Lukáts János

A trójai Szálkás

    Képzelhetitek, milyen büszkék voltunk, hogy minket választottak! A kívül rekedtek szörnyen irigykedtek, amiért mi kerültünk be a Szálkásba. Másztunk is fel aztán nagy hetykén, a létrán át a ló hasába, visszaintegettünk a hátramaradóknak, a dárdáinkat ráztuk. Mindeközben persze csöndben kellett maradni, nehogy a gaz trójaiak meghallják. Mielőtt becsuktuk volna az ajtót, Burrus még kinyúlt, megmarkolta a ló szépen faragott, méretes heréjét, és odaajánlotta az ellenségnek. Ezen aztán sokáig röhögtünk mindannyian: a szerencse lábát megfogott lóhasiak és a visszaparancsolt „gyalog görögök”.
    Burrusnak a ló tökéből szálka ment az ujjába, ott szopta az ujját, a dárdáját pedig a térdei között tartotta, mondhatom, mókásan nézett ki. Persze csak halkan mertünk röhögni, nevezett dárda helyzetét csak a közel állók láthatták, a hátul kucorgóknak az elöl guggolók mesélték el szemléletesen az alig látható látnivalót, azok meg egymás pajzsát bokszolták jókedvükben.
    Aztán, ahogy haladt előre az éjszaka, valamiféle kijózanodás vett erőt rajtunk, a hajnali köd pedig egyenesen zord-mord kedvet csinált mindenkinek. A falovat akkor neveztük el Szálkásnak, ami jól hangzott volna, ha nem mi magunk vagyunk a hasában. Hogy a ló nyalka és délceg, mindezt építés közben láttuk, de belül, ahol mi fogalmazhattuk meg a véleményünket, csak annyi érződött, hogy a ló sötét, hogy fenemód nyikorog, meg hogy rém szűkösen van benne hely.
    Nem fértünk egymástól, nem láttunk a sötétben, a bordák tájáról állandóan a ló alhasa tájára gurultunk. A durván kiácsolt belsőből persze mibelénk is döfődött egy-egy szálka, azonkívül olyan visszhangos volt az egész tákolmány, hogy sóhajtani is alig mertünk. És persze volt néhány disznó, aki még ilyenkor is feszítette a húrt. Mikor már mindenki elcsendesedett végre és szunyókálni készült, Mlianosz felröffent mély gyomorhangon: – Mindjárt megellik a ló! – ezen aztán hajnalig föl-fölröhögött valaki.
    A hajnal nemcsak vacogtató hideget hozott, de bizonyos ingereket is fölkeltett bennünk, arra pedig ott nehezen adódott megoldás. Pedig, amit meg kell oldani, azt meg kell oldani. Szkarimanchosz nyögött és feszengett kínjában, aztán megint Mlianosz oldotta meg az elöntéssel fenyegető helyzetet: – Dugd csak ki a ló hasaalján, egyszer majd még henceghetsz ezzel a szerepeddel!
    Azért nem viháncolt mindenki, meg aki viháncolt is, inkább kínjában tette, hogy a szorongását elűzze. Tudtuk, számunkra közel a háború vége: ha ez az akció nem sikerül, nekünk annyi, ha viszont sikerül, mi leszünk a háború hősei, de azért ezt nem volt olyan egyszerű megrágni magunknak. Asztrodon a történelmi szükségszerűségről bocsátkozott fejtegetésbe, amelyben egy magasabb civilizáció az alacsonyabb nyakára lép.
    – Én a tiédre odalépek! – sziszegte Burrus vészjóslóan, miközben a ló bordái között az előoldalgó, gaz trójaiakat lestük. Meghökkentek, hitték is, nem is az egész lójelenést. Felforgató, sanda terroristák voltak ezek a trójaiak, de hülyék nem. Böködték a ló oldalát, a lábszárait gusztálták, az egyik megrángatta a Szálkás farkát, aztán elugrott. Na, ezen végre röhögni kezdtek, ijesztgették egymást, hogy megrúgja a ló, meg hogy ez akkorákat pottyant az ingerkedők fejére, amiből estig se mossa ki magát.
