindot, vagy jobban mondva két esztendeje találkozott vele New Yorkban. Aztán a múlt hónapban látta viszont Európában, és most szerelmes belé, s el akarja venni.
Három hete, amióta visszatért Európából, Don csak egy-kettővel találkozott a barátai közül. Épp eléggé lekötötte, hogy terveket kovácsolt magáról és Rosalindról. Rosalind ipartervező, és szereti Európát. Ha inkább Európában marad, Don el tudja intézni, hogy ő is ott élhessen. Franciául elég jól tud már. Cége, a Dirksen és Hall, tanácsadó mérnökök, tart is fenn irodát Párizsban. Menne minden, mint a karikacsapás. Csak egy vízumba telik, hogy néhány dolgot átvihessen, például könyveket és szőnyegeket, no meg a lemezjátszóját, és már indulhat is. Don lelke mélyén tudta, hogy még nincs egészen tudatában, mennyire boldog. Mintha nap mint nap kissé följebb emelné a függönyt, és apránként tárulna föl előtte valami csodás tájkép. Azt szerette volna, ha Rosalind vele van, amikor az egészet megpillanthatja. Igazából csak egyetlen dolog tartotta vissza attól, hogy már most szívvel-lélekkel belevesse magát a tájképbe; az, hogy még egy levelet sem kapott tőle, amit magával vihetne. Ismét írt Rómába, és olasz nyelven rákanyarintotta a borítékra, „Kérem utána küldeni”. Most már valószínűleg megérkezett Párizsba, de minden bizonnyal hagyott Rómában egy címet, ahová utána lehet küldeni a levelet.
Elmúlt két másik nap is, és a levél még mindig váratott magára. Csak egyetlen levél jött Don anyjától Kaliforniából, meg egy helyi likőrüzlet hirdetése és holmi kiadványféle valami első választási menetről. Don kissé elmosolyodott, becsapta postaládája ajtaját, majd bezárta és öles léptekkel munkába indult. Sohasem szomorodott el abban a pillanatban, amikor rádöbbent, hogy nincs levél. Inkább jólesően megborzongott, mintha valami ártatlan tréfát űzne vele és még egy napig visszatartaná a levelét. Ám aztán fölfogta, hogy kilenc óra áll előtte, és csak aztán jöhet haza megnézni, értesítették-e végre, hogy levelet adtak föl neki, s a fölismerés teherként zuhant a nyakába, és hirtelen fáradtnak, nyomottnak érezte magát. Rosalind sohasem írna neki külön értesítést, legalábbis nem ennyi idő után. Nincs más hátra, várnia kell másnap reggelig.
Másnap reggel aztán talált is levelet Don. De az csak valami hirdetés volt egy művészeti bemutatóról. Don cafatokra tépte és összepréselte őket a markában. A mellette lévő postaládában három levél volt. Eszébe jutott, hogy azokat a leveleket már tegnap reggel bedobták. Miféle ember ez a Dusenberry lakótárs, aki nem veszi magának a fáradságot, hogy kivegye a postáját?
Azon a reggelen támadt egy gondolata, amely földobta lelkileg: lehet, hogy tévedésből az övé után következő postaládába dobták Rosalind levelét. A postás egymás után sorrendben azonnal ki szokta nyitni a ládákat, és Don egyszer legalábbis valaki másnak szóló levelet talált a saját ládájában. Bizakodni kezdett. Rosalind arról tudatja a levelében, hogy viszontszereti. Hogyne írná, amikor oly boldogok voltak együtt Juan-les-Pins-ben? Táviratot fog feladni Rosalindnak, szeretlek, szeretlek. Nem, inkább telefonál, mivel Rosalind levelén ott van a párizsi és talán az irodai címe is, és tudni fogja, hol érheti el.
