Βαλεντινιανοζ Νοβακ

Ki tosz mítosz

(víg e próza, s rímes is)

Egyszer Zeusz és az Aranyvesszős – szigetek
visszhangozta két kujon, versenyre kélt, ki ját-
szik jobban az asszonyi lélekhuron.

Hermész? A tolvajok gyors ütemű nevelő-
je-mentora, kinek édesmindegy?! Csalfa hetér’,
spártabéli hadiözvegy vagy inas jósnő potro-
ha… Néki mind egy! Oh, mer’, kúr! Vesszejét
aranylépbe, ha mártja, dithyramboszi zsongás-
ban hull a leánnyal, a banyával hymen-ágyra.

Vagy Zeusz lenne, ki nyer ma? Kinek Léda hó-
dol, hattyútollal kényeztetett „ledéra”, s kinek
Minerva, a bagolyszemű sem mondhatott ne-
met… A mítoszok ez ügyben „némák”, éljünk
bár Aranykort, vasérát, mégis csak főből pat-
tant leánya, Athéne, bár Villámszórónk dolgai-
ról szól olajligeteken is túl a fáma, s az Olim-
posz Poszt-nak hír, zaftosabb, mi kéne?!

Versenyünk bírája a bajkeverők „istene”, ki már
olimpi ügyekbe kontárkodott százszor is bele,
igaz, felkérésre tette. Akhájt trójaival roppan-
tott egybe, hisz miatta roggyant Ilion, s
Agamemnon leánya, az ifi liliom, majdhogy
porba hullt, ő meg eltűnik akár a kámfor, se-
bezve, ám akkor, ott nem Ámor nyilától! Ki
lenne ő, kit citálunk, a halandót („Kit ki nem
állunk, mert Akhill’ haláltusája fölött diadalt
kiáltott…” – dünnyögi agg-korijambusát a férfi
kar, görög), mint maga Párisz, „Szerelem”
nagyrabecsültje, ki megér egy misét, s nem egy
kalandot a „női-portyán”, ki miatt megannyi
kan hőbörög, s ki akkor is nyer, ha nem akar.

A feladat kellemes: földi leányt elragadni, s
magot belé égit vetni, ha nem is túl szellemes,
de a fenti világ deklasszált hősei szívvel is meg
phalosszal is igyekeztek nekilátni. Párisz jelére
(almát dobott, mélybe le), e két szájhős
egyiramban ért a Földre, szerelemnek rejtekére.
Muzsikát e dévaj harchoz Orpheusz zenged’ett,
a szöveget költé pedig Euterpé epigrammban.
(Még Létó is könnyezett!) A vénséges Villám-
szóró, felleghomlokú Zeusz, régi, bevált mód-
szerével egy tó fölé ereszkedék, s midőn vízre
szállott, ki is veté kislegyét. Hattyú módra kóri-
cált és káricált, hattyúdalt is nyekegett. Her-
mész, nyegle „szívtiprónk” olajligetbe bújt
alant. Hamvaszöld lombsátrak menedékén mé-
zes vesszejét kitette, s egy szatírral kockázott,
csalva csalt, bár ez a játékán nem látszott, míg
várva várta, mikor „üt be” a nagy kaland…

Mindnyájukat plajbásszal hajkurászta Thalia, az
Olimposz Poszt múzsája, ifjú titánia, hogy
hőstetteiket féligaz, mitikus szósszal leöntse, s
az isten-bulváron sétálók elé kithara kíséret
mellett kitárja. Először Zeuszt leste, kire rábo-
rult a csillagkhitónú este… Ám a hajdan-kujon
hiába úszkált nádtorzsák, zsombékok között,
csiklandta hasát – mindössze – néhány hal-
uszony. Néki a szerelem édes almájából csutka
sem jutott, járt arra bár nimfa tizennégy, múzsa
három, falusi pórleány füredezni: kettő, meg
egy alig serdült fiúcska, mind úgy nőtt fel, tudta
a szatírmesét betéve, s a hattyút látva messze
elfutott. Sőt, titokban az „őskaján”, maga
Hádész is követte, de látni csak látott annyit,
miképp nyúlik orra-csőre az alkonyi, csaló
fényben viharfelleghomlokú Zeusznak, s mi-
képp vágyik e kínos helyről szépséget-szülő
Küpriszre.


