Sejtelmes hangok és a mélyökológia
A ’70-es évek végén Észak-Amerikában kereskedelmi sikernek számított a púposhátú bálnák dalának hanglokátoros felvétele (Songs of the Humpback Whales, 1970). Ennek a veszélyeztetett fajnak az éneke hátborzongatóan különbözik a modern városi élet állandó dübörgésétől.
Felismerve, hogy a zene segítségével kapcsolatot teremthetünk más emlősökkel, Jim Nollman és az Interspecies Communication (Fajok közötti kommunikáció) nevű szervezet tagjai a Vancouver-sziget öbleiben zenélni kezdtek a kardszárnyú delfineknek. Ezekről a „találkozókról” készült felvételeken hallható, amint az orkák a zene ütemének megfelelően válaszolnak. (Nollman, 1987)
Kultúránkban a természetet ünneplő, a természettel együtt zengő, ihletét a természet ritmusaiból merítő zenét és irodalmat a zene és műkritikusok gyakran figyelemre sem méltatják. Pedig ösztöneinkhez hasonlóan, a természet fenségét hirdető zene és poézis az, ami valóban megerősíti minden élőlénnyel való kapcsolatunkat és összetartozásunkat.
Hwa Yol Jung író és filozófus írja: „Az univerzumban (uni-verzum), ahol egy körfolyamat által láthatóan minden mindennel kapcsolatban van, a zene, a költészet és az ökológiai gondolkodás összecseng és lekerekedik… A zene és költészet erejével harmóniát remélünk teremteni, jelszót az örökkévalóság ígéretével, valamint segítségével reméljük megtalálni helyünket a természetben, az egyetlen biológiai közösség láncszemeként. Valójában ez az ökológiai gondolkodás és cselekvés alapelve és végső üzenete.”
Jó néhány prózaíró – Thoreau-tól D.H. Lawrence-ig és Susan Griffinig – megfogalmaz mélyökológiai nézeteket, mégis a költészet nyelve alkalmas igazán ennek kifejezésére. Ahogy Gary Snyder mondja, „a költészet a kimondható és kimondhatatlan határán” mozog, „a szavak megtorpannak, de a jelentés továbbhatol”. (Snyder 1980, 21–22)
A költő gazdag jelentésű metaforákra talál, míg a tudósok és elméleti szakemberek fogalmakat és címkéket használnak. Arra szólít fel minket, hogy maradjunk meg földi lakóhelyünkön.
A mélyökológia költészete egyedi szűkös énünket elhagyva egy hatalmasabb énbe hív minket. Robinson Jeffers verse, az „Útjelző tábla” világosan kimondja ezt a hívást.
Civilizált ember, ember lennél újra: elmondom, mit tegyél.
Fordulj kifelé, szeresd a tárgyakat, ne az embert, fordíts
hátat az emberiségnek.
Támaszkodj egy sziklának, míg meg nem érzed istenségét,
Hűtsd le a véred, nézz a csendes csillagokba, hagyd, hogy
szemed
A nagy létrán kimásszon az emberiség szakadékából.
A dolgok annyira gyönyörűek, tekintetedet követi szereteted,
A dolgok az Isten, Istent fogod szeretni, és nem hiábavalóan,
Felnövünk ahhoz, amit szeretünk és osztozunk természetében.
Végül visszanézel a csillagok fénysugarain és látod, hogy
A szerencsétlen emberiség épp a mennyország alatt lakozik.
Képességei kiigazítják a mozaikot körülötted, az erősség
és a betegség szilánkjait, de most már szabad vagy, még
ember is lehetsz.
De nem asszony, hanem a szikla és a levegő szülöttje.
Robinson Jeffers:
Selected Poems (Válogatott versek)
A költői nyelv rezonál, megidéz, kifejez. Én úgy gondolom, a mélyökológia inkább kifejezhető, semmint elmagyarázható. A vers szavai hasonlatok és metaforák által kelnek életre. Mindenekelőtt a metaforák segítik a hallgatót az összeköttetés megtalálásában, ami nehezen lenne elérhető precíz, analitikus kifejezésekkel.
