Noth Zsuzsánna

Üdvözlet a Cattarói-öbölből

    Teljesen l’art pour l’art voltunk vagányok, mert akkoriban vagány dolog volt vagánynak lenni. Legalábbis mifelénk Óbudán, aztán miért pont mi ne feleljünk meg az elvárásoknak.
    Az egyetem R klubjában, ahová, ha jól emlékszem, jazzt mentünk hallgatni, hevert az egyik dohányzóasztalon egy testes fotóalbum. Telis-tele tengerparti felvételekkel. Belelapozgattam, hát én még olyan gyöngyfehér sziklás és méregzöld lombos szigetekkel telepacnizott tengert azodáig sosem láttam. Igaz, hogy másmilyet se.
    – Látod, ide kéne elmennünk – böktem rá találomra az egyikre, amelyiken a szirtek közül tekergőző növények kacsintgattak rám csábítóan –, ahogy szeretnél; motorral, sátorral, miegymással.
    Nem is ragoztuk sokat, csak nyárig kellett kibírni, pénzt spórolni és útlevelet kiváltani, s már repesztettünk is Péter vadonatúj piros Cežetáján egyenesen Coperbe. Úgy döntöttünk, hogy nem aprózzuk el, ha már lejutunk az Adriára, Jugoszlávia legészakibb tengerparti városától kezdve végignyesünk a part menti szerpentinen a legdélebbi Cattaróig. A látványosabb helyeken, mint Rijeka, Zadar, Split, Dubrovnik, néhány napra sátrat verünk, bebarangoljuk a környéket, fürdünk és megpihenünk. Az engedélyezett egy hónapnál hamarabb semmiképp sem térünk haza. Hiába, ilyen az ősi magyar virtus; mindent egyszerre és azonnal. Sosem lehet tudni, adódik-e még egyszer ilyen páratlan lehetőség.
    Amennyire tőlem tellett, felkészültem a kánikulára. A leveskockák és halkonzervek mellé becsúsztattam egy két deciliteres Diána sósborszeszt, elég volt a zsebkendőmet meglocsolni és a homlokomat meg a tarkómat áttörölni, ha az ájulás környékezett, arra viszont nem készülhettünk, mert meg se fordult a fejünkben, hogy a sportmotor keskeny kereke sorozatban kidurran.
    Süvítettünk, én arra vigyázva, hogy az előrenézésből hirtelen ne kapjam a tekintetem jobbra, vagyis az út melletti szakadékos tengerpartra, mert akkor megbillent velem a föld. Úgy éreztem, elrugaszkodtak a kerekeink az aszfaltról, és repülünk egyenest a tenger fenekére üdvözölni a sünöket, csillagokat, uborkákat, rákokat és a színpompás halakat, a mindezeket körülölelő növényzetről sem megfeledkezve. Szóval ennek a tudásnak már birtokában voltam, amikor tanda pityere, fülrepesztő durranást követően úgy hányta-vetette magát a motor fara, mint egy betöretlen vadló. Mivel durrdefekttel azodáig még nem találkoztam, el sem tudtam képzelni, hogy mi lelte a mi kezesbárány motorunkat.
    Na mindegy, történt, ami történt, letámasztottuk a táltosunkat a keskeny útpadkára, s mivel annyira felforrósodott, hogy hozzá sem tudtunk nyúlni, lemásztunk a sziklákon fürdeni. Vesztegeltünk fél napig, és estére sem tudtunk kereket cserélni.
    – A fene egye meg! – mérgelődött Péter. – Le kéne valahogy hűteni.
    – Vigyünk föl a bukósisakunkban tengervizet.
