Zsivotzky Gyula

60 méter 34 centi

Aki előretekint…

    Családom története nagyon alkalmas arra, hogy a Kárpát-medence jó, vagy olykor rossz irányú sorsát példázza. Apai ágról valamilyen formában – a nevem is mutatja – lengyel vagyok. A nagyapám, Zsivotzky Ferenc, Lipótrózsahegyen telepedett le, és mint jómódú, középosztálybeli család éltek ott. Azonban később tönkrement. Más választása nem lévén, abban a bizonyos kitántorgós időszakban Amerikába ment. Magával vitte a két nővérét, Ludmilla nénit és Anna nénit, akik a tengerentúlon is maradtak. Az apámat Pandel Jakabra hagyta, hiszen egy kisebb gyerekkel nem tudott volna Amerikában meglenni. Ebből ered az is, hogy eredetileg Zsivoczky-Pandel Gyulának hívnak, de édesapám is Zsivotzkynak írta nevét, én pedig követem őt. A nagyapám a későbbiek során, miután amerikai pályafutása elég jól sikerült, visszatért Magyarországra. Tudomásom szerint szállodatulajdonos lett. Én nem ismerhettem őt, de nagyanyám elbeszélései alapján mondhatom, hogy gyerekkorom példaképévé vált. Ácsmester volt, valószínűleg tőle örököltem a fa iránti szeretetemet.
    Édesapám közben tengerész lett Fiuméban, és járta a világot. Több nyelven is beszélt. Később a folyamőrséghez került, ahol tiszthelyettes lett. Akkoriban ismerkedtek meg édesanyámmal. Anyám háztartási alkalmazott, akkori szójárással élve, cseléd volt. A Raktár utcában laktunk, de nem sokkal a születésem után leköltöztünk Kisbérre, édesanyám családjához. Ott nevelkedtem egészen a nyolc osztály végéig. Ha elhelyezzük a gyerekkoromat az időben, az 1937–47es esztendők bizony meghatározó és mozgalmas korszaka volt a Kárpát-medencének. Hogy jó volt vagy rossz? Nem tudom. Azt mondják, hogy az igazgyöngy is dörzsölés közben alakul ki. Mindenesetre így, utólag visszagondolva, azt hiszem, hogy kihagynám.
    Édesapám kilencéves koromban, 1946-ban halt meg. Még a háború alatt kapott egy tüdőgyulladást, utána pedig tuberkulózisfertőzést, nekünk pedig még egy aszpirinünk sem volt. De sokszor még vizünk és kenyerünk sem a háború utáni időszakban. Kifejezetten azért, mert Székesfehérvár környékén elég kemény harcok folytak. Gyakorlatilag majdnem mindenünk elveszett vagy tönkrement a háborúban. Úgyhogy a gyerekkorom nélkülözéssel indult. Mikor hazajöttünk Ászárról, egy közeli faluból, ahova Kisbérről a vasút melletti házunkból költöztünk, mert a bombázások alatt attól tartottunk, hogy a vasutat is biztosan bombázni fogják, ami be is igazolódott, csupasz ház várt bennünket, és egy fillérünk sem volt. Egyik jó szomszédunk adott egy karéj kenyeret, hogy legalább én tudjak enni valamit. Ez volt a kezdet, és rá félévre édesapám is meghalt. A bátyámat, mint leventét, tizenhat évesen elvitték a németek Nyugat-Európába. Anyámmal ketten maradtunk. Édesapám is később került haza. Kisbéren mint világlátott, úgynevezett Pestről jött intelligens ember, a villanytársaságnál helyezkedett el, és pénzügyekkel foglalkozott. Amikor sok pénz gyűlt össze, a front közeledtével azt mondta, hogy nem maradhat nála, és bevitte a győri központba. Már indult volna haza, amikor túlhaladt rajtunk a front, és őt elfogták. Szerencséjére nem a harctérre vitték, hanem egy villanytermelő üzembe, ahol tüdőgyulladást kapott. Édesanyám egy kisgyerekkel maradt, semmi nélkül, úgy, hogy azt sem tudta a nagyobbik fiáról, él-e vagy hal Nyugat-Európában és mellette volt még egy nagyon beteg férje is. A lenni vagy nem lenni kérdés lebegett a fejünk felett minden áldott nap. Ez döntő volt az életemben. Ekkor tanultam meg becsülni a kicsit is. Édesapám halála után a bátyám is visszaérkezett. Tizenhét éves volt. A vasútnál helyezkedett el. Anyám meg különböző munkákat végzett a földeken. Én, mint gyerek, vidámabban fogtam fel ezt az elég nagy borzalmat.
