Károly György

Zsoltár

– in memoriam Kecskeméti Végh Mihály –

Szömit a Fönnvaló tűlem elfordítá,
Nyűgeim sokságát bőven szaporítá,
Sok ellenségömet elémbe plántálá,
Kivagyiságokban kapatá, bíztatá.

Adó és uzsorás hószám möglátogat,
Viszik már ködmenem, utolsó barmomat,
Tőzsérök tetemi garasomtul dagad,
Az fene némötség öszi a húsomat.

A nagy nyavalyákban fölöst bővelködék,
Hitben és virtusban mögcsúfol az ínség,
Felebarátimban rútul csalatkozék,
Azért segélj Isten, hogy már békét lelnék!

Átutazóban

– hommage à Arthur Rimbaud –

Örökké úton – mindig máshol alszom:
selyemben, sárban, árokpartra lökve,
szemétre vetve, bölcs könyvekbe kötve –
széllelbélelt vadóc az utcasarkon,
akinek eszmévé rohadt az ökle
s cipőfűzőjén citeráz a chanson,
kitől hideglelést kap minden asszony
és fogadókban ül már mindörökre;
vigyorgok ittasan, mint dőre vendég,
ki nem is sejti, hogy palira vették
s kifizetett bután mindent előre;
az étel sótlan, rághatatlan emlék,
a bor csak máslás, tüze is üresség,
nem lacrima Christi, csak ócska lőre.

LXVI. szonett

„Rossz kapitány rabja lett a jó.”
– W. Shakespeare –

Ripacsoké itt az elismerés,
a sarlatán a bölcsön jól mulat
és dögletes fekély a tiszta ész
s dogma-máglyákon ég az öntudat,
a brávo bátor, a csaló merész,
az erdőben zsivány mutat utat,
a politika emberhúst emészt
s ünnepet ül az ordas indulat;
és láthatod te is, ha ésszel élsz:
ügyvéd, orvos a pénzedért elad,
kufár a lelkész, árulásra kész,
kiméri bűneid és csontodat –
      Irigység, harag és gyűlölködés
      takarja lelked, mint tested a mész.