    A mieinket csak néha vettük észre, ott lapultak a parti sziklák között, meg a villámsújtotta, vén fatörzsek mögött, lesték, bekapják-e a gaz trójaiak a lovat. Mármint, úgy értem, a csalit, vagyis hogy zsákmánynak akarják-e tekinteni. Az azért okos dolog volt Ulisszesztől, hogy kerekes talpat csináltatott a Szálkásnak, így hamarabb lehetett elvonszolni.
    Egyszer csak megjelent az öreg Laokoon, megijedtünk, már persze, nem az ereje miatt, de tudtuk, nagy görögfaló, mindig uszított ellenünk a várfalról, hallottuk eleget.
    – Egy szavát se higgyétek a büdös görögjének! – így mocskolódott a gaz trójai. – Timeo Danaos et dona ferentes! – kiáltotta, de mindjárt le is fordította az ostobább trójaiak kedvéért: – Hazudnak éjjel, hazudnak nappal, hazudnak minden hullámhosszon! – mármint hogy mi, görögök, mondta Laokoon. A gaz trójaiak addig csak sündörögtek, most az egyik fölkapott egy gyermekfejnyi követ, és a Szálkáshoz vágta. Megrezdült a ló, kongott, recsegett az egész, mi meg kis híján összeestünk a rémülettől. Mert a harcmező, az lakodalmas menet ahhoz képest, amilyen a mi helyzetünk volt a ló hasában. Botladoztunk, reszkettünk, és majdhogynem egymás dárdájába zuhantunk.
    És akkor hirtelen megjelent a kígyó, olyan vastag volt, akár egy férfi dereka, a hossza meg vagy huszonöt láb. De lehet, hogy nem is egy kígyó volt, hanem egy kígyócsapat. A tengerből rontott ki, iszkoltak is a mieink kétfelé, de a kígyó nem törődött velük, egyenesen Laokoonra rohant. A kígyónak nincs lába, ennek mintha száz lett volna! Addigra már ott ténfergett Laokoon két fia is, két nagyobbacska kamasz. Úgy betekerte őket a kígyó egy pillanat alatt, hogy mindhárman szoborrá merevedtek. A kígyók izmaiban csak úgy gyűrűzött az erő, a három gaz trójai mintha valami szárazföldi hullám hátán száguldott volna a tenger felé. Mire odaértek, már megfojtották őket a kígyók, kinyomták a hangot belőlük, de még a vérük is úgy spriccelt széjjel, akár a szökőkút.
    Hideg rémület futott végig rajtunk, többen maguk alá piszkítottak az iszonyattól, de ezen most senki sem nevetett. Mert valójában minket mentettek meg a kígyók a fölfedeztetéstől, a leleplezéstől. Jöttek is a gaz trójaiak aztán kötelekkel meg öles emelőfákkal, ott nyikorgott, ott gördült előre a Szálkás hamarosan Trója felé. Egyenesen be a nagykapun, ami előtt mindig csomós volt a föld a rengeteg görög vértől. Mi viszont szinte siklottunk befelé. Még ha nem is egészen a trójaiak vendégszeretetéből. Most már aztán csönd volt, a sötétségben csak a szemek beszéltek.
    Éppen a kapubástya alatt vonszolódtunk, ez talán ha egy lábnyival volt magasabb, mint a ló füle (de hát kimérte Ulisszesz, hogy éppen beférjen a ló a kapun!), egyszerre elénk pattant Ucalegon, kezében lándzsa, szemében tűz, és ő is üvöltözni kezdett: – Trója vesztét hurcoljátok, ti esztelenek! – de félrelökdösték, valamelyik trójai még rá is förmedt: – Neked is köll egy kígyó? – mire Ucalegon elkullogott.
