Szalai Zsolt

Doppelgänger

Hátat fordítok a nélkülem
is épülő-pusztuló világnak.
Nem látom arcod, csak
tekintetem irányát. Távolba nézek.
Gondolod, a múltba, remélem,
magamba, s ha a vászon előtt
állok, időtlen tavasz lesz
a végeérhetetlen őszből,

noha sohase sikerül.
Doppelgänger,
vedd át az ecsetet,
téged talán megértenek, s
a képekért nem kell tükörbe nézni.

Költőien költözik az ember

Ki eredetéhez közel lakhat, nehéz szívvel kel útra.
Én hegynek megyek, folyópartra vágyom.
Nem születtem az éghez közel, s nem merítettek alá,
hogy fölbukjak a habokból.
Achillesem is sérülékeny.
A zuhatag nem érdekel, s nem szédít meg a szakadék.
Házamat erős sziklára építem,
addig meg szétszakadok így, vándorlásban.
Mint Hölderlin, útban a nyelvhez.

Míg hozzá nem közelítek, minden csak jelenés.

Ködtenger

Vándor a ködtenger felett,
útjának végén
a lét titkára vetett
sóvár tekintetet.
Mindenol járt, mégis sehol,
alsó burok a felsőtől eltér,
bérctetőn, elefántcsonttoronyban,
az egész s a néhány emlék
kontrasztja sápadt holdfény
s kalapja karimáját
hiány lebegi körül:

nem látni arcodat,
tévedés volt, Rückenfigur,
s e kevésnek is örülj…