    Megkezdtük a merítést, mászást, locsolást, újra merítést… Négy-öt forduló után elértük a célunkat. Péter nekiveselkedett, lekapta a kereket, megfoltozta a gumibelsőt, hagytuk száradni, közben felfaltunk egy bolgár paradicsomos halkonzervet, újra megfürödtünk, és már álltunk is odább. Győztünk! Győztünk!, ordibáltuk felszabadultan, aztán minden áldott áttelepülésünk során, a legszédítőbb kánikulában a defekt megismétlődött. Mire Dubrovnikba megérkeztünk, napokat vesztettünk az eredeti útitervünkből. Ha ez így megy tovább, kifutunk az egy hónapból, amit nem fognak jóváhagyni a hatóságok, vagy le kell mondanunk Hercegovináról, Skopjéről, Szerbiáról, s ez utóbbit végképp nem akartuk, mert ki tudja, hogy mikor kapunk újra kiutazási engedélyt az akkoriban nyugatnak számító Jugoszláviába.
    Időközben beérett a bukósisakból locsolások gyümölcse is, úgy megkeményedett a sisakunk fejünkkel érintkező bőrrésze, a füllebennyel együtt, mintha töviskoszorút nyomtak volna a fejünkbe, úgy törte és marta a bőrünket. A csatpánt kidörzsölte az állunkat. Ezen úgy próbáltunk enyhíteni, hogy napolajjal kenegetve puhítgattuk, hol a sisakot, hol a nyakunkat. Inkább még esténként is paripánk hátát horpasztottuk, csak ne kelljen megkurtítani az útvonalat. Hiába, Dubrovnikra nem elegendő egy nap, annyi ott a látnivaló, miért pont arról mondjunk le?
    De még Dubrovnikot megelőzően az is rátett a kimerültségünkre néhány lapáttal, hogy Zadarban a kemping területére leterített sínköveken nem bírtunk aludni, mivel a súlyára való tekintettel gumimatracokat nem vittünk magunkkal, csak hálózsákot, azon pedig átböködtek az éles kövek.
    Ezzel a Zadarral rendesen meggyűlt a bajunk, a kemping tenger felé lejtő talaján örökösen kicsúsztunk lábbal előre a sátorból, és éjjel se hűlt le a levegő, ezt a milliom kabóca is nehezen bírhatta, amint lement a nap, dobhártyaszaggató csiszitolásba kezdtek, s csak napkelte után hagyták abba. Bosszúból kiültünk a sátor elé rántottát sütni, vörösborozgatni és zsugázni.
    A legkisebb szívfájdalom nélkül intettünk búcsút annak a kietlen tájnak. Döngettük a kilométereket, hirtelen égő fájdalom hasított a jobb fülem alá. Felsikítottam és akkorát ugrottam, hogy majd lerepültem a motorról a sziklás meredélybe. Azt hittem, hogy csikket dobtak ki az előttünk robogó autóból, benyúltam a sisakom alá, hogy kivegyem, és akkor még többször belém vágott a fájdalom. Amint lehetett, legurultunk a padkára, levettem a sisakomat, egy darázs húzott ki belőle. Tényleg már csak az hiányzott, hogy körbedekorálja a nyakamat.
    No, de ezek a kellemetlenségek már mind a múlt süllyesztőjébe csusszantak, amikor késő este bekanyarodtunk a Cetkánkkal Cattaro kempingjébe. Addigra sikerült a durrdefektek miatti lemaradást behoznunk, s ettől annyira felvillanyozódtunk, hogy nem tudtuk féken tartani a jókedvünket. Egy csenevész lámpa fényénél vertük fel kétszemélyes kutyaólsátrunkat. Egyedül arra törekedtünk, hogy fa alá kerüljünk, mert kezdett elegünk lenni a közkedvelt felhőtlen adriai nyárból.
    Másnap reggel négykézláb kimásztam a sátorból, kiegyenesítettem törődött derekamat, megdörzsöltem a szememet, hogy jó alaposan szemügyre vehessem a vidéket.
    – Tudod, hogy egy fügefa alá vertünk sátrat? – szóltam be nevetve Péterhez.