    Az általános iskolát 1951-ben végeztem el. Úgy gondolom, érdemes megemlíteni, hogy a borzasztó nélkülözés közepette is egy eufórikus hangulat lengett körbe bennünket a háború véget érése miatt. Emlékszem, hogy amikor bemondta a kisdobos: vége a háborúnak, a szomszédokkal együtt mindannyian sírni kezdtünk. Pedig akkor már rég túl volt rajtunk. Viszont ez volt a biztos jele annak, hogy most már életben maradunk, és újra elkezdhetjük az életünket. 1951-ben tehát Tatára kerültem. Volt ott egy testnevelési gimnázium, olyan szakközépiskola-szerű. Kisbér az én időmben igazi nyugat-magyarországi, bakonyaljai község volt a maga erényeivel és hátrányaival. Abból a szempontból gyönyörű gyerekkorom volt, hogy játékot ugyan nem vettek nekem, de én megcsináltam őket magamnak. A barátaimmal pedig igazi Huckleberry Finn-szerű társaság voltunk. Nagy becsülettel. A betyárbecsület nagyon jól működött, még a csibészségek közepette is. Sokat sportoltunk, hogy levezethessük a fölös energiánkat. Úszóversenyeket rendeztünk a patakban, fejelőpartit rongylabdával, futóversenyeket. Télen pedig a háború után lopott katonai sítalpakkal síversenyeket tartottunk. Innen jött az, hogy mivel mindig mozogtam és szerettem a sportokat, ezért ezen a pályán próbáljak meg érvényesülni. Tata ugyan közel volt hozzánk, de én rendkívül kötődtem az édesanyámhoz. Nagyon kemény volt, amikor a bátyám elvitt a kollégiumba, amely mindössze 35 km-re volt otthonunktól. Hát bizony én bevonultam a WC-be, és ott pityeregtem, miután a bátyám visszautazott. Borzalmas volt az elszakadás. Amikor csak tudtam, rohantam haza. Lógtam a vonaton, csak hogy lássam édesanyámat. Az első évbe valahogy beletörődtem. A kollégiumban ötvennégyen voltunk egy szobában, emeletes vaságyakon. Az első tanév végén, 1952-ben tartottak egy edzőtábort. Ezután volt Helsinkiben az olimpia. Ha én azt el tudnám mondani, hogy mit jelentett akkor Helsinki a magyar népnek! Ami az 1954-es győzelmet jelentette Németországnak, azt a magyaroknak Helsinki. A sikereket, azt, hogy újra élünk, megmutathatjuk magunkat a világnak. Lám, mégis tudunk létezni. Minden gyerek a példaképére akart hasonlítani. Én is így voltam ezzel. Ráadásul testnevelési gimnazistaként a többiekkel együtt a kerítésen át leshettük a nagyszerű versenyzők felkészülését. Innen indult a pályafutásom. Merthogy ez tavasszal volt, nyáron pedig hazamentem. Fehérvár és Komárom között akkor építették az utat, és két éven keresztül ott dolgozhattam. Nyáron kellett megkeresnem a következő évi cipőmre és ruhámra valót. Közben pedig zajlott az olimpia. A rádióból értesültem az eseményekről. Mindemellett felkerültem két hétre Pestre is, édesanyám egyik barátnőjéhez. Náluk laktam, mert munkát kaptam. Itt ért a sokk, amikor is az Esti Budapest nevű lapban megláttam Csermák Jóska fényképét, és alatta a címet: a húszéves Csermák József tapolcai kőfejtő fiú olimpiai bajnok lett. És volt egy másik cikk is, amiben arról volt szó, hogy Tapolcán, a főtéren lemérték az édesanyjának a 60 méter 34 centis világrekordjának a távolságát. Az édesanyja sóhajtott; olyan messze volt, hogy a sóhaja nem hallatszott el a táv túlsó felén állókhoz. Én, mint annyira anyás, gondoltam, hogy egyszer majd én is megmutatom az édesanyámnak, hogy tudok ilyet. Közben minden az ellen volt, hogy kalapácsvető legyen belőlem. Az adottságaim lényegesen jobbak lettek volna másra. Édesanyám egy nagyon jó kis nyári munkát szerzett nekem a vasút pályafőnökétől. Vasgyűjtést. Régi vasakat kellett vagonokba rakni. Találtam egy mérlegellensúlyt, prizma alakút. Még ma is megvan. Csinálni akartam belőle egy kalapácsot. Elmentem a könyvesboltba is, ahol Helsinki szellemében ki volt rakva a Kalapácsvetés technikája című könyv, vékony kis brosúra, Németh Imre fotósorozatával. Abból megtanultam a hátsó tyúkudvarban forogni. Közben iskola-összevonások miatt áthelyeztek bennünket Kiskunfélegyházára, ami megint hatalmas sokk volt. Ez már annyira messze volt, hogy évente csak egyszer tudtam hazajárni. Pontosan ez volt az, ami kihozta belőlem a vasszorgalmat. Közben jöttek a sikerek is. Visszajelzéseket kaptam a társaimtól, amitől nőtt az ázsióm az osztályban. Ugye, ez egy gyerek számára nagyon meghatározó. Ez volt a kezdet, de a folytatás már egy másik történet. Egy sikertörténet sok-sok zsákutcával és buktatóval.