Amikor két éve New Yorkban találkozott Rosalinddal, két vagy talán három alkalommal elmentek vacsorázni és színházba. Aztán Rosalind az újabb meghívásokat már visszautasította, és így Don arra gondolt, egy másik férfi van a dologban, akit Rosalind jobban szeret. Akkortájt ez nem zavarta túlságosan Dont. De amikor Juan-les-Pins-ben véletlenül összefutott Rosalinddal, fordult a kocka. Szerelem volt második látásra. Erre vallott, hogy Rosalind megszabadult három embertől, egy másik leánytól és két férfitől, akikkel együtt volt, és azt mondta, menjenek nélküle Cannes-ba, ő pedig ott maradt Donnal Juan-les-Pins-ben. Kitűnően eltöltöttek együtt öt napot, és Don azt mondta, szeretlek, Rosalind pedig egyszer azt válaszolta, én is téged. De nem kovácsoltak terveket a jövőre, és még csak arról sem beszéltek, mikor találkozhatnak újra. Hogy lehetett olyan ostoba! Don különben szerette volna rávenni Rosalindot, feküdjön le vele, viszont az érzelmei sokkal komolyabbak voltak. Akármilyen pár megteheti, hogy viszonyt folytat egy hétvégén. Egészen más viszont, ha az ember szerelmes és házasodni akar. Rosalind hideg volt, mosolygós, barna hajú, nem nőtt magasra, de mégis magasnak tetszett. Értelmes volt, sohasem követne el valami bolondságot – Don érezte ezt –, sohasem lenne meggondolatlan. Don sem tenne házassági ajánlatot megfontolás nélkül. A házasság olyasmi, amit az ember egy ideig, hetekig, hónapokig vagy akár egy évig fontolgat. Don úgy érezte, a Juan-les-Pins-ben töltött öt napnál hosszabb ideje tűnődik azon, hogy megkérje Rosalind kezét. Úgy érezte, Rosalind Farnes komoly lány vagy asszony (huszonhat éves volt, Don huszonkilenc), és munkája sokban azonos az övével, és minden esélyük megvan arra, hogy boldogok legyenek.
Azon az estén, a három levél még mindig ott volt Dusenberry postaládájában, Don kikereste Dusenberry csengőjét a postaládákkal szemközti névsoron, és jó erősen megnyomta. Még akkor is lehet, hogy otthon vannak, ha nem vették ki a postájukat.
Nincs válasz.
Nyilvánvaló, hogy Dusenberry vagy Dusenberryék nincsenek otthon.
Vajon a házfelügyelő megengedné neki, hogy kinyissa a postaládát? Biztosan nem. És a házfelügyelőnél különben sincs ott a kulcs vagy a kulcsok.
Az egyik levél úgy nézett ki, mint egy Európában föladott légipostai boríték. Meg lehetett bolondulni. Don becsúsztatta ujját a csiszolt fémlap egyik résébe, és megkísérelte kifeszíteni a postaládát. Zárva maradt. Bedugta saját kulcsát a zárba, és azon volt, hogy megfordítsa. A zár kattant egyet, a retesz engedett, és a doboz kinyílt úgy fél centire, de tovább nem. Don egyik ajtókulcsát bepréselte a postaláda ajtaja és a rézből lévő keret közé, mint valami éket. A rézkeret eléggé meggörbült ahhoz, hogy hozzáférhessen a levelekhez. Kivette a leveleket, és a rézkeretet kiegyenesítette, amennyire tudta. Egyik levél sem neki szólt. Szemügyre vette őket, és közben remegett, mint valami tolvaj. Aztán az egyik levelet begyűrte a kabátzsebbe, a többit pedig belökte a meggörbült postaládába, és belépett az épületbe, ahol lakott. A liftek ott voltak egy lépésnyire a bejárattól. Don talált egyet, amely üres volt és működött, és egyedül fölment a harmadik emeletre.
Szíve a torkában dobogott, amikor bezárta a saját ajtaját. Minek is vette ki azt a levelet? Vissza fogja tenni, ez csak természetes. Személyre szóló levélnek tűnt, de Amerikából érkezett. Szemügyre vette a finom, kék kézírásos címet. R. L. Dusenbeny stb. Meg a feladó címét a boríték hátán: Edith W. Whitcomb, 717 Garfield Drive, Scranton, Pa. Rögtön arra gondolt, hogy Dusenberry barátnője. Vastag levél volt négyszögletes borítékban. Most vissza kellene tennie. És a megrongált postaláda? Igaz, végtére is semmit sem lopott ki belőle. Nagy bűn föltörni egy postaládát, de majd kikalapálják. Vajon olyan szörnyű dolog ez, ha egyszer nem lopott ki semmit?
