Végh Attila

A csónak

Áginak

Ami lehetett volna, az tengerbe dobott, merülő márványtábla. Belevésve a szent szöveg:
ami volt. Árkok futnak a sima kőlapon, a jelen teste hálósan megreped, írva pattog.
Vér ömlik a kéz hajszálereibe. Elengedem az evezőket, kifújom magam. Hát
ez van. Körülnézek a lehetőségek tengerén. Óvatosan kibontom a fehér
vitorlavászonba csavart márványt, és megszabadulok a súlytól. Már
tudom, hogy a part felé evezve nem hagy nyugodni majd a kép:
a márványlapok tobozpikkelyével szórt vízfenék. Fölöttem az
ég, ez a fordított tenger, habzó látomások űre. Végül a
végtelenben tükröződő kőlapok. Víz és ég között
a hit, ami naponta kievez velem. Lágy, érző
közepében egy márványtábla tompán,
jelentés nélkül csobban.

A fehéredő háló

Suttogás indul.
Beszélgetésbe
kezdenek az
üresen hagyott
helyek az ember
magánéletében.

A költészetről

Képzeld el, hogy az eső
minden cseppje külön világ.
Mindegyikben emberek élnek,
és ott is esik. Ők meg nézik,
nézik a hosszú, őszi esőt,
aminek minden cseppje
megint csak külön világ,
és így tovább.

Most képzeld el azt, hogy
a mi világunk egy irdatlan
eső cseppje. Ebben élünk,
zuhognak a világcseppek
egy mérhetetlen őszön.
Persze a mérhetetlen világ
is cseppje egy nagyobb esőnek,
és így tovább.

Ha érted már, hogy
mindenütt esik, hagyd a
képzeletet, ülj ide mellém.
Nézzük a hosszú, őszi esőt.
Végül mondj róla valamit.
Amit gondoltál, amit hallok:
szédítő partjai a beszédnek.
Látod, az eső eldőlt, folyó lett.
Most már mehetsz, ha akarsz.
Gyakorold a függőleges úszást.