Hol a berek, emberek?

    Vannak olyan dolgok az ember életében, amelyeket valamilyen oknál fogva örökre meg szeretne óvni a változástól. Nekem ilyen a patak, a berek. Az elmúlt hat évet a patakok tanulmányozásával, a megóvás és helyreállítás lehetőségeinek kutatásával töltöttem. Tájépítész „berkekben” ez a tájvédelemi és tájrehabilitációs témakör jelenleg a periférián van, de egyre nagyobb az esély, hogy a tűz közelébe kerüljön.
    Mivel már egy ideje a fővárosban lakom, leginkább a budapesti patakok helyzetét ismerem. A pesti Szilas- és Rákos-patak, a Gyáli-víz, a budai Aranyhegyi-patak, Ördögárok és a Hosszúréti-patak hasonló múltú. Fejlődésüket alapvetően meghatározta az elmúlt évszázad városi emberének vízhez fűződő viszonya.
    Miként kezdődött és formálódott meg bennem, hogy olyan dolgokkal foglalkozzam, amelyek valahogyan eltűnőben vannak, nem tudom. Talán azon a nap által ostorozott szeptemberi délutánon, a Pomázi I. számú Általános Iskola udvarán.
    Az új elsősök gyülekeznek, úgy negyvenen. Bizonytalanul rugdossák a murvát és hessegetik a legyeket. A tanítónő magas, fekete-bozontos, olyan boszorkányszerű. Barátságosan üdvözli az összeverődött gyerekeket és szülőket, bemutatkozik, hogy ő Anikó néni, és hogy ő lesz a gyerekek tanító nénije, meg hogy az iskolában a gyerekek nem csak olvasni, meg írni fognak megtanulni bla-bla-bla, hanem játékosan megismerkedünk majd az állatokkal, a fákkal, a virágokkal, a vizekkel, a hegyekkel, és mindennel, ami csak körülvesz minket. Sokat fogunk rajzolni, énekelni, mesélni stb. Egyre magabiztosabban meséli, hogyan is fogjuk eltölteni az elkövetkezendő pár évet, együtt. Akkoriban még nem volt divatban a PR, ennek ellenére a belőle áradó energia először az elöl álló gyerekeket rendezte sorba, majd ehhez a rendhez lassan csatlakoztak a hátrébbállók. A hang egyenletes eloszlásban maga köré szervezte a szülőket, a köveket, a madarakat, bogarakat. Egy idő múlva úgy tűnt, hogy az utcák, a házak, az udvarok is ennek az erőnek engedelmeskedve kerültek a helyükre. Rend lett.
    Gyerekkoromban nagyon úgy éreztem, hogy a környezetben rend van. Azóta elvégeztem az egyetemet, tájépítész diplomát szereztem, és egyre kevésbé érzem úgy. Anikó nénivel jártuk az Ajmanica alatti réteket, lepkét és szöcskét szelídítettük, bogyókat gyűjtöttünk, heverésztünk a napon. Egyszer csikkeket is gyűjtöttünk, kilóra. Aki a legtöbbet szedte össze, csokijutalmat kapott. A Majdán-patak melletti berek volt a kedvenc helyünk. Ott lebzseltünk a legtöbbet. Jártuk a nádast, gőtét és madarakat lestünk, piócákat gyűjtöttünk. Megtisztítottuk a patakot a kidobott gumiabroncsoktól és mosógépektől, a sok szemétből játszóvárat építettünk. A környezet és a benne élő tevékeny ember szimbiózisát gyakoroltuk (tanultunk bele), felismerve az együttélés értékeit és megtapasztalva a hibáit. Számomra ez a környezetélmény vált természetessé és meghatározóvá.