A Föld poétái azok az emberek, akik bizonyos szintű tudatot tulajdonítanak a nem emberi létezőknek is. Spinozával együtt elfogadják, hogy „Isten létezik, minden egyéb csak ideológia”. A dolgokat olyannak fogadják el, amilyenek.
Robert Bly költő és tanár News of the Universe: Poems of Twofold Consciousness (Az univerzum hírei: A kettős tudatosság versei) című kötetében szembeállítja az emberi értelmet a természet felettesének tekintő „régi álláspontot”, a megértést kereső „kettős tudatossággal”, Föld Bölcsességgel vagy ökozófiával. Azt mondja, a modern nyugati civilizáció néhány költője megkísérelte azt, amit az ősember évezredekig gyakorolt – az igazi látást. A látás az észlelés képessége, jelentése: figyelem az emberi szubjektumon kívül levő dolgokra, önvizsgálat.
Sok amerikai őslakos ismerte a megértésnek ezt a második szintjét. Nézzünk egy Zuni imát, amit Ruth Bunzel fordításából Bly dolgozott át:
Ez az amit akarok: hogy földanyánk őrölt kukoricába öltözhessen négyszer egymás után, hogy testét jégvirágok borítsák az örökkévalóságig, hogy a hegyvidék fenyői a hidegben közel álljanak egymáshoz, hogy a hó só-súlya letörjön néhány ágat! Ha az ország ebben a rendben működik, imám életre kelt.
A mélyökológia stílusában való írás hiteles tapasztalatokat kíván. Snyder a természetes költészet írásmódját fejtegetve a The Real Work (Valódi munka) című művében arra kéri a versírókat, hogy mélyen ismerjék meg a területet, mielőtt írnának róla. A sámánizmus hatalmáról beszél, és a tudományos-technikai világunkban lévő megértéshiányról. „Legyünk őszinték, be kell vallanunk, hogy többségünkben huszadik századi árvák vagyunk, gyökértelenek, és mindenki máshoz hasonlóan ragaszkodunk a liberális, fehér értékekhez.”
Amikor a költő kinyitja az ajtót és kilép az intellektus házából – az iskolában tanult és a környezettel kapcsolatos kijelentésekben megkövetelt fogalmak, absztrakciók és számszerűség házából – érintkezésbe kerül a hegyekkel és folyókkal.
Antler (Brad Burdick), Milwaukee-i költő, ki szerény életet él, autó nélkül, néhány váltás strapabíró ruhával, időnként alkalmi munkát vállal mint gyári munkás, szobafestő, benzinkutas, az élet belső oldaláról ír, a társadalomban él, de nem a társadalom szolgájaként. Factory (Gyár) című versében annak az embernek az életét írja le, aki heti negyven órát dolgozik egy tudományos-technikai gép belsejében. De „vad” versei a fénybe emelik univerzális érzékenységét. A sötét belsejű élet című versében írja:
Hogy megtanulj halni, vágj ki egy fát,
Nézd, oly sok év hogyan dől le.
Nem neked kellett elültetned ezért.
Tudod, megszámlálhatatlan fa nőtt
és fog nőni ott, ahol ez a fa kidől.
Mindenki, aki ma él, föld alatt lesz,
és eljut a gyökérből az ágakba és levelekbe,
onnan a gyökérbe, az ágakba és levelekbe rengetegszer.
Láttad, a fa magja hogyan
hajt ki a fatönk üregéből.
Bárhol, ahol lábad a földet érinti,
tudod, olyan helyet érintesz,
ahol egyszer valami meghalt vagy megszületett.
Számold meg az évgyűrűket, állj a tönkre,
és nyújtsd kezed az ég felé.
Gondold, hogy te is lehetnél az, aki kivágta.
Ott állsz, ahol még senki nem állt,
csak a sötét belű, az élet,
az sok évig.
Antler: Last Words (Utolsó szavak)
Míg a romantikát és a romantikus mozgalmat a kortárs kritikusok meglehetősen befeketítették, és míg érzékelhető távolság van a romantika mint ideológia és az ökológiai realizmus alapjául szolgáló környezeti gondolkodás között, addig néhány romantikus költő, mint William Blake és William Wordsworth erre a nyitásra, elménk elcsendesítésére, kiürítésére szólít fel.