Don kivett egy öltönyt a ruhásszekrényéből, hogy elvigye a tisztítóba, és fölkapta Dusenberry levelét. De kezében a levéllel hirtelen furdalni kezdte a kíváncsiság, hogy mi lehet benne. Mielőtt ideje jutott volna rá, hogy szégyellje magát, kiment a konyhába, és vizet tett föl forralni. A boríték ragasztós hátrésze szépen összekunkorodott a gőzben, és Don türelmesen várt. A levél három kézírásos oldalból tevődött össze, és az oldalak elejére és hátára is írt a feladó.
– Drágám – így kezdődött.
Annyira hiányzol, hogy muszáj írnom neked. Vajon komolyan átgondoltad-e, mit érzel? Azt mondtad, úgy gondolod, minden elmúlik mindkettőnk számára. Tudod, hogy én miként érzek? Ahogy azon az éjjelen, amikor a hídon álltunk, és néztük, hogy a fények kigyúlnak Benningtonban…
Don hitetlenkedve és elragadtatással olvasta el. A leány őrülten szerelmes Dusenberrybe. Csak választ vár tőle, egy jelzést, semmi mást. A Vermontban lévő városról beszél, ahol voltak, és Don nem tudja biztosan, ott találkoztak-e vagy együtt mentek oda? Istenem – gondolta Don –, bár Rosalind írna neki egy ilyen levelet! Ebben az esetben Dusenberry – nyilvánvalóan – azóta nem írt a leánynak, amióta legutoljára látták egymást. Don enyvvel gondosan lepecsételte a levelet, és zsebre dugta.
Az utolsó bekezdést gondolatban elismételte:
Nem gondoltam, hogy megint írok neked, de most megtettem. Őszintének kell lennem, mert ilyennek születtem.
Don úgy érezte, ő is ilyennek született. A bekezdés folytatódott:
Emlékszel-e rám vagy elfelejtettél, és akarsz-e megint látni vagy nem? Ha néhány napig nem hallok felőled, tudni fogom.
Örök szerelemmel
Edit
Don megnézte a dátumot a pecséten. A levelet hat napja adták föl. Arra gondolt, a Whitcomb Edit névre hallgató leány ezekben a napokban nem találja a helyét, izeg-mozog, és arról győzködi magát, hogy a késedelem indokolt. Hat nap. De azért természetesen reménykedik. Ebben a percben is reménykedik ott lenn a pennsylvaniabeli Scrantonban. Miféle ember lehet ez a Dusenberry? Valami Casanova? Nős férfi, aki pontot akar tenni egy flört végére? Ki lehet Dusenberry a hat-nyolc emberből, akiket egyáltalán észrevett a házában? Az egyik abból a két fedetlen fejű pasasból, aki reggel 8 óra 30-kor kizúg? Egy lassúbb mozgású ember valamelyik Homburgban? Don sohasem szentelt sok figyelmet a szomszédainak.
Visszatartotta a lélegzetét, és egy másodpercre úgy tűnt, a leány magánya és veszélybe került reménye nyilall a hátába, és a remény utolsó kétségbeesett remegését érzi tulajdon ajkán. Donnak csak egy szavába kerülne, és oly boldoggá tehetné a leányt. Vagy inkább Dusenberry tehetné.
– Szemét – suttogta.
Letette az öltönyt, íróasztalához ment, és egy papírdarabra ráírta, Edit, szeretlek. Élvezte, hogy ott látja leírva, olvashatóan. Úgy érezte, fontos ügyet intézett el, ami addig nem egészen volt egyensúlyban. Don összegyűrte a papírt és bedobta a szemétkosárba.