    Volt aztán tűz meg tánc, meg ráolvasás, meg egy csomó idétlen népszokás, de egyik sem ért föl a mi kulturált, görög áldozati rítusainkkal, amelyekben nemes hagyomány és bölcs mondanivaló egyesült, de hiszen ismerik… Elment vele az egész nap. A saját levünkben főttünk, a fülledt forrósághoz még tűz is járult, tömjén meg mindenféle növényi törmelék füstje-bűze. Bezzeg, amikor Agamemnon király a saját lányát égette meg a máglyán, az igen! Hű, azon lehetett megrendülni, meg sajnálni szegényt, szegény királyt… szegény lányt.
    Aztán csak kifulladt végre a mulatozós kedvük. Az őrség föllépkedett a bástyára, a többi hazakotródott aludni. A primitív, ócska viskóikba meg a hivalkodó palotáikba. Szóval elérkezett a mi időnk! A küldetés, amire kiszemeltek, amire vártunk, amire válogatott ideológiákat fogalmaztak, na, mindegy! Sötét volt, aludt egész Trója, Burrus – ő volt a legerősebb, meg a legbizalmasabb kapcsolatban is ő volt a Szálkással, ugyebár! – nekifeszült, hogy kiemelje a ló aljába vágott ajtót. Az ajtó nem mozdult. Burrus felhorkant, hatalmas levegőt szívott magába, és izmait pattanásig feszítette. Az ajtó nem mozdult. Burrus ledobta a dárdáját, valami hosszas átkozódásba fogott „arról a szálkás hasú, gaz trójai csődör apádról”, de az ajtó mégsem mozdult. A hurcolászás során megszorult vagy megvetemedett rajta valami, egy szó, mint száz, az ajtó nem nyílott. Burrus emelte, aztán kifelé nyomta, az apró hasadékokat tágítani próbálta, de minden hiába. Mi a dárdáinkkal segítettük, de csak óvatosan, nehogy eltörjenek. – Miért nem hoztunk baltát? – dohogott a dromedár Burrus, de Mliniosz készen állt a válasszal: – Nem gyújtóst jöttünk aprítani, Burrus!
    A csapatból kibuffant a kínos röhögés, Burrust elfogta a pulykaméreg, és a falhoz vágta Mlinioszt, a feje, a pajzsa akkorát koppant a ló hasfalán, hogy Trója utcáin megállt az őrjárat. A gyilkos szemek pillantását azonnal a neszező fülek vették át a Szálkás ló hasában.
    – Ember a lóban! – üvöltötte a trójai őrparancsnok, és csapatával a famonstrumhoz rohant. A szomszédos utcákról, a bástyák leshelyeiről, a paloták őrszobáiból áradtak ki a fegyveresek. Villogó dárdák százai meredtek felénk, a kezekben fáklyák, a lovat felgyújtani egy pillanat műve, a benne szorongókat összekaszabolni egy sóhajtásnyi idő. Hátunkat egymásnak vetettük, a dárdáinkat magunk elé szegeztük, hegyével a föld felé, mint valóságos harcban soha. A deszkarepedéseken a tűzhalál vigyorgott be hozzánk.
    – Gyertek elő, görögök! – kiáltotta harciasan az őrparancsnok. – Lelepleztük galád fondorlataitokat, ha nem jöttök elő, fölgyújtjuk a lovatokat, titeket kibelezünk, kiherélünk, kitoljuk a szemeteket, aztán kettéhasítunk. Tízévi megátalkodott háborúskodásért, ugye, nem is nagy ár, görögök?! – a fáklyák és a dárdák közelebb jöttek.
    – Utoljára mondom, gyertek elő! – és az őrparancsnok a faló hasába ütötte dárdáját.
    – Nem bírunk! – nyögte Burrus alig hallhatóan, de a gaz trójai meghallotta.
    –Nem bírtok? Talán nem mertek, gyáva söpredék. No, gyertek ki, görög nyulak! Ugrándozzatok elő szépen, melegszik már a tepsi számotokra! – és a trójai nagyon elszánt volt. Meg a többi hétezer trójai is. Annyit írnak a történelemkönyvek.
