Koncz Gábor

A „fehéringes közmagyar”

Kányádi Sándor köszöntése¹

    „A szeretet nem nyugdíjaztatható napszámosát”, a „fehéringes közmagyart” köszöntöm; hét lépésben, úgy, hogy elmesélem találkozásainkat; tehát azt, hogy magatartása mikor és miként hatott rám.²
    1. A hivatalos határidőket már jóval túlnőttem, s még mindig nem tudtam olvasni. Az 1950-es évek közepén áldott emlékezetű anyai nagymamám kínlódott velem, ám a bab innen is, onnan is csak bö, a, bö maradt. Az olvasókönyv Ottó ütött, talált ötöt rászoktatója kívülről ment, ha megláttam a teke rajzát, ám ez olvasásnak nem volt nevezhető. Nagyika végtelen, jóságos türelemmel biztatta már-már beguruló édesapámat és megszeppent édesanyámat; nagy gyakorlata lévén az irodalom elviselésében.³ A megvilágosításomért folytatott küzdelemben naponta olvasott fel meséket és verseket a Nők Lapjából. Sikerült: az irodalom kedvéért megtanultam olvasni. Vélhetően akkor találkoztam először Kányádival. Mert később a Kenyérmadár és más gyűjteményes kötetek igencsak ismerősek voltak. (A szerkesztés is, ahogyan hajdan a Nők Lapjában, mese is, vers is volt egymás után.)⁴ Nincs gyermekkor fa-lovacska és nincs Kányádi-est fa-katona nélkül. Most is kattog bennem a dallama: „Volt egy fa-katona. / Fából volt a lova; / kengyele, kantárja / a kádár munkája, / fából a patkója: / fa-kovács patkolta; / fából volt faragva / a föld is alatta.”
    Ez, a Faragott versike különösen megmaradt, először nekem is (sokáig) fa-lovacskám volt. Később, a közgazdasági, kutatói, szervezői, írási akarás lázában gyakran eszembe jutott a Sóhajtás is: „Kútnak lenni volna jó, / utas-itatónak, / diófának vagy a fán / füttyentő rigónak. // Rigófüttynek volna lenni jó, / lenni bár egy hangnak; / jönni-menni volna jó, / akárcsak a harmat.”
    Később a dallam megmaradt, a tartalmat Kodály Zoltán változatában is átéltem: „szerettem volna minden lenni, amire csak szükség van”. A lassú lecsillapodásban, természetkeresésben is felmerültek régen olvasott Kányádi-versek: „Hallgat az erdő, / csöndje hatalmas; / mohát kapargat / benne a szarvas…”
    2. Édesapám, Koncz Sándor (1913–1983.) gazdag könyvtárában már gimnazistaként megismertem a klasszikus erdélyi irodalmat: Nyírő József, Tamási Áron, Reményik Sándor, Áprily Lajos, Krüzselyi Erzsébet napi olvasmányaim voltak. Igen nehezen szántam el magamat a személyes erdélyi utazásra. Fájt Erdély. Apai nagyszüleim (Koncz József és Szabó Teréz) révén felvidéki (Özörény, ma: Gemerska Horka) származású is vagyok, s amióta lehetett piros útlevelem, gyakran és szívesen, de szenvedőn jártam Szlovákiába. A trianoni szétszaggatást azzal is megéltem, hogy lelkemben parallel volt ezzel a Sárospataki Református Kollégium 1952-es szétverése, teológiai tanár édesapám elüldözése. Neki már gyakorlata volt az elviselésben, hiszen korábban, a visszacsatolt Észak-Erdélyben a m. kir. Csaba Királyfi Gyorsfegyvernemi Hadapródiskola hitoktató lelkésze volt Marosvásárhelyen. Innen is ered a gazdag erdélyi szellemi paksaméta. Tamási Gáspár Vadon nőtt gyöngyvirág című könyve lett a vándorbotom, amely 1971-ben jelent meg, Kányádi Sándor előszavával: „Vannak helyek a Székelyföldön, ahol az ember csak lenyomja az ásót és borvíz tör fel. Odább lépik párat, ott is lenyomja, onnan is borvíz tör fel, s még ízbeni különbség is szokott lenni a két forrás között. Aztán melyik palackba, melyik korsóba kerül, vagy csak elcsurog a füvek s virágok tövére…” Ezt olvasva nem halogattam tovább az utazást, vittem magammal a kötetet is. Tocsogtam a borvízbuzgároknál. Meglátogattam Farkaslakán Gáspár bácsit. Bölcselkedő zavaromban azt találtam kérdezni:
    – Egyedül tetszik lenni?
