Miklóssy Endre

„Vérfürdő” Melbourne-ben

    Legendás csapat volt, akár Puskás Öcsiéké, illenék éppúgy ismerni is: Boros–Gyarmati, Hevesi–Markovics–Kanizsa, Mayer, Kárpáti… És a kék vízben az is sikerült, ami a zöld gyepen nem: eljutni a legmagasabb csúcsra.
    Olimpiai elődöntő Melbourne-ben. A sors szeszélyéből Magyarország és a Szovjetunió csapatai között. Nagyon erős csapat volt a szovjet is, több nehéz csatát vívtunk már velük a vízben. De ezt a mostanit különlegessé tette nem is az olimpiai elődöntő mivolta, hanem az időpont: 1956 decembere.
    Lemhényi Dezső, a szövetségi kapitány, maga is olimpiai bajnok, azzal küldte kollégáit a medencébe, hogy most nem elegendő egyszerűen győzni. Meg kell alázni az ellenfelet. Ők is kaphattak azonban valami eligazítást a sport és a világtörténelem közötti összefüggésekről, vagy talán a vereség és Szibéria közötti kapcsolatról is, mert „fasisztü” kiáltásokkal ugrottak a medencébe.
    Nem mintha ez túl sokat jelentett volna. Az úszóstadion, a híres „Kristálypalota” zsúfolásig megtelt, tízezer néző a lelátón, és a kétharmaduk magyar. Ők pedig az érzelmeiknek tüstént hangos kifejezést is adtak. Mit számított itt néhány pólós kiáltozása?
    Kárpáti Gyurika, a magyar csapat torpedóembere többnyire meg tudta szerezni a kezdő labdákat, most pedig még véletlenül se hibázott. Így aztán másodperceken belül 1:0, 2:0, mert persze a gólzsákjaink se hibázták el a kapott labdákat. A szovjet vezérkar észrevette, hogy hol van a baj, ezért Gyurikára küldték Makarovot, a hóhért, hogy fojtaná bele a vízbe. A pehelysúlyú magyarral még ment is volna a dolog, csakhogy előbb utol kellett érni őt. Hatalmas úszóverseny kezdődött tehát, és mialatt Gyurika úszott az életéért a medence szélén, a belsők szórták a gólokat: 2:0, 3:0…
    Megmérgesedett az ellenfél, és elővette a világháború során olyannyira bevált sztálini stratégiát. Ámde most végzetes hibának bizonyult. Hiányzott hozzá az az erőfölény, ami egy jó hónappal azelőtt eldöntötte a budapesti mérkőzést. Aki pedig harckocsi-biztosítás nélkül leáll pofozkodni olyanokkal, mint Gyarmati Dezső, Markovics Kálmán vagy Kanizsa Tivadar, annak bizonyára rossz a szemmértéke.
    Ráadásul a mieink a durr bele szovjet taktikával szemben a partizánmódszert alkalmazták. Kapualjból, háztetőről, víz alól láthatatlanul osztották a magukét. Így azután a szovjetek nemcsak hogy többet kaptak, hanem ráadásul őket állították ki. És a magyar csapat nem olyan volt, hogy kihagyta volna az emberelőnyt. 3:0, 4:0…
    Történt azonban, már a meccs vége felé, hogy az egyik magyar túlságos beleéléssel rúgta tökön az ellenfelét, és így őt állították ki. Emberelőny a szovjeteknél. Felcsillant hát a remény, ha már nem is a győzelemre, de legalább a szépítésre. Prokopov, a középcsatár elindult a labdával a magyar kapu felé – de akkor váratlanul előbukkant a semmiből az újonc magyar középcsatár, Zádor Ervin, a csapat Benjáminja, és egy hihetetlen sprinttel ellopta a labdát annak orra elől.
    Prokopov nagyon a szívére vette a dolgot. Elannyira, hogy egy gyors mozdulatot tett, amit svédcsavarnak mondhatnók, ha még a kezében lett volna a labda, így azonban egy kitűnő, kézéllel fordulásból leadott karateütés lett belőle, amivel akár bajnokságot is lehetne nyerni. A vízipólóban mind ez ideig szokatlan fordulat azzal az eredménnyel járt, hogy Zádor arca jó tíz centi hosszan széthasadt, a szemét ugyan megmentette a szemöldöke, de mégis azonnal eltűnt egy hatalmas daganat alatt. Patakban ömlött a vére.
    A parthoz szédelgett, hogy kikecmeregjen, de akkor odament Lemhényi, és azt mondta: Nem. Ússz át a medencén, menj végig a parton, és húzd ki magad.
    Nekivágott hát az invalidus magyar. A vére széles vörös csíkot hagyott utána, ami remekül érvényesült az uszoda kéktiszta vizében. (A világ tv-társaságai egyenesben közvetítették az emberiség épülésére.) Aztán végigment a medence szélén, félvakon, vérbe borult felsőtesttel.
    1956 decemberében vagyunk. A lelátón vagy hatezer magyar, és közülük többen épp most érkeztek Budapestről, telve friss és lebilincselően érdekes élményekkel.
    A hangzavar, ami eddig volt az úszóstadionban, kriptai csönd ahhoz képest, ami most következett. A sípszót se lehetett meghallani, amikor egy-két perc múlva a játékvezető véget vetett a mérkőzésnek. De azért csak kitalálták az emberek. Százak ugrottak tüstént ruhástól a medencébe, hogy a történtek miatt érzett neheztelésüket kifejezzék. A rendezőség szerencsére számíthatott effélére, mert rekordsebességgel expediálta a Vörös Hadsereg szorongatott helyzetben lévő tagjait, akik villámgyors sprinttel vágtattak az öltözőjükbe. A nyomukba eredt rajongók ugyan azonnal elsöpörték a rendezőket, de az öltözőajtó bombabiztos építésű volt.
    Ezek után megalakult egy magyar történelmi és sportbizottság azzal a céllal, hogy meggyőzze a szovjeteket az általuk alkalmazott módszerek helytelenségéről. A bizottság néhány ezer tagja körbevette a stadiont, abból a meggondolásból, hogy a Vörös Hadseregnek innen előbb-utóbb úgyis ki kell vonulnia, és akkor mód nyílik majd az olyannyira óhajtott bensőséges eszmecserére. Reggelig tartott az ügyelet. Az olyannyira várt csapat tagjait azonban néger hastáncosnőknek maszkírozva a rendezőség végül is kimentette.
    Két nappal később megnyertük 2:1-re a döntőt, és a csapat Helsinki után másodszor lett olimpiai bajnok. Nehéz küzdelemben, mert igen jó csapat volt a jugoszláv is. De ez már csak sportmérkőzés volt.