Ködöböcz Gábor

„Boldog akinek térdén gy nemzet lovagolhat”

A Kányádi-recepció főbb tanulságai

    Kányádi Sándor azon kevés költőink egyike, akinek több alkalommal is megjelentek összegyűjtött versei (Fától fáig, Fekete-piros versek, Vannak vidékek, Valaki jár a fák hegyén). Ez igen jó lehetőséget kínál arra, hogy az életmű alakulástörténetében (a keresés-rátalálás-beteljesítés stációiban) bekövetkező poétikai módosulásokat, világképi változásokat figyelemmel tudjuk kísérni. A Kányádi-recepció legautentikusabb képviselői (Bertha Zoltán, Cs. Gyímesi Éva, Görömbei András, Kántor Lajos, Láng Gusztáv, Márkus Béla, Pécsi Györgyi, Pomogáts Béla, Szakolczay Lajos) szerint a népitől a modernig vezető illyési út erdélyi reprezentánsát tisztelhetjük a Kolozsváron és/vagy Budapesten élő költőben. „Az elméletíró is izgalmasan mainak, korszerűnek látja Kányádi költészetét. Óriásinak az utat, melyet a költő bejárt – a hagyományostól a modernig, a daloktól a »szövegek«-ig.”¹ Ráadásul a Kányádi-líra esélyei legalábbis reménykeltőek, hiszen legutóbbi kötete (Valaki jár a fák hegyén) közel 40 ezer(!) példányban kelt el, ami verseskönyv esetében elképesztően magas számot jelent. A Kányádi-kötet iránti fokozott érdeklődés azért nagyon fontos, mert az értelmezés előfeltétele az olvasás, és megfordítva: az olvasás természetes velejárója a valamilyen szintű értelmezés.
    A Kányádi Sándor életművében konstituálódó líratípus a szerves építkezés és a szintézisteremtés lehetőségében bízó értelmezői közösségek számára alapvető fontosságúnak, némely vonatkozásban pedig modellértékűnek látszik. A vele érdemben és elmélyülten foglalkozó recepció úgy véli, hogy a Kányádi-féle lírai létértelmezés – az utóbbi évtized disszonáns hangjai ellenére is – megkerülhetetlen értéke a magyar irodalomnak.
    A kolozsvári költő öt évtizedes irodalmi jelenlétét hagyomány és újítás, tradíció és modernség, kontinuitás és diszkontinuitás kettősségében lehet értelmezni. Kányádi művészetében a tradíció biztonságérzetét talán csak a megújulásra kész ambíció lendítőereje múlja fölül. A hagyományos költői népiességtől induló lírikus a klasszikus modernség és az utómodernség vívmányait elsajátítva vált a transzszilván tradíció poétikailag sokarcú, kánonképző költőjévé.
    A kritika (és általában a befogadás) számára az egyik legnagyobb talány abban áll, hogy Kányádi a nyelvi, kulturális, történelmi sokféleségből táplálkozó összetettség költője, ám költészetének erkölcsi-eszmei mélyrétege hihetetlenül szilárd. Modellszerűsége is abból adódik, hogy a művészi megnyilatkozás a különböző nyelvhasználatok viszonylagosító diskurzusával dacolva képes artikulálni a lírai személyiség értékrendjét és létbeli pozícióját. Az életmű organikus jellegére vall, hogy a pályaívben megfigyelhető folyamatos változás, szüntelen tágulás és állandó gazdagodás közben a költői szemlélet magja és formai mélyszerkezete lényegileg érintetlen marad. Kányádi Sándor egyfelől végig önmagát írja és alkotja autonóm hűséggel és fegyelemmel, másfelől viszont a metamorfózisra, a megújulásra való képesség költőjeként ragadja meg az olvasót. A poétikai-műfaji sokszínűségében is szuverén, az átváltozásaiban is integritását őrző költő.