    A vízfolyás ma nem hoz, hanem visz. Leginkább szennyvizet. Az elmúlt évtizedekben gyakorlattá vált, hogy a különböző ipari és lakossági eredetű szennyvizeket közvetlenül a vízfolyásokba engedjük. Részlegesen tisztítva, vagy tisztítás nélkül sok olyan vegyi anyag került a vizekbe, amely az ökológiai degradációt okozta. Bár ma már jogszabályok védik az élővizeket és korlátozzák a vizek ilyen jellegű hasznosítását, még sok helyen megmaradt ez a gyakorlat.
    Az iparosítás, az urbanizáció, az infrastrukturális fejlesztés, a mezőgazdaság átalakulása döntő részben okolható a túldimenzionált építkezésekért, a vizek elszennyezéséért, a patakszabályozásért. Legalább is ezeket szokták okként emlegetni. A sok személytelen fogalom mögött azonban mindig az ember aktív beavatkozása, munkája áll, az iparosító, a közlekedő, a gazdálkodó, a vízrendező emberé. Nemcsak direkte, de közvetetten is hozzájárul a kedvezőtlen ökológiai állapot fenntartásához. Az urbanizált ember természethez való kötődésével, pontosabban nem-kötődésével magyarázható, hogy a folyamat egyre nehezebben visszafordítható, egyre inkább öngerjesztő, a kilábalás egyre nehezebb.
    A városi patakok mind az urbanizáció áldozatai. Természetidegen városi létesítmények. Medrük és partjuk legkevésbé sem hasonlít természetes vízfolyáséra. Jórészt mérnökök által gondosan méretezett, széles és mély trapéz alakú mederben folynak. Partjukat két oldalon magas árvízvédelmi töltések kísérik. A töltések koronáját szabályos rendben ültetett jegenyenyár fasor jelzi. Vonalvezetésük a házak és utak kikerülése miatt szögletes. A lágy kanyarulatok helyett hegyes szögben fordulnak. A természet egy darabja helyett inkább mérnöki műtárgyra emlékeztetnek. Vagy betonlapokkal szabályosan kirakott, vagy elképesztően szabályosra nyírt gyepes, hogy az árvíz minél hamarabb levonuljon. A fű teljesen homogén zöld. Mivel az év nagy részében a meder szinte teljesen üres, kicsit túlzásnak tűnik ez a gondosság. Azonban egy évben kétszer, tavasszal és nyár közepén megtelik a meder. Ilyenkor az árvíz mindent magával visz, partot, hidat, házat.
    A fővárosi patakok esetében a hátrányos hatások kiélezettebben jelentkeznek. Az Ördögárok különösen mostoha helyzetben van. Nagykovácsi felől a Hűvös-völgyön keresztül a városba érkezve gyakorlatilag egy földbe temetett csövön keresztül folyik. Szinte semmi kapcsolata nincs a felszínnel, hacsak a szennyvízbevezető csatornákat nem tekintjük annak. A város sűrű és nyüzsgő élete tőle teljesen függetlenül zajlik. Kilométereket tesz meg a föld alatt, míg végül az Erzsébet-híd lábánál a Dunába ömlik. A budai alsó rakpart oldalában lévő sötét szájszerű nyílásból köpi a folyóba a pezsgő-barna budai szennyvizet. A beáramló fekálián sirálykolóniák és halhadak híznak nap, mint nap. A többi patak élete sem sokkal vidámabb. Magas árvízvédelmi töltések között, sűrűn beépített ipari területeken és lakónegyedeken keresztül, betonmederben futnak. Szennyvizet szállítanak, halak már régóta nem lakják őket. Partjukon csak nagy ritkán található növényzet; néhány bokor és fa, de ezek sem hosszú életűek, mert nehezítik a mederfenntartó gépek mozgását és akadályozzák az árvíz zavartalan levonulását. Mivel az árvízbiztonság előbbre való, mint a vízrendszer ökológiai egyensúlya, a parti fáknak menniük kell.