    – Ne marháskodj! Tudom, hogy csak ugratsz. Ismerlek, még ki sem törlöd a csipádat és már azon töröd a fejed, hogy miképpen csapjál be. Emlékezz, bedőltem annak is, hogy létezik olyan mondás, hogy fürge, mint az ecet, amikor a salátalevet félrenyeltem.
    – Nem hiszed? Na várj csak, beadok egyet.
    Addig gebeszkedtem, hogy elérjek egy körte formájú gyümölcsöt, míg majd rászakítottam az egész sátrat. Morgolódva előmászott.
    – Látom, hogy gyümölcs, de azt honnan tudod, hogy füge? Amilyen falánk vagy, képes lennél megmérgezni magadat.
    – Könyvből ismerem. Igaz, hogy élő fügével még nem találkoztam, csak préselttel, de ha csak a levelét megnézed, te is felismerheted. Kiköpött ádámkosztüm.
    – Na, pont én, aki két virágot ismerek fel; ha piros, akkor pipacs, a sárga pedig tulipán.
    – Ja, de a tulipán is lehet piros, meg fehér, rózsaszín, ciklámenszínű.
    – A ciklámen az megint más, az cserepes. Anyám kapott télen cikláment a beosztottjaitól.
    – Igen, és létezik szegfű is, meg rózsa, ami szintén lehet fehér is, meg piros – kajánkodtam.
    Ahogy emelkedett felfelé a nap, kezdett abban a zord hegyek közé beszorult öbölben elviselhetetlen meleg lenni. Más gondolatunk nem is volt, mint enni valamit, aztán be a vízbe.
    A keskeny, kacskaringós öböl vize annyira felmelegedett, hogy hiába mártóztunk bele, nem hozott enyhülést. Üveglapfeszesen állt a víz a nyakába ereszkedett forró levegővel együtt. Legalább néhány bárányfelhő sereglett volna fölénk, vagy szellő hűsítene. Hiába tűztem fel derékig érő sűrű barna loboncomat, a sötét haj benyelte a napsugarak hevét, úgy éreztem, lángra kap a fejem, s ha mégse, akkor az agyvizem forr fel, kifőzi a hajhagymáimat. Az eredmény mindenképpen ugyanaz, kopasszá válok. A szemeim meg annyira égtek a víz színéről visszatükröződő napsugaraktól, hogy folyamatosan csorgott belőlük a könny. Nincs más hátra, mint felmenni a féltenyérnyi sötétbarna üvegbetétes, kerek zöld napszemüvegemért és délután bemenni a városba fehér baseballsapkákat venni, nehogy megüssön a guta fürdés közben.
    Másnap délelőtt érkezett a kempingbe négy magyar srác. Ahogy lesiettek a vízhez, majd szétrepesztette őket a röhögés. Már hogyne, amikor ott találtak minket a sekélyesben guggolva beszélgetni, mint két békát, sapkában és napszemüvegben. A dohányszőke Péternek ráadásul a hosszú horgas orráról és a szeme alól is rojtokban lógott a hámló bőr, s ezeket a fájdalmas felületeket a vállával együtt fehér gyógyszertári kenőccsel vastagon lemeszelte.
    Rögtön összehaverkodtunk velük, jólesett, hogy van kikkel megosztani a gondolatainkat, és addig-addig hergeltük egymást, hogy nem lehet messze a szemközti település, hiszen tisztán látszanak a házak, míg elhatároztuk, hogy ebéd után átússzuk az öblöt.
    Nem veselkedtünk neki rögvest, egy kicsit ejtőztünk a fák árnyékában, aztán fülrepesztő harsánysággal megindultunk. A víz elég hamar mélyült, s már jó ideje szeltük tenyerünkkel, amikor meghallottuk, hogy a fiúk azt taglalják, sosem érünk át, mert a házak egyáltalán nem lettek azóta nagyobbak, hogy elkezdtünk úszni. Hiába biztatgattuk őket, ne csüggedjenek, fiatalok, erősek stb., hamarosan hárman visszafordultak. Mi hárman egy kefefejű barna gyerekkel egyre jobban zihálva, de konokul lapátoltunk.