    A recepciótörténet tanúsága szerint a Kányádi-szövegkorpuszban viszonylag nagy számban fordulnak elő egy-egy poétikai tapasztalat korszakküszöbén elhelyezkedő paradigmatikus művek. A legsajátosabb művészi törekvéseket és meghatározó szemléleti jegyeket esszenciálisan magukban hordozó reprezentatív darabok a Kányádi-poézis líratörténeti jelentőségén túl azt is igazolják, hogy a művészetet közösségi rítusként és kulturális kötőerőként felfogó szerző az irodalom herderi paradigmájához kötődve alakítja ki poétikai elveit és építi föl líravilágát. A változatos effektusokat alkalmazó, nézőpont-váltó, motívumösszegző líraalakzatok (Fától fáig, Fekete-piros, Halottak napja Bécsben, Sörény és koponya) vizsgálata olyan tanulsággal szolgál, hogy a világképépítésben és szemantikumképzésben kulcsfontosságú toposzok, konstans szemléleti elemek jelentésekben, allúziókban egyre inkább feldúsulnak, mígnem komplex metaforává, rendszerint lét- és/vagy sorsmetaforává válnak. A költői értéktudatot kifejező értékjelképek vonatkozásában különösen szembetűnő Kányádi természet- és valóságközeli attitűdje.²
    Az életmű avatott ismerői szerint a népitől a modernig vezető illyési út erdélyi reprezentánsát tisztelhetjük Kányádiban, akinek 19. századi indíttatású lírája szinte észrevétlenül válik 20. századivá, a falusi élményvilág pedig európai horizontúvá. Az általam mérvadónak tekintett szerzők a népitől a modernig, a daloktól a „szövegek”-ig megtett utat végigkövetve a poétikai paradigma és az esztétikai magatartás bizonyos fokú átértékelődésére hívják föl a figyelmet.
    Kányádi reflexív jellegű életművét a hatvanas évek derekától változó intenzitással kíséri a nyelvi-stilisztikai-poétikai kétely. A korszerűség és kommunikációképesség egyidejű realizálhatósága, a nyelvi jel és jelentés összefüggésének problémája őt is megérinti ugyan, de az újszerű feltételekhez való alkalmazkodás nem jelent nála törést vagy önfeladást; a jel és jelentés viszonya igazán sohasem válik kérdésessé. Az én-disszimiláció, illetve a deszemiotizáció programja például csak átmenetileg és periférikusan jelenik meg verseiben (A költészet íratlan szolgálati szabályzatából, El kellene).
    A lírai alany elhasonulása és tárgyakba való áttűnése kapcsán jegyezzük meg, hogy a költőtől a teljes kitárulkozás és a személytelen tárgyiasság egyformán idegen. A Kányádi-líra szignifikáns vonulata azt bizonyítja, hogy a lírai én akkor is kifejezésre juthat – méghozzá változatos nyelvi, grammatikai, ritmikai, képi eszközökkel –, ha meg sem jelenik. A versvilág nagyobbrészt azt igazolja, hogy szimpla személytelenség és tárgyiasság helyett szerencsésebb felületi vagy stílusszintű személytelenségről és tárgyiasságról beszélni.
    Ami pedig a poétikai paradigma változását illeti, az első három, árnyalatokban eltérő, de lényegileg hasonló írástechnikát működtető kötet után a Kikapcsolódás (1966) jelzi azt a törekvést, amely a korábban képviselt későromantikus poétika háttérbe szorításában, illetve egy modern, avantgárd kifejezéstechnikát is alkalmazó írásmód térhódításában ragadható meg. E kötet lírai személyisége létélményében, világérzékelésében a folytonosság helyett inkább a szakítás gesztusaival jellemezhető. Ugyanakkor – a Függőleges lovak (1968) darabjaival együtt – már a későbbi kötetek lírai karakterének domináns jegyeit is előrevetítik e cezúrajellegű kötet versei.
    A lírai modernizálódás Kányádi költészetében nem jelent(het) teljes szakítást; a hagyományok éltető ereje az átalakulásban is megmarad. Kányádi mindig a már meghódított minőség többletével lép a transzformáció mind magasabb lépcsőfokaira. A Kikapcsolódás versvilágában voltaképpen nem történt egyéb, mint hogy a korábbi emblematikus művekben fölépülő metaforikus jelstruktúrák felől nézve a költő birtokba vette, megértette és meghaladta saját lírai hagyományát. A referenciaszövegek dinamikus elemei az új kommunikációs helyzet továbblépésre sarkalló tényezői lettek, miként a hajdani szimbólumok is inspiráló előzmények a világnyivá táguló lényegmegragadás útján. A jelentések megőrző és megújító mozgásában lezajló paradigmaváltás azért lehet részleges és viszonylagos, mert a hagyomány folytatás és felfüggesztés egyszerre.
