Átszellemült ezermesterség

Egy népművész a XX–XXI. század fordulóján

    Tamás Pálban egy népi ezermester technikai leleményessége és egy, a hagyományokhoz kötődő formákkal építkező népművész stilizálókészsége, valamint egy teremtő művész kifejezőereje egyesül.
    Ami az ezermesterséget illeti, az inaskodás, pontosabban az iparitanuló-iskola elvégzése után gáz- és vízvezeték-szerelő, majd autószerelő lett, de a kenyérkereső foglalkozás mellett egyre bővítette tudását. Először vörösréz lemezdomborításokkal kezdett foglalkozni, majd a házaló, vásározó cigány kereskedők kínálatában örömmel fedezte fel a vastag üstfedőket, olykor egészen régi rusztikus, XVII–XVIII. századi darabokat is, amelyek az értő mester kezén hatalmas plasztikai erővel szólaltak meg. Ezt követően egy vastagabb, súlyosabb, ám könnyen alakítható, képlékeny anyagra bukkant a régiségpiacokon, az alpakkára, amely készségesen engedelmeskedett a plasztikai alakításnak. Nagyméretű téglákból is faragott domborműveket. Leleményességére jellemző, hogy a súlyos erőt sugárzó kompozíciók mellett engedett a könnyed játékosság csábításának, és csinált finom papír domborműveket is. Készített kerámiakompozíciókat, mázazott kerámiaképeket, de leginkább préselt kályhacsempéket, gazdag ornamentikájú és szimbolikájú cserépkályhákat. Öntött csengőket, és az öntőmesterség csínját-bínját elsajátítva készített nagyméretű harangokat is. Domborításait többnyire először grafikákban, tollrajzokban, tusképekben, akvarellekben fogalmazta meg. Kezdetben ezek a rajzok a domborításokhoz történő előkészület jegyében születtek, később önálló grafikákká nőtték ki magukat. Kipróbálta a rézkarctechnika nyújtotta kifejezési lehetőségeket is, majd önálló képként kezdte kezelni nemcsak a papírra nyomott fekete-fehér és színes karcokat, hanem magát a megkarcolt, artisztikus hatású rézlemezt is.
    A hagyományokban búvárkodva fedezte fel magának az üvegképfestést, és az ebben a technikában rejlő változatos hatásokat, a tiszta dekoratív színfelületek harmonikus összecsengését és a plasztikus hatású kontúrok dekorativitását. A népi üvegképeket követték a nagyméretű üvegfestmények, legvégül olajfestményekkel is megpróbálkozott. A domborművek, képkompozíciók után az építészethez kapcsolódó díszítő plasztikák és szimbolikus ábrázolások keltették fel a figyelmét. Így készített épülethomlokzatokat díszítő munkákat, haranglábakat és az útszélekre helyezett Krisztus-kereszteket. Munkásságának további, sajátos iparművészeti ágát jelzik a plasztikus, szimbolikus ábrázolásokkal díszített faliórák, városcímerek.
    Tamás Pál művészetében a különböző műfajok, technikák között nincs stílustörés, hanem szerves belső rokonság fűzi össze a műveket. Munkásságában különböző stílusrétegek ismerhetők fel aszerint, hogy milyen műfaj törvényeinek engedelmeskednek, milyen anyagban, milyen technikában valósulnak meg. Az alkotói elv, a szemléletmód, az alkotásmód azonban alapjában véve ugyanaz. Jellegzetes stílusa pályájának története során elmélyült, érlelődött. Egy-egy meghódított technika, felhasznált anyag valamelyest mindig alakította, gazdagította, és egyben egyre konzekvensebbé tette megjelenítésmódját.
    Tamás Pál gyermek- és ifjúkorában – a huszonnegyedik órában – még élő, eleven valóságként ismerte meg és élte meg a hagyományos népi kultúrát, annak ágazatait, a magyar és a székely-magyar népművészetet. Mondhatni, vizuális anyanyelvként sajátította el és kezdett beszélni ezen a nyelven. Anyja rokonsága révén pedig a román népszokásokat, a maszkos-álarcos alakoskodásokat, farsangi játékokat ismerte meg. Ezek is beépültek művészetébe és személyessé, élményszerűvé tették a népvándorlás kori művészet hatását, a csatokon, övvereteken, kancsókon látható ábrázolásokat, állatviadalokat.