    A bátyám katonatiszt lett. Mindenféle állással próbálkozott, de Kisbérnek megvan az a sajátossága, hogy mindenki elmegy onnan. Négyes elágazó van a vasútvonalon, és mindenki tart valamerre. Nincs helyi munkalehetőség, és ez sajnos mára sem változott. Ezzel a mi családunk is tejesen szétesett. Én Kiskunfélegyházán, a bátyám itt-ott, ahova a katonaélet szólította, édesanyám meg Kisbéren. Ami aztán összehozott bennünket, az a bátyám gyerekeinek a születése volt. Bátyámék az anyósához költöztek Rákoshegyre, és ott lett a központunk. Közben nekem is sokasodtak a sporttal kapcsolatos elfoglaltságaim. Nem volt alkalmunk együtt lenni, és ez csak akkor változott meg igazán, amikor a bátyám ösztönzésére a kisbéri házat eladtuk, édesanyám pedig a bátyámékhoz, Budafokra költözött. Akkor már gyakrabban tudtunk együtt lenni. A pénzből – 35 000 forintból – Balatonfenyvesen telket vettem. 1966-ban 17 600 forint volt átírással együtt. Azóta is odajárunk, és néhány évvel ezelőtt díszpolgárrá választottak. Visszatérve az időben: 1955-ben, az érettségi után a testnevelési főiskolára kerültem, és a sportpályafutásom határozta meg az életemet. Az első eszmélésem, még gyermekként, nagyon tiszta: Csermák Jóska, és megmutatom az édesanyámnak. Ez élt bennem. Aztán valahogy elkutyulódik az ember, mert gondolkodni is kell, egyéb dolgok, szempontok is lesznek. Az egyik ilyen motiváció abban az időben az volt, hogy külföldre lehetett menni. Fantasztikus dolog volt számunka az utazás. Először Prágában jártam. Prága egy kicsit mindig is nyugatnak számított. Ez éppen 1956-ban volt. A forradalmat Pesten éltem át, mert nem tudtam hazajutni. Haza akartam menni, hogy nyugodtan edzhessek. Pesten nem lehetett, mert rám lőttek a Csörsz utcában, miközben futottam az edzés részeként. Végül 1956-ban lettem válogatott is, ami hatalmas dolog volt, mert Németh Imre helyére kerültem. Ő volt a londoni olimpiai bajnok. Ekkor lettem ismertebb az országban és a világban is. Stockholmban vettem két kiló narancsot és behabzsoltam. London pedig hatalmas élmény volt. Először csak néztem és csodálkoztam. Amikor már többször jártam arra, akkor kezdtem látni, hogy ott sem fenékig tejfel az élet. Millió lehetőségem lett volna sportolóként kimenni és letelepedni. ’56-ban az első feleségemmel kint maradhattam volna, de valahogy az élt bennem, hogy ha börtönbe is kellene hazajönnöm, akkor is jönnék. Honvágyam volt minden hosszabb távollétemnél. Röghöz kötöttek vagyunk; ez előny is, hátrány is, de inkább előny, mivel van hova tartoznunk.