    Az újszerű költészetértelmezések iránti érdeklődés, az átalakuló olvasói-befogadói stratégiákban való érdekeltség is magyarázhatja azt, hogy a költő rendkívül tudatosan keresi a megfelelő nyelvi-formai megoldásokat, a közlés és kifejezés legalkalmasabb lehetőségeit. Miközben a tárgynyelvet metanyelvvé változtatja, aközben a Kányádi-versek szövegalanya a kommunikációképesség és korszerűség követelményét egyaránt teljesíti. Kányádi a szövegirodalom korában következetesen törekszik az élőnyelvi jelenlétre. Verseinek nyelvi-poétikai megformáltsága, beszédszerű természetessége és közvetlensége teszi, hogy már első találkozáskor kommunikálni képes az olvasóval. A „közérthető összetettség” költője úgy építi föl magánmitológiáját, hogy eközben etikum és esztétikum elválaszthatatlanságát, élet és költészet átjárhatóságát is megőrzi. Az esztétikai élmény ontogenezisének összetettségére, az esztétikai megértés komplexitására irányítja a figyelmet.
    A pályaív egyik lényegi ismérve, hogy a művészi integritásra és az eszményépítés folytonosságára figyelő lírai személyiség sohasem szakad el a szülőföld és a nyelvi közösség aktuális problémáitól; az egzisztenciális, magánjellegű dilemmákat rendre a sorssal, a közös létgondokkal való szembenézés szorítja háttérbe. A kollektív alanyú versek intencionáltsága szerint – amint azt a Szürkület, majd a Sörény és koponya organikus verstömbjei példázzák – a poétikai én eltéphetetlen szálakkal kötődik a helyhez, ami számára otthonként adatott, ám eközben nagyvilágban és nembeliségben gondolkozva mindig a legméltóbbat célozza meg: a lét határainak szüntelen tágítását, a belakható világ emberileg lehetséges teljességét. A transzszilván elkötelezettségű Kányádi-líra azáltal tarthat számot sokak érdeklődésére, hogy a provincia vallomása, illetve a szülőföld mítosza rendkívül tág szellemi dimenziókban és igen hajlékony, modern versbeszédben jelenik meg. Nagygalambfalva problémája egy poétikailag sokarcúvá formált, európai horizontú, korszerű líravilágban kaphat hangot.
    A minőségeszményt a magavállalás moráljával összekapcsoló versekben a szövegalany legteljesebb érintettsége és érdekeltsége nyilvánul meg. A költőelődökhöz írott portrékban, illetve a peregrinus ősöket megidéző alakrajzokban a tradícióhoz való kötődés mindig egy bizonyos értékrendhez és magatartáshoz való programszerű kapcsolódásként fogalmazódik meg. Az identitásképzés és integritásőrzés szempontjából is lényeges, hogy a fölemlegetett példa rendre példázattá, a portré pedig önportrévá válik. Ebben az értelemben a portréversek és a lírai nekrológok művészetfilozófiai érvényű ars poeticák, avagy konfesszionális jellegű monológok, hiszen bennük a szövegalany önnön transzcendenciáját, legeszményibb vágy- és célképzeteit mutatja föl.
    A kialakultságában, poétikai, világképi természetében többé-kevésbé lezártnak tekinthető Kányádi-líra számottevően már aligha módosul, de a kilencvenes évek összetett szemantikájú és finom nyelvi strukturáltságú darabjai is arra figyelmeztetnek bennünket, hogy kortárs költő esetében véglegességről beszélni fölöttébb veszélyes. A Valaki jár a fák hegyén gyűjteményes kötet újabb opusai reményt keltően dinamikus, új szintézist ígérő állapotában láttatják a költőt. A késő modern elvárásoknak is eleget tevő kötetcímadó mű – az ’őszikék’ más verseihez hasonlóan – jelzi a Kányádi-líra izgalmas távlatait és újszerű lehetőségeit. A pécsi Jelenkor Kiadónál megjelent legutóbbi kötete (Felemás őszi versek, 2002) is ezt támasztja alá.

¹ Márkus Béla: Bot és batyu. Kányádi Sándor: Szürkület. Alföld, 1979/5. 81.
² Ez egyebek mellett azért is nagyon fontos, mert a jó metafora mindig a valóságból sarjad, és oda is tér vissza. A kolozsvári költő számtalan emlékezetes szépségű opusában leginkább emiatt lehet olyasféle benyomásunk, hogy a vers metaforikája és formarendje másképpen el sem képzelhető.