Aztán lement, visszapréselte a levelet a ládába, és leadta öltönyét a tisztítóba. Hosszas sétát tett fölfelé a Második sugárúton, elfáradt, és elgyalogolt a Harlem határáig, majd fölszállt egy buszra, amely a belvárosba tartott. Éhes volt, de nem jutott eszébe semmi olyasmi, amit kedve lett volna enni. Szándékosan nem gondolt semmire. Arra várt, hogy véget érjen az éjszaka, és a reggelre, amely meghozza a következő postáját. Homályosan Rosalind ötlött föl a fejében. Meg a leány Scrantonban. Kár, hogy az emberek annyit szenvednek az érzelmeiktől. Mint ő maga. Bár Rosalind oly boldoggá tette, nem tagadhatta, hogy ez az utolsó három hét kínszenvedés volt. Igen, Istenem, most már huszonkét nap! Ma éjjel furán szégyellte elismerni, hogy huszonkét napja. Furán szégyellte? Nincs abban semmi furcsa, ha szembenéz vele. Szégyellte, hogy esetleg elvesztette Rosalindot. Határozottan meg kellett volna vallania ott Juan-les-Pins-ben, hogy nemcsak szereti, el is akarja venni. Lehet, hogy elvesztette, mert nem vallotta meg.
A gondolat arra késztette, hogy leszálljon a buszról. Kiverte a borzalmas, halálos lehetőséget a fejéből, és sétálgatva elhessegette testi és lelki valójától is.
Hirtelen támadt egy ötlete. Nem tűzött ki határozott célt, de elgondolás lebegett előtte. Útban hazafelé megkísérelte pontosan elképzelni, mit írna Dusenberry Whitcomb kisasszonynak, ha olvasta volna ezt az utolsó levelet, illetve azt, vajon Dusenberry válaszolna-e, és ha nem is felelné azt, szereti, jelent-e neki annyit a leány, hogy szeretne megint találkozni vele.
Úgy tizenöt percbe tellett Donnak, hogy megírja a levelet. Azt írta, azért nem adott egészen mostanáig hírt magáról, mert nem volt biztos a saját, illetve Whitcomb érzéseiben. Azt írta, látni akarja őt, mielőtt bármit is mondana neki, és azt kérdezte tőle, mikor ér rá, hogy találkozzék vele. Nem jutott eszébe Dusenberry keresztneve és az sem, hogy a leány egyáltalán leírta-e a levél során, de emlékezett az R. L. Dusenberryre a borítékon, és csak annyit kanyarintott alá, „R”.
Miközben a sorokat rótta, nem akarta el is küldeni a levelet, de ahogy a névtelen, gépelt szavakat olvasta, fontolgatni kezdte. Végtére is oly keveset tud adni a leánynak, és oly ártalmatlannak tűnt: mikor láthatjuk egymást? Persze fölösleges és emellett nem is becsületes. De Dusenberry nyilvánvalóan nem törődött vele és nem is fog, különben nem hagyja, hogy elmenjen hat nap. Ha Dusenberry nem ütötte a vasat, amíg meleg, valami olyasmit halogat, ami nem is létezik. Don az „R”-re meresztette a szemét, és tudta, hogy nem akar semmi egyebet, csak valami választ Edittől, egyszerű, igenlő, boldog választ. Így hát a levélhez odabiggyesztette ugyancsak írógépen:
Utóirat. Kérlek, írjál nekem a c/o Dirksen and Hall, Chanin Building, N.Y.C. címre.
Majd csak megkapja valahogy a levelet, ha Edit válaszol. És ha nem ír néhány napon belül, akkor Dusenberry válaszolt neki. Don jól aludt, és abban a szent meggyőződésben ébredt, hogy egy levél várja lent a postaládában. Amikor azt látta, hogy nem várja – legalábbis nem Rosalind levele, hanem pusztán egy telefonszámla volt a ládában –, hirtelen csalódás fogta el, olyan kétségbeesés, amit addig nem tapasztalt. Hisz most már úgy tűnt, egészen egyszerűen nincs ok rá, hogy nem kapott levelet.
Másnap reggel Scrantonból várta levél az irodában. Don a portásnő íróasztalán vette észre. Elvette, és a portásnő annyira el volt foglalva abban a pillanatban, hogy egy kérdést sem tett föl, és még egy pillantásra sem méltatta Dont.
– Drágám – így kezdődött, és alig kezdte el olvasni az abból áradó érzelmi hullámot, máris összehajtogatta a lapot, mielőtt valaki a gépészeti osztályról, ahol dolgozott, meglátná, hogy olvassa. Örült is meg nem is, hogy a levél ott lapul a zsebében. Arról győzködte magát, valójában nem is várt levelet, de tudta, hogy ez nem igaz. Miért ne írt volna neki? Azt javasolta, menjenek el együtt valahová a hétvégén (Dusenberry nyilvánvalóan szabad, mint a madár), és arra kérte, adjon meg időpontot és helyet.