    Kiskunfélegyházán három évig tanultam, és mintegy öt évvel ezelőtt díszpolgárává választottak, amikor megkaptam a Magyar Örökség Díjat. Nagyon megható volt. Mindig aranygéppel jöttem haza. Az első hat helyezettet hozták így. Rómában második helyezett lettem. 1964-ben, Tokióban is abszolút esélyesként indultam, de bélelzáródásom lett. Egy gyerekkori perforált vakbélből eredt, és akkor jött elő. Majdnem maghaltam. Ha aznap nem esik az eső… Azt már nem tudtam kondícióval kompenzálni, különben megnyertem volna. Arra volt a legnagyobb sanszom. Elhatároztam, hogy a következőt biztosan megnyerem, mert akkor már harmincegy éves leszek, és az lett volna az utolsó esélyem. Ez Mexikóban volt, 1968-ban, és sikerült is. Közben Európa-bajnok lettem, világrekordokat dobtam, ami sporttal kapcsolatos siker, mindent elértem. Voltak terveim, csakhogy az ember tervez, a fizikum meg jelez. ’72-ben még kinn voltam a müncheni olimpián, az volt az utolsó, amelyen részt vettem, ott ötödik helyezést értem el. Az sem volt szégyenteljes, mert akkor is volt egy sérülésem, ami abban a korban már természetesnek számított. És arra az időre esett a családi életem felborulása is. Magdival, a második feleségemmel akkortájt kezdtük a közös életünket. Közben elvégeztem a Testnevelési Főiskolát, és pontosan tudtam, hogy tanári diplomával nem fogunk talpra állni. Egy bugyi, egy gatya – így indítottunk. A nagyobbik fiam ötéves volt, Magdi nevelte. Akkoriban a jó eredményt elért sportolók jutalomként kaptak valamit. Én egy borozót az olimpiai aranyérmemért. Az üzleti élet nem az én világom, ezért a volt nejemre hagytam. Magdi is sportolt, Komka Magdolna néven többszörös magasugróbajnok, ő is olimpikon, ’64-ben és ’72-ben is kint volt. Innen az ismeretség is. A ’72-es olimpia után jöttünk össze, amiből aztán együttélés, házasság és gyerek lett. Közös fiunk, Attila éppen most készül az olimpiára. Nagy reményei vannak. Az egyik edzője én vagyok. Vagyis most izgalmas, ismét felpezsgő, fiatalos életet kell élnem. Átérzem azokat a motivációkat az edzések alkalmával, amiket ő is átél. Úgyhogy mi abszolút sportos család vagyunk. Az első házasságomból született fiam, Gyuszkó, aki már harmincnyolc éves – van két unokám is –, a labdarúgásban volt többszörös magyar bajnok, kupagyőztes. Ő volt az, aki a Bicskei-féle csapattal ’84-ben jegyezte az utolsó nagy magyar labdarúgósikert, az ifjúsági Európa-bajnokságot Moszkvában. Most már a sportpályafutása végén jár. Jelenleg a Vasas pályaedzője. Mi meg vagyunk fertőzve a sporttal. Az, hogy fennmaradt a nevem, a különlegességének, de főleg a gyerekeimnek köszönhető. Pláne, hogy labdarúgó a fiam; volt, amikor ő volt a posztján a legjobb. Később meg Attila. A sportpályafutásom befejeztével, amikor ismét meg kellett valamiből élnünk, kiesett a sport az életemből, mert divatáruszakmával kezdtünk foglalkozni. Szerencsére a nejem ügyesebb, mint én. Autodidakta módon kellett beletanulnunk. És éppen azt az időszakot éltük, amikor – megint Kárpát-medencei történet – szégyellni kellett a foglalkozásomat, a maszeksége miatt. Mindenki irigyelte, de degradálónak is tartották. A nejem még most is evvel foglalkozik, én a koromnál fogva nyugdíjba vonultam. A sportpályafutásom utáni időszakban, amikorra talpra álltunk, mindenféle megható eseményben volt részem. Öregkorban jól esik ez, kondícióban tartja az ember lelkét. Engem választottak az évszázad magyar atlétájává. Gyakorlatilag ez azt jelenti, hogy a magyar atlétika történetében én vagyok a legeredményesebb. Ez nagyszerű annak, aki onnét indult, hogy meglátta Csermák Jóska képét az újságban. Később, amikor nyertem az olimpián, Csermák lett az edzőm. Sajnos már nem él. Megválasztottak a nemzet sportolójává is, tizenkét bámulatos ember közé. Az a hatalmas, hogy olyan emberek közt szerepelek, akik a példaképeim voltak. Ezt megelőzően a Halhatatlanok Társaságába is beválasztottak, amely ennek az elődje. A Halhatatlanok Klubjában ott van Hidegkúti Nándi, Keleti Ágnes, aki mielőtt ’56-ban kiment Izraelbe, a tanárom volt a TF-en, de idesorolhatnám még Csák Ibi nénit is. Olyan nevek ezek, hogy az ember ma is beleborzong. Amikor srác voltam, felnéztem rájuk, ilyen akartam lenni, különb akartam lenni. Olyan, mint aki már megcsinálta.