    Nálam a fáradtság jelei abban mutatkoztak, hogy a víz alá húzó tompaság mellett kezdtem úgy érezni, hogy tőből kiszakadnak a karjaim, a nyakszirtem pedig kőkeményre merevedett. Kitartás, biztatgattuk felváltva egymást. Nem érdemes visszafordulni, mert már kevesebb van előttünk, mint mögöttünk. Bírjuk, hogyne bírnánk, mosolyogtunk egymásra. És úgy is lett, bő másfél óra múlva, még ha remegő térdekkel is, de kitalpaltunk a túlsó partra. Ott a tengerpart közelében, mint ahogy azt már megszoktuk, szintén országút húzódott, és csak a mögött messzire álltak a nekünk csalétkül állított piros tetős házak. Pénz nem volt nálunk, minek menjünk be a faluba egy szál bikiniben. Pihenünk, aztán irány vissza.
    – Én ugyan nem – vetette meg előttem izmos lábait a barna srác.
    – Hát, itt szándékozod leélni a maradék életedet? – ámultam rá. – Nincs más megoldás, mint a visszaúszás.
    – De van – makacskodott. – Kiállsz az országút szélére stoppolni, és visszavitetjük magunkat kocsival.
    – Na, arra várhatsz ítéletnapig – horkantottam felháborodva. – Én még az életem során egyetlenegyszer se stoppoltam.
    – Itt az ideje, hogy elkezdd! – szólt rám fenyegetően.
    – Nem, pláne egy szál bikiniben.
    – Nem mindegy itt a tengerparton?
    – Ha stoppal akarsz visszamenni, állj ki te! – kiáltottam rá, és indulatom hevével azonmód belegázoltam a vízbe.
    Vissza sem nézve, konokul úsztam. Kis idő elteltével arra lettem figyelmes, hogy a fiúk a hátam mögött beszélgetve közelítenek. Ennek is csak akkor ilyen nagy a szája, ha másnak kell dirigálni, gondoltam.
    – Mondtam a Tibinek, látszik, hogy még nem ismer téged – nevette Péter.
    – Erről van szó, de ha így folytatja, nem is fog – pufogtam.
    Kisvártatva legnagyobb megrökönyödésünkre azt láttuk, hogy az öböl vize fölé mintha egy szürkésfekete üvegburát helyezett volna a Teremtő, olyan lett az ég.
    –Csak nem vihar lesz? – jajdult fel Péter. – Jobb lenne, ha kikerülne minket.
    De erre semmi hajlandóságot nem mutattak az égiek, egyre átláthatatlanabb lett az egyöntetű felhőgomolyag, és kisvártatva feltámadt a szél. Pénzérme nagyságú vízcseppek záporoztak ránk. Megszámlálhatatlan apró kráterként csapódtak köröttünk a vízbe. Még ettől se ijedtem meg, hiszen nem vagyunk cukorból. Nem mindegy, hogy fölül is vizesek leszünk-e, ha már nyakig benne vagyunk? De Péter szerint semmi sem volt mindegy, látott ő már filmeken viharba került tengerjáró csatahajókat is úgy ripsz-ropsz kettéhasadni és percek alatt elmerülni, mintha ott sem lettek volna.
    – De mi kicsik vagyunk a hajókhoz képest és ruganyosak, nem feszül a testünkben akkora ellenállás, mint a vasból kovácsolt hajónak… – okoskodtam, de még be sem fejeztem a mondatot és máris többemeletes hullámok csaptak arcul, majd kupán és tarkón. Hol egyikünk, hol másikunk tűnt el, egyszerre sosem látszottunk mindhárman a víz színén. Péter igyekezett bevárni, izmos karját nyújtogatta felém, de állandóan beterítettek és odébb vetettek a hullámhegyek.