    – De igazán nem bírunk előjönni! Az ajtó… a deszka… beszorult – préselte ki magából a szót a dromedár. És haragudott Mlinioszra, hogy miért ütött akkora zajt a falnak csapódáskor, haragudott az őrparancsnokra, hogy miért olyan éles a füle, hogy még egy faló hasát feszegető huszonegy görög fegyverest is képes meghallani a néma trójai éjszakában, és haragudott Ulisszeszre, aki ahelyett, hogy a ló tökét faragta olyan díszesen élethűre, inkább nagyobb bejáratot vágatott volna a ló izéje és a micsodája közé. De leginkább saját magára haragudott, hogy félelmében miért is állt szóba ezzel a gaz trójai csürhével, akiket bezzeg, ha a nyílt mezőn ér, lekaszabol, akár a répát.
    – Halljátok, bennszorult a görögök deszkája! – röhögött szét maga körül az őrparancsnok. – Aztán hová szorult be a deszkátok, görög? – vásott kötözködés volt ez, nem igazi kérdés, de Burrus már megállíthatatlan volt.
    – A ló hasaaljába! – nyögte-duzzogta ki magából a mondatot, miközben emelte-rázta-feszegette a kétujjnyi vastag deszkát.
    – Hogy mondod? A ló hasaalja szorult belétek, te mocskos görög? – és dárdájával alaposat vágott a faló horpaszára.
    – Fogd már be a pofád! – sziszegett Szkarimanchosz a trójainak készségesen felelgető Burrusra.
    – Szóval, nem felelsz? Rendben, akkor felgyújtjuk a lovat. Remélem, látni fogja a leleményes Ulisszesz, biztos az ő műremeke volt ez a remekmű. Csak egy kicsit székszorulása van! – szavait helyeslő üvöltés, nyerítés nyelte el, dárdák csattogtak a ló gerendázatán. A trójaiak élvezték a diadalt – előbb a felelgetős játék, most jön majd a vérfolyatás, aztán végül a pecsenyesütés. Pirított görög bélszín, trójai roston.
    És akkor megjelent Ucalegon. Megint ez az Ucalegon! Valami nagy ember lehetett, bennfentes, ott lakott a királyi palota mellett, járatos történelemben, betűvetésben. Azt mondta, így olvasta valahol: „Iam proximus ardet Ucalegon”, ami azt jelentette Ucalegon szerint: Marhák, ne csináljátok, ezek csak az ürügyet keresik!
    – Érdekes! Tíz évig csak az ürügyet keresték? No, most megtalálták, mindjárt ott az ürügy a ló hasa alatt! – harsogta az őrparancsnok, és dárdáját úgy vágta a lóba, hogy az acél dárdahegy reszketve állt meg a deszkában. De Ucalegon a lóhoz lépett, kirántotta belőle a fényes, fekete rudat, majd a földre dobta. A trójaiak érezték, vége a játéknak.
    – Hányan vagytok? – harsant a kérdés, most már Ucalegon szájából. Nem volt érdemes hazudni, hétezer gaz trójai állt velünk szemben.
    – Huszonegyen.
    – Huszonegy lándzsát kérek! – Nem kérés volt ez, hanem parancs a javából. Olyan ember parancsa, akinek a háza a királyéval szomszédos. Összenéztünk: – Ez az Ucalegon, ez talán… – Följebb, a bordák hajlatában, valami nagyobb repedésen egyenként kipréseltük a dárdákat, azok fémes csörrenéssel hullottak le a porba. Az őrség fölszedte, és számolgatni kezdte. Tizenkilencet már áttuszkoltunk a repedésen. Reményünk nem sok lehetett, de ez legalább lefegyverzés volt, nem népítélet. Szkarimanchosz a magáét már könnyedén lökte át a kitágult nyíláson.
    – Eddig húsz! – számolta kérlelhetetlenül az őrparancsnok, Ucalegon összefont karral állt a ló oldalánál. A hétezer szempárban nyoma sem volt irgalomnak. Szkarimanchosz csak a fejével intett Burrusnak, az sóhajtva mászott a fejmagasban húzódó nyílás felé. Aztán megtorpant, térdét megtámasztotta a faló oldalán, és kettétörte rajta a vashegyű dárdát. A két csonkot kidobta a nyíláson, gyilkos pillantást vetett Szkarimanchosz felé, majd a sarokba húzódott.
