Keszthelyi Rezső

Egy őszi nap

    Az emlékek nem következetesek, nincs bennük összefüggés. Ilyesmi járt az eszében, amikor a félórás ebédszünet után a hivatalába igyekezett. Fogalma sem volt róla, miért bukkannak fel benne ezek a gondolatfoszlányok. Sietett. Verte az eső az arcát, a vállát, és egyáltalán: a kövezeten hagyott lépteit is folyvást csapkodta, olyan erővel és szomorúsággal, hogy talán akkor is ázott volna, ha nem megy végig az enyhén ködös utcában, bágyadtan az ebédtől, állott ízekkel a szájában.
    Hosszú sor várakozott az önkiszolgáló büfében, és hiába kapkodta be az ételt, amikor végre megkapta, és a háromszögletű tálcával leülhetett a szótlanul rágó és nyelő emberek közé, már evés közben elkésett, voltaképpen az íróasztala fölé kellett volna hajolnia és dolgoznia, vagy legalábbis úgy tennie, mintha munkájába merülne. Mégsem ezért furakodott lökdösődve a járókelők elé, hanem a jól ismert és már-már meghitté szelídült zavar miatt, amely ismét hatalmába kerítette; mert az volt az érzése, hogy olyan időben lélegzik, mozog, tülekedik, amely elmúlt, amelyből mindenki más kilépett már, csak éppen ő nem, mintha nem léteznék, mivelhogy most iratokat intéz, telefonál, tárgyal, miegyéb; azaz mégsem, hanem lohol a járdán, az esőben, és ráadásul teljesen reménytelenül, azzal a meggyőződéssel, hogy sohasem ér oda, ahol van; és ha végül is belép az irodába, és felakasztja a fogasra a lucskos kabátot, lihegve leroskad a székre, cigarettát keres, rágyújt miközben a tolla után nyúl gépiesen, és felfogja, hogy ott van a helyén, ahová rohant, és az órájára pillant, mert szeretné tudni, mennyit késett, a számlapon pedig fél három lesz öt perc múlva, akkor is hiába, eldobja a cigarettát, melyből mindössze kettőt szippantott, mert jön az autóbusz, a tömeg hullámzik, löki, tapossa, kapaszkodnia kell, fél öt, vége a munkaidőnek, mindenki a megállóban topog, szidja az esőt és a közlekedést, a másikat, a világot, ő is felugrik a lépcsőre, legalább a fél lábával, és ez olyan nevetséges, hogy sírni szeretne, különben is: két óra van hátra a munkaidőből, sőt, annál is több, hiszen csak negyed három, és ő lent szalad, szinte már rohan az utcán, de vele az is megeshet, hogy ott várakozik még a sorban az ebédért, talán oda sem ért, hanem a tegnapelőttiben kószál valahol, esetleg még távolabb a múltban, kétségbeesve e kiismerhetetlenség miatt, jóllehet sosem fogja megérteni talán, hogy van idő, amelyben létezni is lehet.
    A lépcsőházban megtorpant, nem csöngetett azonnal a liftért. Felemeli a kezét, forgatja, és nézi a tenyerét, hátha meglátja a tengert a meredek part alatt, fényeket, magyarázhatatlan színű párákat és távolságokat lebegtetve a cédrusok ágain. A tenyere azonban nem mutatott, nem jelentett semmit. Az arca sem, már amennyire a lift üvegajtajából tükröződő másából kivehette. Furcsállotta, hogy az arca jelent meg, mert ő sohasem látta magát emlékeiben, sohasem találkozott sem a gyermekkel, sem a kamasszal, sem a férfival; rá kellett már döbbennie végre, hogy sehol és sohasem volt, helyesebben: ha visszatekintett, úgy látta magát, mint zöld vizű holtágat, szurkos ladikot, kövek között kotyogó hullámokat, poros alkonyatba szürkülő fákat és tanyákat; sűrű, nyugodt eső volt, melyben órákig sétált valamikor, nyikorogva nyíló kapu a szőlőben, a kerti út mentén mereven sárgálló virágok, hűvös, estfalú szoba; aztán meg egy-egy fickándozó futás le, a tóhoz, a dombok mögül felmerülő holdhoz, a szélben, amikor értek a gyümölcsök, és anyaggá vált a magány; vonuló vadlibákból, akiket nem lehetett látni, csak a hangjukat hallotta; ő tehát nem találkozhatott magával, csak ilyesmikkel.
    Kilépett a liftből, és visszaküldte. A folyosón mondta az egyik munkatársa, hogy keresi a főnöke. Elhaladt a szürke ajtók mellett, melyeken számok és nevek voltak, és amelyek csillanással fordultak a háta mögé, mintha intenének, ahogyan azokat búcsúztatják, akik már nem néznek vissza többé. Nem törődött ezzel, egyszerűen csak ment nesztelenül a vastag futószőnyegen, és lent, délen a tenger azért ragyogott akkor, mert ő néhány éve kavicsot és kagylóhéjat szórt a halak közé, és szomorú volt, és táncolt a homokon, amikor senki sem volt a környéken; és a tenger biztosan ott tartja magát a hullámaiban meg az égbolt színében; ő meg abban, hogy betakarta a lány mellét a szétesett hajfonattal, mert a gyékényt már harmat nedvesítette.
    Négyen vagy öten rohanták meg. Sápadt, kemény öklökkel verték; a szemét, a száját, később a bordáit is. A főnöke nem volt a szobában, íróasztala tartózkodóan állt az ablak előtt. Ez éppen csak átsuhant az agyában, hiszen meglepődni sem volt ideje. Hamar leroskadt; orra betört, ömlött belőle a vér, és összeragadt a nyálával, úgy folyt le a mellére.
    Ismeretlen, nehéz testű férfiak tépik, tapossák. Minden végtagjuk túlságosan kövér és erős, értelmetlenül erős. Arcuk a közömbösségnél is kifejezéstelenebb, olyan, mintha egészen mással foglalkoznának, nem az ő kínzásával; vásárolnának, újságot olvasnának, vagy éppen lefekvéshez készülődnének; egyszóval: úgy ugrálnak nehéz cipőikkel a tüdején, a combján, az arcán, az ágyékán, és olyan szabályos ritmusban, hogy annak nem lehet semmi oka, hogy az nem függhet össze semmivel, és mert nem tudják vagy tudhatják, miért szenved talpaik alatt az a verejtékében és vérében fetrengő ember, egyhangú ugrálásukat nem hagyhatják abba soha.