És aki visszanéz…

    A legnagyobb díjam pedig a Magyar Örökség Díj. Szellemi múzeumnak lettem az egyik alanya, sokadmagammal. Ott van Bartók, Kodály, és most utólagosan a sportból is: Kőbán Rita, Puskásék aranycsapata, Gyarmati Dezső és a többiek. Nagyszerű társaság. Az utolsó díjam pedig a Nemzet Sportolója, ami kicsit anyagilag is jobb helyzetbe tett. Magam másodlagosnak tekintem, a gyerekeim problémái mindig jobban foglalkoztattak. Ez szép, izgalmas, bizsergető dolog. Nagy játszma az érzelmekkel, a szakmai megfeleléssel. Most éppen ebben leledzek, alig vagyok idehaza. Olimpiai edzőtáborban vagyunk lassan egy éve.
    Vas Pistával közösen alapítottuk meg a sportsegélybizottságot. Mivel előfordult olyan világbajnok, akinél kikapcsolták a villanyt, vagy a végső óráiban senki sem állt mellette. Rendeztünk egy nagy koncertet, ahol pénzt gyűjtöttük, és ad hoc módon próbáltunk segíteni. Most az állam kezdeményez. Itt van a Mező Ferenc Alapítvány, és immár normatív támogatóként működik. Lemhényi Dezső, vagyis a mi Butykónk halála után én lettem az elnöke. Állami feladat, széles körű véleménykutatás után engem javasoltak a többiek. Örülök neki, büszke vagyok rá, és nagy-nagy felelősségnek érzem. De jól megy, és nagyon jó a társaság. Félévenként adjuk át a támogatást. Ezért felelünk. 25-30 ezer forintos havi kiegészítést tudunk adni. Tavalyelőtt pedig kivittük Helsinkibe a még élő olimpikonokat. Fantasztikus élmény volt. Egy évvel előtte tudtam, hogy megoldható lesz. Szóltam Csermák Jóskának, hogy megyünk Helsinkibe, de szegény előtte meghalt. Akkor a nejének mondtam, hogy őt mindenképpen elviszem, mivel még sosem járt ott. De ő is meghalt. Ettől a stadionbeli felvonulás még meghatóbb lett. Helsinkiben a 70-80 éves emberek könnyeztek. Most 2004-et írunk, és készülünk az olimpiára. Attila fiam dekatlonista, tízpróbázó. Két napig tart a verseny, és az atlétikának szakmailag a legnehezebb része. Azt mondják, hogy az atlétika a sportok királynője, akkor viszont ez a király. Mindenki megsüvegeli, külön kaszt, mert két napig fantasztikus teljesítményt kell nyújtani.
    Várom a napot, amikor végre lemehetünk a Balatonra, pedig nem is biztos, hogy jól fogom magam érezni, mivel ott nem lesz nyüzsgés. A TF társadalmi tanácsadó testületének vagyok a tagja. Úgy néz ki, hogy ismét önálló lesz az egyetem. Most azt az időszakot élem, hogy aki a sportban valamilyen vezető, az vagy iskolatársam volt, vagy valami hasonló. Ez nagyon jó érzés. Az atlétikai szövetségben is én vagyok a szakmai alelnök. Próbáljuk az atlétikát háló fölé emelni, mert bizony csúszik lefelé. Bízom benne, hogy sikerülni fog. A nem pénzért való tevékenységben az a szép, hogy vannak nagyon felemelő sikerek, de az a borzasztó, hogy mire oda kerül az ember, nagyon-nagyon sokszor kell felkötnie a fekete nyakkendőt. Most meg már le-föl jár. Amikor valami problémám van, kimegyek a temetőbe édesanyámhoz, és a nagy lépések előtt is ott gyűlünk össze.
    Végül is én voltam a vakarcs a családban, mert kései gyerek vagyok. Édesanyám 1898-ban, apám meg 1889-ben született, vagyis édesanyám harminckilenc, édesapám meg negyvennyolc éves volt, amikor a világra jöttem. Szívóssággal, kitartással, eszményképpel, kemény munkával vakarcs módjára éltem az életem. Büszke vagyok rá.