Don rá gondolt, miközben az íróasztalán dolgozott, a scrantonbeli tüzes, remegő, ismeretlen női természet járt a fejében, amit csak egy szavába kerül, és irányíthat. A sors iróniája! És még arra sem tudta rábírni Rosalindot, hogy válaszoljon neki Párizsból!
– Istenem! – suttogta, és fölállt az íróasztala mellől. Távozott az irodából, és még csak nem is szólt egy szót sem senkihez.
Valami végzetesre gondolt. Megfordult a fejében, hogy Rosalind ez alatt az idő alatt végig azt kísérli meg kiötölni, miként vallja meg neki, nem szereti és soha nem is fogja tudni szeretni. Nem tudta kiverni a fejéből ezt a gondolatot. Most nem Rosalind boldog, tépelődő és titokban elégedett arcát látta lelki szemeivel, hanem épp ellenkezőleg, azt képzelte, hogy szemöldökét ráncolja, miközben nyögve-nyelve levelet fogalmaz, amely egy csapásra pontot tesz mindennek a végére. Szinte érezte, hogy latolgatja, mely mondatokkal tudathatja ezt a lehető legtapintatosabban.
A gondolat annyira fölkavarta, hogy semmibe sem tudott kezdeni azon az estén. Minél többet gondolt rá, annál valószínűbbnek tűnt, hogy Rosalind ír neki, vagy legalábbis mérlegeli, hogy írjon és szakítson. Pontosan el tudta képzelni, milyen lépésekkel jutott Rosalind erre az elhatározásra. Először rövid ideig hiányzott neki, és aztán bizonyára rájött, hogy megvan nélküle, ha leköti a munkája vagy párizsi barátai, és Don tudta, bizonyára le is köti, illetve kötik. Másodszor, esetleg eltántorították a körülmények, hogy Don Amerikában, ő pedig Párizsban van. De ami talán a fő szempont, hogy Rosalind rájött, voltaképpen nem is szereti őt. Az utóbbi legalábbis bizonyára igaz, elvégre az emberek egész egyszerűen nem feledkeznek meg ilyen sokáig arról, hogy írjanak olyan embereknek, akik fontosak nekik.
Don hirtelen fölpattant, az órára bámult, és farkasszemet nézett vele mint valamivel, amivel küzd. 8 óra 17 perc, szeptember 15-e. Ez teljes súlyával ránehezedett megfeszített izmú testére és ökölbe szorított kezére. Huszonöt nap és mennyi óra, mennyi perc telt el Don első levele óta… Gondolata kibújt a súly alól és a scrantoni leányra összpontosult. Don úgy érezte, tartozik neki egy válasszal. Ismét átolvasta a leány levelét, most már alaposabban, és hébe-hóba érzelmesen elidőzött egyik-másik mondatnál, már-már oly komolyan vette reménytelen és ingadozó szerelmét, mint a saját hasonló érzését. Itt áll előtte valaki, aki arra szeretné rábírni, hogy nevezzen meg időpontot és helyet találkozásra. Szenvedélyes, mohó, csak önmaga rabja, madár, amely szárnyait próbálgatja. Hirtelen a telefonhoz ment, és lediktált egy táviratot:
Találkozzunk pénteken délután 6-kor a Grand Central Terminal Lexington felőli oldalán. Szeretlek, R.
Holnapután lesz péntek.
Csütörtökön még mindig nem érkezett, nem jött levél Rosalindtól, és Donnak most már nem volt bátorsága vagy talán ereje ahhoz, hogy bármit is képzeljen felőle. Csak a szerelem dúlt benne, s az nem csillapult és súlyos kősziklaként nehezedett rá. Péntek reggel alighogy fölkelt, a scrantoni leányra gondolt. Bizonyára fölkel ezen a reggelen, összecsomagolja a táskáját, és ha egyáltalán elmegy dolgozni, egész nap egy Dusenberryről alkotott álomvilágban fog járni-kelni.