    A nagyvárosok közelében a patak és a berek legnagyobb ellensége a beépítés; a hipermarket, a lakópark, az autópálya, a logisztikai központ, a raktárbázis. A szuburbanizációs folyamatok nagyarányú ifrastrukturális fejlesztéssel járnak, amelyek szépen lassan behabzsolják és felemésztik a környező természetet. A hipermarket-építők kedvelik a könnyen lecsapolható, nagy lapályokat, a viszonylag sík, könnyen megközelíthető területeket. Csak az a fránya víz… A medret egy kicsit odébbtesszük, kiszélesítjük, a nádast lecsapoljuk, a fákat kivágjuk és máris elfér egy-két áruház meg a hozzájuk tartozó aszfaltsivatag-parkoló.
    Érdekes megfigyelni a lakóterületeken keresztülvágó patakokat. A régebbi településrészeken, telkek hátsó része csatlakozik a vízparthoz. A kertvégekre kerültek a sufnik, szemétdombok, esetleg gyümölcsfák és a konyhakert. A ház mindig az utcafrontra, vagy egy kicsit beljebb, de a telek másik végébe került. A mederrendezett patak már nem hoz közvetlenül gazdasági értéket, ezért az emberek kevesebb szükségét látják. A patakpartokra magas falak, kerítések kerültek. A település szépen lassan hátat fordított a pataknak, mellőzte az életéből, mivel csak nyűgöt jelent. Kaszálni, tisztítani kell, árvize károkat okoz.
    A budapesti Hosszúréti-patak vízgyűjtője talán egyedülálló a megnövekedett beépítések terén. A patak a Törökbálinti- és a Budaörsi-medence vizeit gyűjti össze. Vízjárása rendkívül ingadozó; általában pár m3/s, nagy zivatarokkor azonban elképesztő mennyiségű vizet szállít. A domboldalakról lezúduló víz ilyenkor jelentős károkat okoz, alámossa az árkokat, az utakat, néhol még a házakat is.
    Vesztére egész vízgyűjtője a Budapesti Agglomeráció egyik legintenzívebben fejlesztett részén fekszik. A patakvölgyben fut ki Budapestről az M7 és az M1 autópálya, a Bécs–Budapest vasútvonal, a völgyet keresztezi a 6-os út és az M0. Budaörs és Törökbálint kedvelt célállomása a kiköltöző városlakóknak és a kedvezőbb működési feltételekre számító vállalkozásoknak. Ennek köszönhetően a vízgyűjtő szinte napról napra alakul. A patakot kísérő vizenyős területek, kiterjedt nádasok mára teljesen eltűntek. Az elmúlt évtizedben számos logisztikai központ és bevásárlóközpont épült, a patakon, a patak mellett, vagy a berekben. Szerintem itt a legmagasabb az egységnyi vízgyűjtőterületre vonatkoztatott hipermarket-terület aránya.
    Az építkezések során a patak állandóan útban volt. A medret mindig az aktuális beruházásnak megfelelően áttelepítették. A növényzetet kivágták. Mivel folyamatosan nőtt a leburkolt területek aránya, ezzel párhuzamosan nőtt a patakban elszállítandó víz mennyisége is. Ezért egyre nagyobb és szélesebb mederre volt szükség. A sok új létesítmény megváltoztatta a lefolyási viszonyokat, a tereplejtést. A patak eredeti helyéről és méretéről, a patakvölgy egykori lejtési viszonyairól csak a történeti térképek, levéltári adatok, a régi fényképek és leírások alapján tájékozódhatunk.
    A lakóházak és lakótelepek is előszeretettel választják a patak menti domboldalakat. A patak az utolsó pár kilométert a XI. kerületi keskeny Rózsavölgyben teszi meg. A völgytalpon utcák és a 41-es villamos pályája korlátozza a szabad mederalakulást. A meredek völgyoldalban pár tíz éve még csak gyümölcsösök, kiskertek és erdő volt. Mára minden fizikailag beépíthető telken eklektikus paloták, új keletű lakótelepek állnak. A völgy zsúfolttá vált. Azok bosszankodhatnak a leginkább, akik a beépítési láz elején, úgy 20-30 éve költöztek oda, az akkor még zöldövezetbe. Azóta egyre kevesebb a zöld. Egy kisebb völgyszakasz egészen az elmúlt pár évig el tudta kerülni a befektetők figyelmét. A balatoni 70-es út és Kamaraerdő között a patak a természetes nyomvonalát követi. Az alacsonyabb fekvésű szélesebb völgyben a megmaradt idős fehérfüzeket és nyárakat kerülgetve kanyarog. A víztükör szinte sehol sem látszik, a völgyet beborítja a sűrű mocsári növényzet, a nádas. Ez a pár száz méteren elnyúló városi vadon a Kőérberek.