    – Most már nem, hogy itt van.
    – Azelőtt?
    – Azelőtt a legyek voltak itt.
    – Nem savanyú ez a fű a tehénnek, Gáspár bácsi?
    – Ütet kérdezze, én nem kóstolgatom.
    Szóval, így elvoltunk. Dedikálta is a könyvet; próbálom megfejteni, hogy akkor, 1972-ben, 22 évesen, mit és miért huzigáltam alá. Megjegyzem, hogy tőle tanultam: megtiszteli az írást, előtte megmosdik és fehér inget vesz fel. Mint teszi azt Kányádi is!
    Kolozsvárott felkerestem Apám régi barátját, valahol a Farkas utcai templom közelében, a börtönből szabadult László Dezső bácsit (most is látom kék foltos arcából szeme ragyogását: s ím, kisütött a nap: odaátról tán ide nézett…). Meglátogattam persze Kányádi Sándort.
    Persze… persze szorongva: mi a csudát keresek nála, miért költöm el az idejét. Nem kellett semmit se magyarázkodni. Menjünk sétálni, mondta; és sétáltunk és mesélt, és hálás voltam, hogy a bab végül is bab lett, hogy tudok olvasni; hogy megértem a kicsinységemnél hatalmasabb nemzeti szorongást, amit később Alkalmi halhatatlanság című versében így olvastam: „olykor sikerül megszólítanom / leszólítanom egy-egy ismerős járókelőt… / és fölolvasom / de inkább fölmondom neki / bizonyságul hogy éldegélek / írok írogatok még közben / szemem sarkából az utcát / kémlelem s ha végül / gyanúsabb szakmabéli / vagy éppen hivatalos közeg / közeledne sietve zsebre / csapom elharapom a verset…”
    3. Barátságok elmélyülését is köszönöm Kányádi Sándornak. Az 1970-es évek elején még nem voltak saját halottaim. Beke Pál barátom (akinek többek között a Pécsi Györgyivel való ismeretséget és így e mai estet is köszönhetem) egy november 1-jén pakolt, hogy megy haza. Hova? Nagygalambfalvára. Miért? Hát halottak napja lesz… Azóta a szaporodó, szétszórt sírokat a sohasem látott Nagygalambfalvára (Kányádi szülőfalujába) gyűjtöm össze, mert a temetőt pontosan így képzeltem el: „kertünk végében dülledő / kövekkel kicsi temető… / s a kert végében kis patak / várnak vén szilvafák alatt.”
    Az 1980-as években még nem volt nálunk szokás, hogy közgazdászok költőket idéznek; s bizony gazdásznak éreztem magam irodalmi társaságban, s irodalmárnak a közgazdászok között. Egyszer Kányádit idéztem Kemenes Ernő barátomnak, s rendkívüli tájékozottságáról tudva is, meglepett, hogy ismerte a verset. Újabbal és újabbal próbálkoztam; azokat is ismerte. Még közelebb kerültem hozzá, ám az csak később derült ki, hogy Kányádi nagy barátja. Ismerve Kemenes viccelődő, ám elkerülhetetlenül kemény kritikai megjegyzéseit gazdaságról, politikáról, napi tévelygésekről, el-eltűnődök, hogy micsoda témák lehettek az Ötkörömre (Kemenes Ernő barátomnak egy esti beszélgetés emlékéül) vers ihletői: „van még egy bátor (?) / lehetőség előbbre / hozni a véget // megalázkodni / vénen se szeretnék ha / eddig kibírtam”
    4. Kányádi is segítette a fejlett szocializmus ideológiai lényegének megértését: „Inget s lábravalót / szabatott a tirannus / a szabadság zászlaiból, / abban reménykedvén, / hogy a sűrű mosásban / végképp kifakulnak…”
    És segített a külhoniság lényegének megértésében is: „vagyunk amíg / lenni hagynak / se kint se bent / mint az ablak”
    5. Kányádival is járom az Isten-keresés és feladatvállalás útját: „Valaki jár a fák hegyén / ki gyújtja s oltja csillagod. / Csak az nem fél kit a remény / már végképp magára hagyott / én félek még reménykedem / ez a megtartó irgalom / a gondviselő félelem / kísért eddigi utamon.”
