Motorcza Gyula

Eredményhirdetés

    Laci evezés, Zsolt íjászat, Andi kosárlabdasportban jeleskedett. A nagyobb versenyekre, midőn megrendezik, ország, világ odafigyel. Sajtó, rádió, TV közvetít s a győzteseket ünnepli. A fontos, néha fontoskodó emberek keresik a nevet, dicsőséget szerzett sportolók barátságát. Majd ugyanők feledkeznek meg róluk újabb sikeremberek felbukkanását követően.
    Amikor valaki EB, VB, pláne olimpiai aranyérmet nyer, azonmód megnő barátai száma. Majd lassan elkopnak mellőle. Az érem fénye is talán tompulni kezd idővel. Államférfiak fogadják őket, kitüntetést adnak számukra, elhitetik velük, hogy mennyire fontosak. Aztán évek, évtizedek múltán már a nevükre sem emlékszik szinte senki. A politikusokéra szintén nem. Még az is megesett, hogy a hajdan olimpiai bajnok ökölvívó utcai cipőpucolóként kereste kenyerét, világ csúfjára, Budapesten a Hősök terén. Magam láttam a cipőboxos ládája oldalára fabrikált aranyérmeit. Mit mondjak, lelket szaggató volt. Nem ő, én szégyelltem magam, holott azoknak kellett volna, akik minap még körülötte nyüzsögtek, vele fényképezkedtek az 1972 utáni egy-két évben.
    Visszatérve azokhoz, akikkel írásom elkezdődött, néhány hónapnyi differenciával, Laci, Zsolt és Andi egykorúak voltak, hihetetlen edzésmunkával, emelkedett lélekkel készültek az olimpiára, éveken át. Laci hajnaltól járt a hideg, szeles, barátságtalan Duna-partra az imádott s ezerszer elátkozott csónakjával evezni. Nap mint nap, évente háromszázharmincháromszor, hajnali hattól tíz óráig, nyaranta tizenegyig, néha délig. Elszántan, szinte eszelősen hajtotta csónakját, önmagát. Nem lehetett megfejteni, mi motiválja Lászlót az emberi teljesítmény határával azonos munkára, szenvedésre. Legfeljebb sejteni lehetett csupán. A leglehangolóbbak a téli hónapok betonmedencés edzései voltak számára, ezért ha tehette, inkább a nyílt vízi gyakorlást preferálta februártól novemberig. Egyedül dolgozott, kerülte a társas tréningezést. Ne lássák mások, ahogy szenved, küzd s néha… eszméletét veszti.
    Zsolt, a mesterlövész a többedmagával történő felkészülést kedvelte. Íjával a kétszeres lövésmennyiséget adta le, mint a sporttársai.
    Szorgalma, kitartása lenyűgöző volt. Fanatikusként törte magát a bajnoki cím felé. A jobbnál is jobbat, a kiválónál is kiválóbbat akarta, mániákussá vált. Hetente hatszor, napi öt-hat órát gyakorolt, legtöbbet az íjászok közül.
    Harmadik hősünk, Andrea, aki a kosárlabdasportban lett válogatott játékos, szintén maximalista volt. A hivatalos edzéseken túl, szinte hisztérikus módon bírta maradásra társnőit. Eleinte néhányan, utóbb minden csapattag és cserejátékos belátta, ha nyerni akarnak, a sok edzés nem elég, csak a rengeteg. Az összjátékot, a távoli pontdobásokat gyakorolták órákon, napokon, heteken, hónapokon, éveken át. Andi nagy biztonsággal dobott pontot még a félpályáról is. Ezt külön is gyakorolta, gyötrelmes monotóniával. Nem lennék körültekintő, hiteles, ha nem említeném meg a sportolókat felkészítőket. Edzők, szülők, segítők nélkül hiába a vasakarat, lehetetlen a bajnoki cím megszerzése. Laci, Zsolt, Andi esetében sem volt ez másként. A sportolók nem ismerték korábban egymást, az edzők, a szülők igen. Mielőtt a magyar csapat útnak indult az olimpiára, a fogadalom tételekor találkoztak először a versenyzők.
    A világversenyen érmeket, helyezéseket és élményeket szereztek. Legyőzték a csapatokat, a riválisokat, és ami a legfontosabb volt számukra, önmagukat múlták felül. Laci evezésben arany-, Zsolt íjával ezüst-, Andi csapatával bronzérmet nyert. Szívszorító volt, amikor az érmek átvételére szólította őket az olimpia ceremóniamestere. Ahogy felküzdötték magukat a speciálisan kialakított dobogóra… kerekes székükben. Több százezer, millió könnyes szempár előtt, a paraolimpián.