    –Megvagy, Zsuzsa? Jól vagy? – gurgulázta hasztalan a hullámokba.
    Amikor végre sikerült a kezemet elkapnia, hirtelen fontosnak éreztem, hogy tájékoztassam: – Tudtad-e, hogy a nagyapám itt harcolt az első világháborúban Cattaróban? – Csak szófoszlányok érkeztek a füléhez.
    – Mi van a nagyapáddal? – bugyborogta. – Most ne a nagyapáddal foglalkozz! – ordította, miközben egy hullám fültövön vágta, s mikor visszahúzódott a fejéről, rám kiabált: – Szorítsd a kezem!
    Szeretet édes testvér!! – címezte meg cattarói képeslapját Nagyapa 1916. V. 19-én. Ezeket a lapokat ted el emlékbe!
    Fuldokolva nyeltem a vizet a világvégi zűrzavarban. Jóval nehezebb volt kézen fogva úszni, mert úgy még az is külön energiát igényelt, hogy ne szakadjunk el egymástól, de annyi ideig sosem tartózkodtunk egyszerre a víz színén, hogy ezt megmondhattam volna.
    Tudatlak hogy a búcsúi emléket örömmel fogadtam ezen a napon csak a multam idejéről emlékezek mikor még köztetek voltam 14be még nem éreztük a mostani helyzetet – írta olyan szabályos zsinórírással a tizenkilenc éves nagyapám, otthon hagyott tizenhat éves kedvesének, az én leendő nagymamámnak, mintha nem is a komor hegyek közt csatároznának, hanem egy kis adriai üdülésre utazott volna oda – reméllem nem valami végnap volt. Augusztus 28án reméllem a viszont látást – vonta szabályos betűit a képeslap két hegygerince közé, az írott részen pedig így fejezte be: – Isten veletek a viszontlátásig Gyuri. – Amit sikeresen megélt, különben én sem verdesnék hozzá hasonló elkeseredéssel, csak nem a szárazon kúszva és lövöldözve (nagy valószínűséggel ő a tenger hűs habjai közé egyszer sem merítkezett bele), hanem az öböl hihetetlen kék vizét prüszkölve nyeldekelve és visszahányva, leendő párom kezét fogva.
    Hogy haladtunk-e előre vagy egy helyben csapkodtunk, azt abban a morajló égi- és vízicsatában nem érzékeltük, egyedül kitartásunkban bízhattunk, hogy hiába vernek fejbe a hullámok, és választják el egymástól összekapaszkodó kezünket, mert úszni víz alatt is lehet. Csak az az átkozott só ne marta volna mindvégig annyira a torkomat, hogy végighányjam az egész visszafelé vezető utat.
    Az ellenünk összefogó elemi erőknek fügét mutatva csak azért is stéget értünk, aminek a lépcsőjére már nem volt erőm fölkapaszkodni, s a platójára kiheverni. A parton várakozó srácok húztak fel aztán oda. Addigra, mintha mi sem történt volna, eltakarodtak fejünk fölül a viharfelhők, elsimultak a hullámok és újra tiszta erejéből perzselt a nap.
    – A nagyapádat emlegetted – lihegte Péter.
    – Igen, itt harcolt Cattaróban 1916-ban, majd egyik este felmászunk az erődítménybe a tiszteletére, mert erről a mai vízicsatánkról már nem számolhatunk be. Tavalyelőtt halt meg úgy, hogy a világháborúról egész életében nem ejtett ki a száján egy kukkot se. Tudod, mit kéne most csinálnunk, ami nekem a legjobban esne? Lekváros kenyeret enni, hogy lepucolja a torkomról a só maró ízét.
    És Péter készségesen lehozta a stégre a meggylekvárt és a kenyeret, én pedig féloldalt fekvő helyzetben szó nélkül befaltam egymás után hat egész szeletet. Ezt követően flegmán kijelentettem: a jelek szerint megmaradok.