Szegedi Kovács György

Lepény-tánc

Ezt csak én tudtam igazán,
csak én roptam úgy,
mint senki más gyereke.
Amikor elvonult a ház előtt
az esti tehéncsorda
már gyülekeztek a kerítésnél
a copfos lánykák, ugrándozó fiúk,
előre örvendezve a közelgő műsorszámnak,
meg néhány felnőtt is; „bolond ez a gyerek,
nem játszhattok vele!”
És én elindultam.
Megkerestem a legközelebbi tehén-lepényt,
felgyűrtem a nadrágom szárát,
s mezítláb belegázoltam a gőzölgő,
meleg anyagba, s nagyokat kurjantva,
nevetve táncoltam, ugráltam önfeledten
a lepényben,

s legalább olyan emelkedetten,
ha nem mívesebb fokon
táncolok,
táncolunk ma is,
csak ropjuk
ebben a megbotlott világban,
ebben az összekuszálódott szerkezetű
nagy matériában, a gyűlölet
földi maradványaiban,
csak járjuk az értelem jeges nyugalmával,
mert muszáj,
mert meg kellett tanulnunk
a túlélés koreográfiáját.
Nézzetek minket táncosokat;
mi úgy tartjuk egymás kezét,
mint akik felkészültek a szeretet fogadására,
mi tüzeshasú bánatos mackók,
csak járjuk a véres keresztek lábainál,
hol eszelősen forgolódik az ördög fuvolája,
süvöltő lángon lebeg
az eleven test, s a fej
vöröslőn-vakító bárányszemével
csak minket bámul.

Messze északon

Messze északon
ül egy vézna kis öregember,
ül egy bolygón,
egy másikon
inas lábát tartja.
Sóhajt eleget
a megbánás erejével,
s nevet eleget is,
ahogyan a lelkek
sorra döntenek saját sorsukról
a nagy, bús csatatér felett,
ahogyan a Galamb
száll fejről-fejre
az olajfoltos Jordánokban
az eldobált konzervdobozok
patkányhadak-rágta
kenyérdarabok között, hol Egybe
beleharap az Isten is.