Mikor lement a lépcsőn, Don légipostai boríték vörös és kék szegélyét pillantotta meg a postaládájában, és lassan, szinte fájdalmasan megborzongott. Kinyitotta a postaládát, kicibálta a hosszú, vékony borítékot. Keze remegett ezalatt, és a kulcsait le is ejtette a földre. A levél nem volt több úgy tizenöt géppel írt sornál.
Don!
Szörnyen sajnálom, hogy oly sokáig nem válaszoltam a leveledre, de itt egyik dolog jött közbe a másik után. Csak ma jutottam hozzá, hogy leüljek, és elkezdjek dolgozni. Először is feltartottak Rómában, és aztán pokoli feladat volt elrendezni a lakást, mert sztrájkoltak a villanyszerelők és a többi és a többi.
Te egy angyal vagy, Don, én tudom, és nem felejtem el. Nem feledem a Cote-on töltött napjainkat sem. De drágám, nem tudom elképzelni, hogy gyökeresen és egyik pillanatról a másikra megváltoztassam az életem, hogy férjhez menjek akár itt, akár bárhol másutt. Karácsonykor semmiképp sem tudok az Államokba menni, az itteni teendők túlságosan lefoglalnak, másrészt pedig miért kellene neked kiszakadnod New Yorkból? Lehet, hogy karácsonyig, vagy talán mire megkapod ezt a levelet, az érzéseid némileg meg is változnak.
De írsz-e nekem újból? És nem keserít el ez a levél? És láthatjuk egymást valamikor? Talán váratlanul és csodálatosan, mint akkor Juan-les-Pins-ben?
Rosalind
Don zsebébe gyömöszölte a levelet, és kirontott a kapun. Gondolatai kuszán kergették egymást; halálos levertség jelei, csöndes halál kiáltásai voltak, zavaros parancsok, amelyek fejvesztett hadsereget intenek, szedje össze magát, amíg nem késő, és ne adja föl, ne pusztuljon el.
Egy dolgot azért elég világosan fölfogott az agya. Azt, hogy megrémítette Rosalindot. Ostoba, fékevesztett vallomása, terveinek áradata bizonyára ellene fordította. Ha csak feleennyit mond, Rosalind tudta volna, hogy mennyire szereti őt. De ő ajtóstul rontott a házba. Azt írta, drágám, imádlak. Át tudsz jönni New Yorkba karácsonyra? Ha nem, átrepülhetek Párizsba. El akarlak venni. Ha inkább Európában élnél, elintézem, hogy én is ott élhessek. Én oly könnyen… Mekkora hülye volt!
Az esze már azon járt, hogy kijavítsa ezt a hibát. Már az újabb, könnyed, gyöngéd levelet fogalmazta, amely hagy Rosalindnak némi lélegzetvételnyi időt. Már ezen az estén megírja. Gondosan fog fogalmazni, és tisztázza a félreértést.
Azon a délutánon Don ugyancsak korán távozott az irodából, és pár perccel 5 után otthon volt. Az órára pillantva eszébe jutott, hogy a scrantoni leány 6 órakor ott lesz a Grand Centrálnál. Úgy gondolta, muszáj odamennie és találkoznia vele, de nem tudta, miért. Biztosan nem fog beszélni vele. Természetesen meg se ismerné, ha látná. De nem is annyira a leány, mint a Grand Central Terminal vonzotta őt, mint valami állhatatos, gyöngéd mágnes. Nekifogott átöltözni. A legjobb öltönyét vette föl, habozva matatott tengernyi nyakkendője között, és lerántott valami egyszínű kéket. Ingatagnak, gyöngének érezte magát, olybá tűnt neki, hogy párolog, mint a hideg izzadtság, amely folyvást gyöngyözött a homlokán.
Elsétált a belvárosba a Negyvenkettes utca irányába.