    – A pajzsokat tartsátok meg, még szükségetek lehet rá, ha rátok jön a szükség! – és a hétezer torok egy emberként röhögött fel. – A bivalyokat, a pányvákat! – rendelkezett Ucalegon, az őrparancsnok engedelmeskedett. Katona volt, örült, hogy nem neki kellett döntenie. Meg hogy Ucalegon elvonja róla és magára veszi a nép haragját.
    – Lehet, hogy… – szűrte foga közt a szót Szkarimanchosz.
    – Pedig szükségszerű lett volna, szükségszerű… – és pajzsa peremét kocogtatta a körmével Asztrodon.
    – Csak várd ki a végét! – sziszegte idegesen Mliniosz.
    A bivalyok tudták a dolgukat, a kötelek is. A gaz trójaiak is, többnyire. Persze volt, aki elégedetlenkedett, tűzvészt akart látni, sült görögöt vinni haza lándzsahegyen, de a hétezer többsége hamar elszéledt. Az őrség visszahúzatta a Szálkást arra a homokos lapályra, ahol találták, aztán hazavonultak. Nem maradt senki a helyszínen, reszkető szívvel figyeltük őket odabentről. Burrus előrenyújtotta a kezét, és egy mozdulattal kiemelte a faló ajtaját. Simán és könnyedén csúszott a deszkaszerkezet. Megismételte a Szálkásról meg a trójai csődörről korábban fogalmazottakat, majd a lóból elsőként a földre ugrott. Amint fölegyenesedett, Ulisszeszt látta maga előtt. A lovat vagy ötven fölfegyverzett görög harcos vette körül. Egyetlen hang nélkül, egyetlen fáklya nélkül, csak a harcosok kezében villant meg időnként az íjak ezüst markolata. Burrus reszketni kezdett.
    Ott álltunk mind a huszonegyen, pajzsunkat leeresztett bal kezünkben tartottuk. A hajnal hűvös volt, a fogunk vacogott.
    – Hol a fegyvered, Burrus? – kérdezte Ulisszesz.
    – Eltörtem – és Burrus mintha valamiféle büszkeséget lopott volna a hangjába.
    –És a darabjai? – suhant felé sötéten ismét a hang.
    – Ott! – intett fejével a dromedár a fekete Trója felé.
    – Mi történt vele? – jégcsap dermedezett a szóban.
    – El… elvették.
    – Harcban elveszítetted, a két karoddal együtt? – szegeződött Burrus mellének a jeges gúny.
    – El… elkérték.
    – És te odaadtad. – Burrus némán intett dromedár fejével. Mindent tudott.
    – És a többiek? Tőlük is elkérték? Mliniosz, te, Szkarimanchosz, Asztrodon, ti huszonegyen. Odaadtátok a fegyvereteket az ellenségnek? Csak úgy?
    – Mert az a büdös ajtó beszorult! – robbant ki Burrusból a hang a félelemmel együtt. Ulisszesz egy mélyedésre mutatott, aztán hátralépett. Oda dobtuk be valamennyien a pajzsokat. Alig csörögtek. Aztán Ulisszesz a szemével intett csak, a görög harcosok már régen félkört alakítottak ki a sötétben. A nyílvesszők surrogását még mindannyian hallottuk…
    A szolgák gyorsan eltakarították a helyszínről a holttesteket, más szolgák a pajzsokat rakták kosárba. Ulisszesz a ló hasához lépett, ujjával az ajtó nyitódását vizsgálgatta, a deszkaajtó hibátlanul működött. Aztán intésére egy szolga kiemelte az ajtót a faló testéből, félelmetes sötétség támadt a helyén, éjszaka az éjszakában. Ulisszesz elfordult, majd két fiatal katonát külön terelt a csapattól. Elindultak a tábor felé, többet nem nézett a lóra. Senki sem volt már, aki Szálkásnak hívta volna.
