Fecske Csaba

A folyón át

tudattalan-kábán az innenső
partról egykor a létbe löktek
a lét mély víz egy újszülöttnek
melynek vad sodrásában az első

néhány rámült karcsapást megteszi
s próbál a felszínen maradni
s amennyire lehet haladni
mi vonzza őt mi kényszerítheti

hogy így tegyen talán amott a part
a messzi cél s ha már elérte
belényillall hiszen ő mást akart

és visszanézve lát pár alakot
lázasan sietnek feléje
nem tudva még mit s miért hagytak ott

A. Akaki

talán ha tudnám előre
mit tartogat még az élet
gyáván megfutnék előle
önkezemmel vernék éket

jelen s jövő közé lehet
eldobnám ami hátra van
mint ki égő házban rekedt
kimenekíteném magam

így gondolom de még élek
s jól van így nagyon ahogy van
talány mikor lesz ítélet
addig kereslek magamban

Elvagyok

araszolgatok nyomorult féreg
magamra fecséreltem az időt
nem lelt céljára bennem az élet
elvagyok emlék-dunsztolta befőtt

már rég nem arra használom magam
amire való volnék s szeretném
csak az repülhet kinek szárnya van
engem a sárba húz le elmém

kétes érzések szállása testem
szemem hunyó parazsán füstöl el
a világ nincsen amit kerestem
fázom a semmi magához ölel

A fogyó időben

hol a régi vágy a telhetetlen
egy szerre lenni ott mindenütt
futótűzként emésztve el őket
akiknek te voltál mindenük
már megelégednél egy talpalatnyi
hellyel egyetlen szívvel csak te legyél
ott valóban egészen hunyorogva
néznél a napba míg árnyékod csorog
a földre lefutott rólad az idő
ami van is már alig
kotyogsz csak létezésed alján
mint maradék tej a bögrében