A mélyökológus költők és prózaírók becsületére válik, hogy ők igyekeznek felforgatni a konvencionális világképet, mintsem kulturális hóbortoknak, szeszélyeknek hódoljanak vagy meddő intellektuális kritikusok cinkosaivá váljanak.
A kreatív és okos művész látomásait érthetően fejezi ki. Itt nincs kompromisszum, hezitálás, feladás. A költő aktivista, éppen annyira aktivista, mint az ember, aki transzparensekkel tüntet egy radioaktívhulladék-lerakó előtt. Valójában a költő mindkettőt megteheti, és írhat az ellenállás vitalitásáról, ahogy Alan Ginsberg teszi Coloradóban a Sziklás-hegységi Arzenál elleni tiltakozásával kapcsolatban.
Gary Snyder állítása szerint abból a célból, hogy segíthessen az élőlényeken, magára vállalta a sámán szerepét. „Az én politikai álláspontom” mondja, „hogy a vadon szóvivője legyek. Ezt tekintem első számú választókörzetemnek.” (Snyder 1980, 49)
Egy bulldózer csikorog és nyáladzik,
Csúszkál és böfög a még élő
Bokrok lecsupaszított testén
A városi ember
Fizetségeként.
Mögöttünk egy erdő az Arktiszig fut,
És egy sivatag, ami még a Piutehoz tartozik,
És itt kell meghúznunk
Határvonalunkat.
Gary Snyder: Front Lines, Turtle Island
(Harcvonalak, Teknősbéka-szigetek)
Jeff Poniewaz pontos diagnózist ad az ökológiai mozgalom helyzetéről a következőket írva: „A költők és olvasóik a ’60-as évek végén sokat tettek a társadalmi tudat háborúellenes/környezeti szemléletű irányba történő gyökeres megváltoztatásáért, és lehetőségük van arra, hogy a ’80-as évek végén ezt újból megtegyék, de csak akkor, ha a kiadók esélyt adnak erre”. (levél a szerzőhöz, 1987)
A világ egyetlen módon
menekülhetne meg,
ha az egész világ
a bálnákat imádná.
Ha az ősi egyiptomiak
a macskát imádták,
nekünk még inkább
a bálnákat kellene imádnunk.
Valóban hiszem,
a bálnákat kellene
imádnunk. És
felsőbbrendűnek
tekintenünk (ha nem
mindjárt isteninek).
Intelligenciájuk
semmi módon nem
árthat nekünk. Ellentétben
a legtöbb ma
imádott istennel.
Egész életük
ujjongás és játék.
Úgy hiszem, inkább
a bálnákhoz és delfinekhez
kellene sietve tanulónak
állnunk, mint
akármelyik guruhoz.
A bálnák énekelnek és
játszanak egész nap, és
amikor megéheznek,
csupán kinyitják
hatalmas szájukat
(mi egyebet tennének,
ha krillek milliói
maguktól úsznak be).
Igen, a bálnák
egész nap énekelnek és táncolnak,
és nem kell dalaikat
feladniuk semmilyen
kiadó-bálnának,
azért, hogy ne függjenek
a gyáraktól, és az extázis
gejzírjeit lövelljék
egész nap. A bálnáknak
nincsenek gyáraik,
nem kellenek nekik gyárak, nem
akarnak gyárakat, de énekelnek
és játszanak és az öröm
gejzírjeit árasztják
egész nap. Csak az
agyukban felrobbanó
világító lövedékek
okozta fájdalom és kín
kergeti őket őrületbe,
a szigonyokat ügyes kézzel
hajítja az a lény, akit
saját képére teremtett
Jehova – az emberiség
robbanó szigonya.
Állítsátok meg azokat a szigonyokat,
bálnaszerűbb ember-barátaim.