    A berek kialakulásában meghatározó volt, hogy a szűk völgy ezen a szakaszon kiszélesedik. A kamaraerdői részről érkező nagy sebességű nagyvizek ezen a széles, alacsony fekvésű területen kiléphetnek a mederből, elárasztva a völgyszakaszt. A balatoni út magas töltésen keresztezi a völgyet, ami még jobban visszaduzzasztja az árvizet, ezzel jócskán megnövelve a víz levonulásának idejét. A terület ezért rendszeresen elöntésre kerül, de ha nincs árvizes időszak, akkor is nedves.
    A medret kísérő széles nádasöv még a legszárazabb időszakban is jó mocsaras élőhely ezért igen nagy foltban maradt meg a természetközeli vegetáció. A gyér lombkorona szintet idős fehér fűz és fehér nyár példányok adják. A parton, attól függően, hogy gyorsabb folyású keskenyebb a meder, vagy szélesebb és lassabb medertál, egymást váltják a magaskórós és a nádas öv növényei. Az itt található állatok- és növényfajok egyike sem ritka. Értéküket az adja, hogy a városhoz ilyen közel, a beépítések közé ékelődve élnek.
    A nád és a gyékény között nyár végén virágoznak a bekeveredett mocsárréti növények. Derékig ér a fészkes virágzatú Héjakút mácsonya, az enyhén tüskés ibolyásvörös Mocsári aszat, a Mocsári tisztesfű és a rózsaszín sűrű füzérvirágzatú Réti füzény. Ember nagyságúra is megnő a nagy, lándzsás levelű méregzöld Tavi sóska, kétméteresnél is magasabb a lágy-szőrős rózsaszín Borzas füzike. A mocsaras területeken alacsonyabb virágos növénye a Mocsári aggófű és az illatos levelű lila Mezei zsálya. Térdig ér a nyár végén virágzó bíborvörös Fekete nadálytő és a sötétzöld, örvös Mocsári zsurló. Az érdekes vadfajok mellé számos városi gyom is bekeveredik. A közeli kertekből vadult ki a sudár-sárga Kanadai aranyvessző, az útszélekről vándoroltak be a porcsinok, az üröm és a disznóparéj. A berket rétek, legelők és rég nem művelt gyümölcsösök ölelik. A város közelségét a gyomfajokon túl csak a félóránként áthaladó villamos és a 70-es út beszűrődő zaja jelzi.
    A nádas és a mocsárrét állatvilága is gazdag. Legjellemzőbbek a különböző ízeltlábúak; a szitakötő, tücsök, szöcskék és lepkék. Sok a béka és a gyík. A területre járnak enni a szomszédos mezőgazdasági- és lakóterületekről a kisemlősök, elsősorban a pocok és a sün. Ide járnak portyázni a környező erdőszegélyekről a ragadozó madarak. A nádasokban és nedves réteken énekesmadarak fészkelnek, találnak búvóhelyet. A fácán a területet szegélyező cserjésben talál menedéket.
    A Kőérberek elszigeteltsége, nehezen megközelíthetősége miatt tudott a városi forgatagban fennmaradni. A patakpartot csak a biciklisták és kutyasétáltatók, a kalandvágyó gyerekek vették birtokukba. A berek szélén álló tanyán tartott lovak a berek menti széles réteken legelnek. Illetve csak legeltek, múlt idő.