    A paraszti népművészetnek s a népvándorlás kori, honfoglalás kori művészetnek ez a találkozása, szimbiózisa már egészen korán, pályája kezdetén megvalósult. Tamás Pálnak olyan szerencséje volt, hogy felfigyelt rá Bandi Dezső iparművész, az erdélyi népművészeti mozgalom kiváló mestere, művészetpedagógusa. Tamás első kiállításra küldött munkája egy bélyegen látható képkompozíció lemezdomborításban megvalósított, többé-kevésbé átalakított másolata volt. Bandi Dezső nyomban meglátta az eme még kezdetlegesnek számító munkában megnyilatkozó, kiemelkedő tehetséget. Kertelés nélkül megmondta a fiatalembernek, hogy ez a munka még nem egyéb giccsnél, de a technikai tudása figyelemre méltó, és ha jó irányban halad, akkor a még most csak rejtőző, éppen csak megcsillanó képességei is kibontakozhatnak. Értékhordozó műveket kell alkotni, mondta tanácsként, és mutatott neki néhány népvándorlás kori ábrázolást. Bandi Dezső nagyszerűen megérezte azt, hogy a Tamás Pál műveiben jelentkező jellegzetes, stilizált népi megjelenítés és a népvándorlás kori művészet kifejezésmódja között erős belső rokonság nyilvánul meg. S valóban, annak ellenére, hogy Bandi nem magyarázta túl a dolgokat, vagy éppen ezért, Tamás Pál a felfedezés örömével, ösztönösen ráérzett erre a plasztikai alakításmódra, s természetes könnyedséggel kezdett beszélni, úgy, ahogy a saját nyelvén beszél az ember. Bandi Dezső finoman, erőltetés nélkül ösztönözte alkotói bontakozását, és nyesegette a vadhajtásokat. Tanítványául fogadta.
    Tamás Pál művészi fejlődése során lépésről lépésre haladva ismerte fel mindazt, ami – a meglévő határozott ábrázolásmódbeli különbségek ellenére – közös alkotói elvként működik az archaikus művészetben, a népvándorlás kori és a magyar honfoglalás kori művészetben. Ezekből s a paraszti népművészetből a leglényegesebb vonásokat őrizte meg, s így alakította ki a maga kifejezésmódját.
    Mik ezek az alkotói elvek? Mindenekelőtt a látható világ illuzionisztikus, naturalisztikus ábrázolása helyett a fogalmi-képi gondolkodást, a jelölőábrázolást alkalmazza. Ily módon nem úgy ábrázolja a világot, ahogy az optikai illúziók folytán a pillanatnyi változás folyamatában látjuk, hanem ahogy tudja. A pillanatnyiság helyett az állandóság hangsúlyozódik a statikus ábrázolásban. És ha a mozgás megjelenítéséről van szó, akkor sem téved bele a pillanatnyiság, a zsánerszerűség csapdájába. Tamás Pál stilizált formákban, jelképekben beszél. Szimbolikus képi nyelv ez. Természetesen a közös alkotói elvek, a jelölőábrázolás, a stilizálás mellett alapvető különbségek is felfedezhetők a mozgalmas, kifejező jellegű törzsi művészet és a statikus megjelenítésű, formulákkal építkező paraszti népművészet között.
    Alkotói fejlődése során két veszélyt kellett elkerülnie. Az egyik veszély a formáknak „egy az egyben” történő, megújítás nélküli átvétele, sablonos variálgatása, a másik a karakter karikaturisztikus eltúlzása, egyfajta felszínes-humoros megjelenítése. Tamásnak sikerült legyőznie ezeket a kísértő veszélyeket. Számára egyik legfőbb alkotói parancs, hogy semmit ne tegyen üres rutinból, hogy képes legyen megújulni, megtalálni azt a többletet, amivel a kollektív hagyományhoz hozzáteszi a maga élményét, mondandóját. Oly módon, hogy művei a mai kor embere számára is érvényes üzeneteket hordozzanak.
    Tamás Pál egy mára már fokozatosan megszűnő archaikus kultúra töredékéből formálja spirituális tartalmú képi mondandóját, s aszketikus és heroikus erőfeszítéseket tesz, hogy továbbadja, újra életképessé tegye ezt a hagyományos kultúrát. Tanítványainak száma meghaladja a százat.
    Tudja, hogy a tehetséget fel kell fedezni, meg kell erősíteni, pallérozni kell. Mesterének, Bandi Dezsőnek a példáját követve, tovább akarja örökíteni mindazt, amit a hagyományból megtanult. A Váci Művelődési Házban öt évig vezetett szakkört: üvegképfestésre, kézműves tevékenységre oktatta tanítványait. Többnyire kallódó fiatalokat, hátrányos helyzetű, lelkileg sérült vagy éppen fogyatékos gyerekeket, akiknek alkotói elfoglaltságot biztosított, szakmát adott a kezükbe. A deviáns fiatal gyakran azért ön- és közveszélyes – állapítja meg –, mert nem találja önmagát, kibontakozási lehetőségét, pedig olykor alkotói szempontból nagyobb az érzékenysége, mint a sablonokba szabályosan beilleszkedő társainak. Lakóhelyén, Rádon minden évben egyszer egész napos képzőművészeti foglalkozást tart, melyen üvegképeket festenek. Reggel kezdi, osztályról osztályra jár, és estére már az összegyűlt anyagból el is készül a kiállítás. Az évente ismétlődő váci búcsún nyolcvan-száz gyermekkel foglalkozik. A legérdeklődőbb, legtehetségesebb gyermekekkel, fiatalokkal év közben sem szakad meg a kapcsolata. A tudást, amit a nemzedékek által felhalmozott hagyományból merített, amit mestereitől tanult és önmaga erejéből létrehozott, továbbadja, továbbörökíti az új nemzedékeknek.

Kerékgyártó István