Mikor Hermészt nyomozta Thalia, ifjú titánia,
mily módon sül el a légyott, egy bogyókkal telt
amphora mögül fülelt, koturnuszon ágaskod-
va-pipiskedve, látta ám – a lépvesszőnek kitett,
mézes caduceuszba miképp botlik bele egy fa-
un, de csak csúfolódó écától vezetve, ahogy
gyakorta viccelnek a szűzekkel falun. A kocka-
vereségeket már elunó, s egyre csak lányt
óhajtó holt-lélek kísérő ugrott is a hangra,
mint őzrajra éhes farkasfalka, de a sötétben ér-
zi, igen szőrös az alhas, s mintha farka… de
kettő is, mily iszony, a kívánt arcocska is
szakállt sejtet, bizony… Bebokszolt hát Pán so-
kadik fiának, mire az mekkenve nyeklett, s
dobta el hamis szürinxét. De e perpatvart Nüx
sem rejthette. Thalia telexel, s az Olimposz
Poszt reggelre tele botrányos rémhírekkel.

Ura bohóckodását pediglen Héra elégli, szól is
Atroposznak, ki legragyavertebb, ráncosabb
Moira, hagyja a sorsnyiszálást, de móresre ta-
nítsa a méltóságát felejtő Zeuszt. Morta ugyan
kelletlen cselekszik, hisz ki halált oszt, öröklé-
tűtől menekszik, de make up-ot – mézes csuda-
egyveleget – viharvert arcára feldobál, s már
bóklász is ártatlanul a hűs nyugalmú partokon.
S nicsak! Hogy riszál! Csillan hattyúszem, a
hattyúdal már a múlté, ágaskodik bősz szemé-
rem, félisten-fiakat író nagyúré. Atroposz, a
cinikus banya, magával hozva a sorsnak levá-
gott fonala, hurkot vet, s a feketén vibráló tóba
hajítja. E tőrvetést a Nagyharagú nem is alítja.
Hattyúlába, a két hártyás átok, a fonalba
bégabalyog, s már csak egy rántás, parton a
félnótás amoróz’, ahogy asszonya az égi
agórán jegyzi. Mily metamorfóz’, előtte ím,
Héra áll, a tréfa kisütője. Zeusz arcán ugyan
már szakáll, torzonborz, de még látszik a két
nevetséges hattyúszárny.

Az Olimposz Poszt telexe kattog, majd besül.
Az ifjú titánia így nem érdemesül, de ekképp
marad a jövőnek is Thalia, nemcsak zeuszos
litánia…

S hogy mindeközben ki ficánkol a páriszi öl-
ben? A királyfi Posztot olvas és nevet, majd
Kalliopével hentereg, ki az íróvesszőt feledve,
halandó irónjáért epekedve nyögdécsel sze-
relmi pamlagon. Hisz ölébe hullott az alma, s
tudván tudta a legkívánatosabb halandó az ő
kelyhét akarja, nagyon. Ma Héra, Athéné s
Aphrodité is ki lenne kosarazva…

Megjegyzés:
A versengés tiszta volt. Hogy Párisz megint
ügyeskedett? A vád koholt! A kimenetelnek
eleve bizonytalannak kellett lennie! Ezt
Khalkász és Delphoi papnői is szavatolták,
mert a kiírás után elrévedtek, de mind csak
annyit mondtak – komoly talány ez, még a be-
lek, madárröptök is mind kétértelmű
jóslatgöcsörtök. A fogadóirodák persze a leg-
több oddsot Zeuszra hozták, így az egynapélők
a bukmékeroszokat átkozták. Ki Páriszra foga-
dott, bezzeg jól járt, megnyerte egész Trója
romját, hisz mondtuk, Párisz megér egy misét…
A vesztesek között pedig Schliemann ásóját
sorsolták ki, mint tárgynyereményt…