Kabdebó Tamás

Győzelem vagy tömlöc

    Debrecen határában táboroztunk. Egy fokkal jobb volt itt, mint az előző évben Böhönyén. („Én megjártam Dachaut – mondta egy közvitéz –, de az kutya farka volt Böhönyéhez képest.”) Debrecenben majdnem eleget adtak enni és majdnem ehető volt minden. Ám mindenkit lehangolt a német győzelem; a világbajnoki döntőt a hangosanbeszélő közvetítette és a végszó után többen, edzett vitézek, sírva fakadtak. A rákövetkező napon é,n voltam a napos, szolgálatomat rosszul teljesítettem, Berki hadnagy napi körletfogságra ítélt.
    Ez azért volt különösen kegyetlen dolog, mert aznapra volt kitűzve a hadosztálybajnokság a debreceni Nagyerdőben. Többen, mármint a TF-esek azt gondolták, esélyem lenne száz mellen, tehát már az ezred becsületéért is rajtkőre kell álljak. Berki hadnagy és minden tiszt, altiszt elporzott már Debrecenbe, amikor körletünkbe befutott a TF-esekkel megtömött teherautó. Rövid habozás után fölugrottam rá.
    Az uszoda megméretlen hosszú volt, de megmérten 25 méter széles. Száz mell, négy hossz keresztbe. Ez volt az első szám. Rajtkő nem volt, az uszodapárkányba akasztottuk lábunk nagyujját, nyolcan, én középütt. Mellettem állt Varga, legjobb ideje csak kéttizeddel az enyém mögött, ám ismerten jó rajtoló és forduló specialista. Három fordulóval itt Varga tűnt, ha egy hajszállal is, esélyesebbnek. A rajtpisztoly csütörtököt mondott. Mialatt az indító a pisztollyal vacakolt, a lombok közül előlépett Berki hadnagy. „Katona, látom, meglógott! Úgy ússzon, ha nem nyer, a következő két hetet fogdában tölti.”
    Remegtek a lábaim és a pisztolydördülést helyettesítő sípszóra kiugrottam. A mezőny utánam. Az indító alhadnagy rám förmedt: „Még egy hiba és kizárom.” A második rajtnál tehát bennragadtam. A colos Varga már javában a víz alatt volt, amikor utána fejeseltem. Az első fordulónál behoztam, együtt fordultunk, de ő ismét előttem tört a felszínre, egy fejhosszal. Ráhajtottam, ötven méternél már egy fél testhossz előnyöm volt. Kéjjel hallgattam, hogy mögöttem fújtat, prüszköl.
    A fordulót elkapkodtam, vizet nyeltem. TÖMLÖC – futott át agyamon, és valahogy visszanyomtam a köhögést. Hetvenöt méternél Berki hadnagy bekiabált: „Ússzon, katona!” Úgy hangzott ez, mint a mezőn a kússzon, katona. Ismét Varga volt elöl, már csak egy orrhosszal, vagy ahogy a lovasok mondják: fél fejjel. Jó hajrázónak ismertük. A melltempó kitartásánál eljutottak fülemhez a zászlóalj vízisportolóinak hajrázó hangfoszlányai. Kilencven méternél nagy levegőt vettem, s ez vitt be, négy kevert tempóval a célba. Varga, lapátkezével, ha két ujjnyival is, de beütésem mögött fröccsentett a falon.
    Berki eltűnt. A váltót vidáman megnyerte az ezred, és én a búvárúszást. Három trófeával tértem meg a körletbe. Berki hadnagy – kis bajuszkája volt – ott várt peckesen. „Nincs tömlöc – mondta –, de ide a sakktáblát, a vázát és a díszes hamutartót.”
    Az érmeimet nem rekvirálta el. Ma is megvannak, fényesítgetem őket.