    Annak ellenére, hogy a fővárosi rendezési terv és építési szabályzat a Kőérberket kiterjedt, növényzettel fedett közcélú területként említi, az elmúlt években a beruházói érdekek mégis betették oda a lábukat. Miután a Rózsavölgyben már minden talpalatnyi földön épületek állnak, a Kőérberek került sorra. Az új lakótelep többszintes tömbházai a nádas szélén, az egykori szántón épülnek. Értem én a dörgést! Ki ne szeretne patakparton, romantikus városi dzsungel közvetlen közelében lakni? Ezzel a szlogennel bármilyen borsos árat el lehet kérni a lakásokért. Éppen ezért furcsa, hogy sem a telekalakítás, sem az építészeti formanyelv nem használja ki a patak közelsége nyújtotta lehetőségeket. A lakótelek sivár burkolata és telepített növényzete szabályosan követi az épület-remekek diktálta rendet. A telek és a berek között magas kerítés húzódik, ezzel teljesen izolálva a lakóparkosokat a berkesektől. A patakpart mindössze szép látvánnyá degradálódik a lakóparki balkonlakomák háttereként.
    Ki tudja, hogy ilyen körülmények között meddig tud az egyik legtovább fennmaradó városi berek berek maradni? A villamos sínek melletti vízesés, a kidőlt fúria fűzek, rigók, lapu és békák, lovak és szilvafák, nádas, kanyargós ösvény, meg minden. Lesz körbekerített lakópark, térkő és Bramac, szauna és fitness. Nincs lejárás a patakpartra, nincs berekjárás. A lakópark egy objektum, amelynek semmilyen kapcsolata nincs a környezetével, hacsak a megközelítését szolgáló utat nem nevezzük kapcsolatnak. Egy objektum, amelyet bárhova le lehet rakni. A rigók egy darabig még maradnak, meg a szúnyogok. A többiek elköltöznek.
    Az elkeserítő példák mellett számos olyan próbálkozás van, amelyek a patakok természetközeli állapotának megtartására, az egykori patakmedrek és partok rekonstrukciójára irányulnak. Ma egyre inkább hangot kap az a társadalmi és tervezői igény is, amely a rendezés során a kielégítendő műszaki-gazdasági igényekkel azonos súllyal kezeli a vízfolyás és mellékének természeti és táji érdekeit. Ennek következtében a környezet orientált-tervezés a természetközeli visszaállítás is nagyobb hangsúlyt kaphat. Ezért a vízfolyások rendezésénél egymással párhuzamosan alkalmazottak az egymással ellentétes érdeket szolgáló tervezési-kivitelezési elvek és módszerek. A területnyerést, a hasznosságot és a biztonságot elsődlegesnek tekintők és az ökológiai szemléletet érvényesítők együtt vesznek részt a vízrendezésekben. Az érdekérvényesítés sikerességétől függ, hogy az adott esetben melyik irányba billen billen a mérleg. Számos olyan, elsősorban külföldi eset ismert, ahol a vízrendezési beavatkozások elsődleges célja a vízminőség megőrzés, a vízháztartás, talajvízháztartás javítása, az ökológiai egyensúly megteremtése, a fajgazdagság és változatosság megteremtése, egészséges környezet és tájesztétikai érték létrehozása. Az új tervezési elvek megvalósításához a „hagyományos” vízépítési eljárásokat kombinálják új, az ökológiai igényeknek jobban megfelelő vízépítési biotechnika módszereivel.
    A környező, elsősorban Nyugat-Európai országokban a természetközeli patakrekonstrukció már gyakorlat. Az első megalapozó tanulmányokat a ’60-as, ’70-as években írták, medervisszaállításokat a 70-es évektől végeznek. Azóta már a gyakorlati tapasztalatokkal is gazdagabbak. Nálunk ilyen patakrekonstrukció több okból is csak utópia.