Jeff Poniewaz: „Whalewisdompeace Illumination”
Dolphin Leaping in the Milky Way (1986)
(„Bálnabölcsességbéke illumináció”,
Delfin szökell a Tejúton)
Lone Wolf egy farmon él Új-Mexikó északi részén. Közzétett több verseskötetet, köztük a Full Circle-t (Teljes kör). Azt írja:
A mélyökológia költészetének többet kell nyújtania a „hely” érzetének illusztrációjánál. Le kell tépnie a szemellenzőt, amely miatt egy helyben járunk. Szívünket egy új, szem nélküli látásmódra kell serkentenie. A mélyökológia költészettanának egy mágikus csavarkulccsal az agyunkba kell nyúlnia, meg kell állítania az előítéletek és az „állítólagos valóság” fogaskerekeit annak érdekében, hogy a teremtéssel való azonosságot elérhessük. Arra kell inspirálnia, hogy magunkba mélyedjünk, hogy a vadont ne csak „ott kint” észleljük, hanem a bennünk levő vad potenciálban is. Ennek a kortalan törzsek közötti igazságban kell gyökereznie, kinetikaleckének és varázslatos átváltozásunkat segítő alkímiának kell lennie. Ahhoz, hogy érvényes legyen, izgatnia, bátorítania kell, és a végtelenségig ébren kell tartania a világot. (levél a szerzőhöz, 1987)
A mélyökológiai élményekből merítő zene paradox módon a „nagy csendet” fejezi ki. A hangok együtt zengenek a földdel és az éggel. Például kortársunk, Paul Winter, aki szopránszaxofonon játszik, a „Common Ground” (Közös alap) és a „Callings: A Celebration of the Voices of the Sea” (Hívások: A tenger hangjainak ünnepe) című felvételeivel a farkasok és a tengeri emlősök tiszteletére inspirál bennünket. George Winston zongoraszólóinak évszakos ciklusa a Hold és Föld mozgásával való kapcsolatunkat idézi fel.
Buffy St. Marie, Kate Wolf, Dakota Sid, Greg Keeler, Bill Oliver (Texas Oasis), Cecilia Ostrow és John Seed humoros tiltakozódalokat írtak, vigasztalóul és lelkesítőül mindazoknak, akik tisztában vannak a Föld sérelmeivel. Olvassuk Cecilia Ostrow szavait:
Emlékszel arra, amikor,
Amikor a világ, egyszer a világ
élő volt,
Egy féktelenebb hely.
Az ember útjaitól távol –
Újból ezt érzem.
Cecilia Ostrow:
„Cummings Creek” (Csobogó patak)
Walkin’ Jim Stotz elvarázsolva, bűvöletben dalol, az élet sötét pusztulásától fertőzetlen ártatlansággal:
Az ősökkel sétálok,
szellemük még kószál ezekben a hegyekben.
Hallom őket újra a sivatagi szélben,
És a dalokban az ő visszhangjuk zeng.
Jim Stoltz:
Spirit is Still on the Run (1986)
(A szellem még bolyong)
Az ősi japán bambuszfurulya – a shakuhachi – hangjai a vadállatok és a szél gyönyörű vibrációját elevenítik fel. Masayuki Koga „District Cry of Deer” (Szarvasbőgés) című művében felidézi, ahogy a vadász a szarvas hívó hangját hallgatva halkan lépdel a kora reggeli harmatban.
Azok a költők és zenészek, akiket a mélyökológia inspirál, a mai társadalmak „prérifarkasai”. Túljárnak eszünkön, felforgatják sekélyes percepcióinkat. Jaime deAngula nyelvész, antropológus, író, aki megalkotta a modern prérifarkas-mesét, egyik versében elmondja, hogy mint a mélyökológia költője, mennyire csalónak érzi magát.
Prérifarkas, ki üvöltesz a hegyen,
a tüzem az, mi ennyire gyötör?
Vagy a régmúlt idők emléke,
mikor a hegyekben kóborló ember voltál?
Jaime deAngula: Coyote Bones (1974)
(Prérifarkas csontok)
Fordította: Holler Judit
(In: Dewall, Bill: Simple in Means, Reach in Ends, Practising Deep Ecology. London, Green Print, 1990) 3. fejezet)