Két-három leányt látott a Terminal Lexington úti bejáratánál, akik szóba jöhettek Whitcomb W. Editként. Don azt fürkészte, van-e rajtuk valamiféle monogram, de nem volt rajtuk semmi monogramos. Aztán az egyik leány találkozott azzal a személlyel, akit várt, és Don hirtelen biztos volt abban, hogy a fekete gyapjúkabátot és katonai jelvényes fekete sapkát viselő leány hallgat Edit névre. Igen, kikerekedett szemére kiül az aggodalom, és ezt csakis az okozhatja, hogy a leány vár valakit, akit szeret, akit féltőn szeret. Huszonkét esztendősnek, hajadonnak, üdének és reménytelinek tűnt – igen, a remény, ez az, ami jellemzi –, és bőrönd volt nála, de csak akkora, amekkora egy hétvégi kiruccanásra kell. Don pár percig elténfergett körülötte, de a leány még csak lopva sem pillantott rá. A nagy kapukon belül jobbra állt, és olykor lábujjhegyre emelkedett, hogy átláthasson az özönlő, lökdösődő tömegen. A bejáratnál izzó fény megvilágította kerekded, pirospozsgás arcát, csillogó haját és a szeméből áradó türelmetlen feszültséget. Már 6 óra 35 volt.
Persze lehet, hogy nem ő Edit – gondolta Don. És akkor hirtelen fáradtság vett erőt rajta, kissé szégyellte is magát, és átsétált a Harmadik sugárútra, hogy egyen valamit, vagy legalább igyon egy csésze kávét. Bement egy kávézóba. Újságot vett, felütötte és megpróbált olvasni, amíg kiszolgálják. De amikor jött a pincérnő, rájött, hogy nem akar semmit, és bocsánatkérést mormolva fölállt. Arra gondolt, visszamegy, és megnézi, ott áll-e még mindig a leány. Remélte, hogy már nincs ott, mert piszok tréfát űzött. Ha még mindig ott áll, akkor tényleg be kell vallania neki, hogy ez egy átverés.
A leány még mindig ott állt. Amint Don meglátta, a leány a bőröndjével az információs pult felé vette az irányt. Don nézte, amint az információs pult körül járkál és megint visszamegy, aztán elindul ugyanarra a helyre a kapukon át, majd átmegy a másik oldalra, mintegy próba szerencseképpen. És könnyedén ívelő gyönyörű szemöldöke most feszülten összehúzódott a kínzó várakozásban, a csaknem hasztalan reménykedésben.
De még mindig ott az a reményfoszlány – gondolta magában Don, és miután oly egyszerű volt, úgy érezte, még sohasem fogalmazott ilyen világosan, még sohasem jött rá ilyen egyértelmű igazságra.
Elsétált a leány mellett, aki ezúttal rápillantott, és azonnal el is fordult utána. Átnézett a Lexington sugárút felett a semmibe. Fiatal, kikerekedett szempárja könnyektől fénylett – ez nem kerülte el Don figyelmét.
Zsebre dugott kézzel elténfergett, és közben egyenesen a leány szemébe nézett, és amikor a leány ingerülten visszatekintett, Don elmosolyodott. A leány szeme ismét rámeredt teli megrökönyödéssel és ellenérzéssel, s Don nevetett. Rövid nevetés volt, ami csak úgy kibuggyant belőle. De ugyanúgy sírhatna is – gondolta. Csak éppen úgy jött ki a lépés, hogy inkább nevetett. Tudta, mit érez a leány. Pontosan tudta.
– Sajnálom – engesztelte.
A leány összerezzent, és zavartan, meglepődve nézett rá.
– Sajnálom – ismételte meg, és elfordult.
Amikor visszanézett, a leány rosszallóan és megrökönyödve, szinte félve meresztette rá a szemét. Aztán elfordult, és lábujjhegyen igen magasra ágaskodott, hogy átbámulhasson az izgő-mozgó fejek fölött – és a legutolsó dolog, amit Don látott belőle, a csillogó szempár volt a belőle sugárzó elszánt, értelmetlen, magára hagyatott reménnyel.
És ahogy Don fölsétált a Lexington sugárúton, hullottak a könnyei. Most a szeme szakasztott olyan volt már, mint a leányé – Don tudta ezt –, csillogott, teli volt megingathatatlan reménnyel. Büszkén fölszegte a fejét. Ma éjjel meg kell írnia a levelét Rosalindnak. Már el is kezdte fogalmazni magában.
Arató János fordítása
Patricia Highsmith 1921-ben született Texasban. Számos kitűnő regény és novella szerzője. Főként krimiket ír irodalmi igénnyel. Ezt a novelláját 1970-ben a londoni Heinemann Kiadónál publikálták tizenegy elbeszélést tartalmazó antológiában.