    A vízrendezések óriási területeket érintettek, ahol jelentősen és visszaalakíthatatlanul megváltoztak a vízrajzi adottságok. A lakosság jelentős része lakik, dolgozik, utazik vagy pihen ármentesített egykori vízjárta területeken. Ezért nagyon nehéz az egykori árterületek felszabadítása. Márpedig a nélkül elképzelhetetlen az igazi patakrekonstrukció. A rekonstrukció lehetőségét tovább csökkenti, hogy a nagy helyigényen kívül rendkívül pénzigényes tevékenység. A pénz előteremtéséhez széleskörű társadalmi összefogásra és egyetértésre, jelentős állami támogatásra van szükség. Manapság nehéz olyan beruházásokra pénzt szerezni, amelyek nem közvetlenül, csak közvetetten szolgálják a hasznunkat. Ezek után könnyen belátható, miért nem került sor hazánkban egyetlen patakhelyreállításra sem.
    Nálunk sokkal inkább a mesterségesen fenntartott természetközeli hatású, vonzóbb patakmedrek és partok kialakításának van esélye.
    Kifejezetten érdekes a városi környezetben élő patakok helyreállításának kérdése, mert a város belseje felé haladva a problémák egyre koncentráltabban jelentkeznek. A patakmedrek és azok környezetének természetszemléletű helyreállítása több szempontból is jelentős lehet a város életében. A sűrűn beépített negyedeken átvezető vízfolyások és az azokat kísérő zöld parti sáv jelentősen javítaná a város környezeti állapotát (klímamódosítás, levegőszennyezés csökkentése, víztisztítás, zajcsökkentés stb.). A parti sávok jelentős elemeivé válnának a város zöldfelületi rendszerének. A parti sáv és a patakmeder új élőhelyet biztosítana az állat-, illetve növényvilág számára. És nem utolsó sorban a városi ember életminőségét is jelentősen javítaná egy ökológiailag és zöldfelületként is használható patakpart megjelenése. De ahhoz, hogy ezek a partok ne maradjanak használatlanul, az elidegenedett ember érdeklődését újra fel kell kelteni a patakpart-élmény iránt.
    A tervezés szintjén az elmúlt tíz évben nálunk is foglalkoztak a patakok újjáélesztésével. Számos rangos tanulmány és terv született. Az elmúlt években a pesti Rákos-patak revitalizációja körüli érdeklődés volt a legnagyobb. A Fővárosi Önkormányzat és Bécs városa közös együttműködése keretében nemzetközi tervezői gárda alkalmazásával végezte el a Rákos-patak revitalizáci ójának tervezési fázisait. Ausztria előzetes tapasztalatait felhasználva készültek el a nagyszabású tanulmánytervek, mederállékonyság vizsgálatok, kiviteli tervek. A patak teljes hosszát a tervezés és kivitelezés szempontjából szakaszolták, és ehhez igazították a tervezési ütemeket. Ez a folyamat 1994-ben kezdődött, és a mai napig is tart. A megvalósulása a mai napig sok akadályba ütközik. Hasonló tervek készültek a többi budapesti patakra is, közülük még egy sem jutott el az építés szintjére.
    A patakrekonstrukciók, vagy inkább az impozánsabb patakpart rendezések sikertelenségének oka nem csak egyszerűen a tervezési folyamatban keresendő. Az ember patakhoz fűződő viszonyát kellene átformálni, hogy az ilyen akciók minden társadalmi és gazdasági szinten meg tudják állni a helyüket, hitelesek legyenek, és ne csak pár „gyöpös zöld” agymenéseként kapjanak hangot. Mert mire való, hogy megfosztjuk magunkat, a városlakókat a berek-élményektől, a madarakat a fészkelőhelyüktől, a mocsári liliomokat a termőhelyüktől? Vagy a cybertérben felnevelkedett kólacsipsz-gyerekek már máshol bóklásznak? A „cy-berek” csak virtuális élettér, ahol minden elpusztított kincsért bonusz pont jár.

Nagy Ildikó Réka