    Trójai földerítők már napkelte előtt észlelték, hogy a lóforma építmény ugyanazon a helyen áll, ahová az éjszaka kivonszolták a városból. A ló környékén egy lábnyom sincs, görögöknek nyoma sincs. Az őrparancsnokot még az éjszaka őrszázadparancsnokká léptették elő. Első ténykedése volt, hogy a defetista Ucalegont letartóztatta és börtönbe záratta. Most friss önbizalommal vonult ki a városból, és lépett a lóhoz. Amint megpillantotta a deszkamonstrum alján a hosszanti, sötét hasadékot, két fegyverest küldött a kikutatására. Jelentették, a ló hasa üres, bár hozzátették: ronda dolog lehet ilyen fekete üregben akár csak egy óráig is lapulni. Az őrszázadparancsnokot ez már nem érdekelte. Szakértőket hozatott, akik kis kalapácsaikkal végigütögették a ló combját, hasát, mellét, szügyét, ahol csak elférhet bármiféle görög, ha volna olyan ostoba, hogy még egyszer ilyesmire vetemedik. De hát, a görögök ostobák… És különben is: „Timeo Danaos…”, megmondta Ucalegon.
    A fővezér rábiccentett, a főpap rábiccentett, az őrszázadparancsnok intézkedett: a bivalyok és a pányvák megint csak előkerültek, egy napon belül immár harmadszor, és a faló megkezdte legújabb útját Trója falai közé. A kapubástya kőíve alatt ezúttal is éppen hogy elfért, alig egy lábnyira hordozta a ló a két fülét a faragott sziklatömbök alatt. Ezúttal nem volt áldozat, se tánc, nem volt népünnepély, se fáklyás erődemonstráció, a faló ott maradt egy zsákutcában, közel a kapubástyához. A fővezér megnyugodott, a főpap megnyugodott, az őrszázadparancsnok megnyugodott. Egyedül Ucalegon tépelődött bilincsbe verve a börtön ablakában, de hát ki törődik egy levitézlett revizionistával, még ha valaha a királyi palota szomszédságában lakott is!
    Aztán éjfél körül a két fiatal görög fekete ruhában kibújt a ló füléből, szöges cipőben leereszkedtek az állat nyakán-lábán keresztül, a kapubástyához osontak, maroknyi tőrükkel elvágták az őrszázadparancsnok torkát, szöges cipőikkel fölmásztak a bástya város felőli oldalán. Elvagdalták az őrök torkát is, aztán kinyitották a város kapuját.
    A görögök – ők is lehettek vagy hétezren – fekete ruhába öltözötten elözönlötték a várost, lemészárolták a trójaiakat, bár azok sem adták olcsón az életüket. Az öldöklésben a két bátor görög fiú is elesett, két merész trójai legény végzett velük, még a kapubástya tetején. A görögök a nevükre sem emlékeztek.
    A harc még napokig tartott, Trója még napokig égett, de Aeneász királyfi belátta: reménytelen a további küzdelem, ami volt Trójában, azt csak a fejében viheti magával, az emlékei között. Kisfia a kezét szorongatta, nyakában pedig apja ült, az öreg Anchiszesz. Aeneász időnként föl-fölkapta a gyereket, hogy hamarabb kijusson az elpusztult városból. Egymaga járt hármuk helyett. A három nemzedék…, bölcs megállapításokat akart tenni Aeneász életről és halálról, ehelyett ledöfött két görög fosztogatót, és lovára vetette magát. Majd, ha béke lesz, ha lesz még béke valahol a világon. Talán egyszer, Itáliában, vagy máshol. Ott majd akár meg is írom mindezt… A városi pincebörtön előtt vezetett el az útja. A sötét háttér előtt, a sűrű rácsok mögött, eszelős szemmel egy arc meredt rá, lángok visszfénye táncolt rajta. Ucalegon – jutott eszébe –, aki megmondta. Aki a szomszéd házban lakott. „Iam proximus ardet Ucalegon” – jutott Aeneász királyfi eszébe. Mondta is volna neki, de már nem volt kinek. A trójai városi börtön iszonyú robajjal szakadt bele a tűztengerbe.