    Kányádi is erősíti az Apámtól tanult „hittel és humorral” életvezetés elvet és magatartást. Pécsi Györgyit idézem: „…költészete minden tragikumával, fájdalmával együtt sem csak tragikus: belengi a derű, az irónia, a humor, a játék, a fanyar-vidám anekdotázó kedv, melyek együttesen a költő minden társadalmi, történelmi tapasztalata ellenére is az élet igenlését, az egyetemes létbizalmat erősítik”. A létbizalmat, bizony úgy is, ahogyan az erdélyi származású, híres püspök, teológus, író Ravasz László, ma különösen érvényes népesedési tételét („azé az ország, aki teleszüli”) elibénk adja: „hazát nemcsak hű / karddal hű hüvellyel is / lehet szerezni”
    6. Még messzi van, ám Kányádi vezet a bölcsesség kora felé: „…a költészet akárcsak a szerelem egy ember dolga azé aki szeret senki sem követelheti meg attól akit szeret hogy az őt viszontszeresse ha viszontszeretik örvendetes sőt boldog állapot de köztudomásúan a boldogtalan szerelmekből is szoktak sőt azokból szoktak nagy katartikus erejű művek születni senki nem kér nem kényszerít senkit sem arra hogy írásra adja a fejét…”
    A belülről támadó démonok csendesítése mellett a kívülről támadók acsarkodása, az új rémek ügyében is van figyelmeztető üzenete: „ősöm ősödnél / ősebb / hősöm hősödnél / hősebb…”
    Az öregedés magyar remekművei (Déry Tibor: Kedves Boóper; Illyés Gyula: Kháron ladikján) után, íme a Kányádi által adott útravaló: Megvonja vállát az idő… Aztán: „mint öreg fát az őszi nap / lemenőben még beragyog / és elköszön a szerelem”
    Rezignáltan veszem tudomásul, hogy mostanság gyakran eszembe jut az őszi ragyogású Szerelmes vers: „valamikor egymásba-kulcsolt / ujjakkal andalogtak a / jótékony cinkosságot / sejtető holdvilágon // későbben egymást átölelve még / világos nappal sem röstellték együvé / tartozásuk akkoriban / illetlenségnek számító demonstrálását // hosszú utat tettek meg együtt / látszólag a párhuzamosakhoz hasonlóan // most újra egymás kezét fogják / egymás lépteit vigyázva lábuk elé / nézve tipegnek a rosszul világított / gidres-gödrös járdán // egyetlen vágyuk mielőbb / épségben hazaérni”
    7. A hetedik lépés – mint a táncban – vissza a kezdethez, a gyermekkorhoz. Meglepődtem, amikor a boltban lebácsiztak. Meghökkentem, amikor a villamoson átadták a helyet. Aztán, amikor a kukoricasorból kiért egy feketére sült, kapáló, fürdőruhás tünemény, bámultam, mint az egyszeri csodát; s megrázkódtam, amikor kikapálta magát az apja s szólt: „Köszönj szépen, kislányom, ő a Gábor bácsi…” És elöntött az öröm, hogy valaki 52 éves koromban, a homályon át, felidézte bennem a lelkes ifjút, mert 2002-ben így dedikálta könyvét: „Koncz Gábornak köszönettel a hűségért találkozásaink emlékéül sok szeretettel Kányádi Sándor bácsi.”
    Ahogyan hozzád korosodom, kedves Sándor bácsi, szeretettel kérlek, hogy hittel és humorral „építsd föl minden éjszaka / építsd föl újra s újra / amit lerombol benned a / nappalok háborúja”.

¹ Elhangzott Budapesten, a Magyar Kultúra Alapítvány székházában, 2004. április 19-én, „A vers az, amit mondani kell” című esten. A versidézetek az ünnepelt Valaki jár a fák hegyén című kötetéből valók.
² A „fehéringes közmagyar” = Kányádi Sándor: Fehéringes vers. In: Felemás őszi versek. Jelenkor, Pécs, 2002. „A szeretet nem nyugdíjaztatható napszámosa.”
³ Ezúton is tudatom az utókorral: anyai nagymamám, Radácsy Ilona férje, Harsányi István (1874–1928) éppen 130 éve született. Teológiai tanárként, irodalomtörténészként hatalmas életművet robotolt össze Sárospatakon; fel is őrölte a munka; Gulyás Józseffel együtt ő rendezte sajtó alá az első Csokonai kritikai kiadást.
⁴ K. S.: Kenyérmadár. Versek, mesék, történetek. Kriterion, Bukarest, 1980.