Négy epizód

I. Az elmúlás bája

Ne szeress,
csak igézz. Kétségek lüktetése a mező,
az olyan mező, ahol virágok ígérik
láthatatlan arcukat, és határtalan
nyugvással kel mindig a nap.

Tüdőd évei építenek oltárt,
pillának pillát,
ujjaknak ujjat,
csontot csontnak.

Teremtsd meg hát lélegzeted formáit,
és idézz azzal, amivel nem érted legnagyobb
szerelmedet,
a legnagyobb csendet
és a legnagyobb hangot.

Miközben virágok jöhetnek, és virágok
mehetnek körülötted,

és folytatod az árnyékodat.

II. Csaknem vers

Hát légy üdvözölve:
gyíkok parázs-serege szóródik szét
a szélben, ahogy már telepszik rád
az alkony, mely tengert vert köveid és
növényeid köré, mint ha átvágja ereid
a roppant szelídség, a levegő, és kinyitja
álmod, az álmod sűrű porát.

Ne tagadd ki otthonodból a halált,
hisz’ ő is él, amíg élsz.
Delfinek úsznak fel sírodig, hogy tegyék:
ez a sír, rög, gyökér, az önmagához terelhető
madár, a madár földje, mely a toll sátra,
ahogy a fehérség árnyékokat terít szerteszét.
Torpanj meg. Fogalom nélkül átváltozó sebek
szegélyei őriznek és a még alakban tartható
ég vonulása.

III. Jelennel lapozgatott múlt

A Badacsony körül – kővércsék tépték
a tündöklő holdfényt, a mi nappalunk
kezdődő szívét, ám
még ma is fenyegetnek az éj alakzatai,
eltűnhetetlen fehérségük matatásával
az ereimben és agyam minduntalan
ismétlődő rózsáin,
rózsáján a rózsáknak.

Bevallhattam mindenkor időm
tétovaságát mindenben,
az úszás horizontját és a szárnycsapások
összefoghatatlan levegőjét
és óhajom tömegének befejezhetetlen egét.

Állt a Földközi-tenger öblében
egy hajó, amikor fény volt és horgony,
a szépsége nélkül is kimondható szépség,
a valóság megfejthetetlen kényszere,
akként, mint a múlt jelene.

IV. Dal

Holduszony nevet a delfinekkel.
Csendes búcsúzkodás, gyolcsfehér kendők.
Kéz int, makacs bárkákat jelez,
Vízszintesen tart az elhantolt víz.