Bartis Ferenc

Megjövetelem

Fiam fogadott s szülőházam
Fiam az időt ostromolja
Házamat kikezdte az idő
Fiam az utód-idő-sámán
Étellel várt és szeretettel
Asztalt terített, talán oltárt
Áldoztam volna honvágyamnak
Halott Szüleim nyugalmáért
S nem jutott eszembe egyetlen
gyermekkoromat elzokogó
ima, sem ének, csak az Isten…
Isten kegyelméből még hányszor
térhetek meg s fogadhat fiam?
Mikor ölelhetnek magukhoz
szülőházam repedt falai,
ház-vigyázó ős szomszédaink
s a kiszabadulásaimat
ünneplő fák s a dermedt felhők?
Mindennek eljön az ideje,
mint a halálnak órája is
az ítéletes Bibliában…
Biblikus itt minden történet,
ógörög-véres tragédia,
annál is régibb székely mítosz
tomboló táncban, síró dalban,
kegyetlen-igaz balladákban,
öngyilkosságban, gyilkolásban,
halott-idéző szertartásban,
mert itt bölcső a koporsó és
koporsó minden fenyőbölcső,
lövészárok már a sírgödör,
erődítmény a szelíd templom
s nagyhatalmi áldozat a föld…
Föld-törvény uralja az eget,
határt sértenek a madarak,
idáig ér a „senkiföldje”,
gabona helyett nyomort terem,
termő-szegénység-romantika
igézetében fogy a nemzet:
gyérülő házak, sokasodó
márvány-sírkeresztek védtelen
zarándokhelye szülőföldem,
idegenforgalmi nász-látvány,
vidáman gyászoló havasok,
kivégzett fenyőerdőségek,
befelé vérző ember-sebek,
de a megsebzetteken kívül
kinek fáj a táj vonaglása?
Vonagló táj a lelkem. Fiam
szavai őrködnek fölötte: –
szülőházamat átmenti a
jövőnek. Fájdalmait az ég
szülőföldemtől örökölte.

Szüleim lebetonozott sírjánál

Minden, ami a múlté,
karnyújtásnyira tőlem,
s mégsem érhetem el soha,
csak a földben, a földben…

Visszatért találkozás

A régi lányokat keresem bennük,
lehet, magukban hordják, s én nem látom.
Hol van gyújtó mosolyuk, égő szemük?
Csak műanyag-szirmok a vadvirágon…