Szakolczay Lajos

Szavakból katedrális

    Kalapos László színművész, Thalia fölkent papja, harlekin és vásári kikiáltó, a mesteremberek mívességével katedrálist épített. Szavakból. Káromkodásból is? – kérdezhetnénk a zseniális Nagy László-i megjelöléssel. Természetesen abból is, ha a népéért fullánkos szavakkal, átokzengéssel még az Istennel is pörlekedő Ady magyarságféltését káromkodásnak gondoljuk.
    Az olyannyira illékony szót találta építőanyagnak, a rét selymére ráborulót és a csizmák dobogásánál hangosabban döndülőt, hogy kifejezhesse érzelmeit. Meg világképét, erkölcsét, ahogyan a nagyoktól tanulta.
    Belefúrta magát a szóba, s ezzel a honfoglaló cselekedettel a hazánál nagyobb hazát kerített magának. Ez az a széle-hossza nincs, a magyar irodalmat és művelődést szinte kozmikussá tevő terrénum, amelyen jól érzi magát.
    Mi a különös földrésznek a neve? Huszadik századi magyar költészet.
    Sorslíra és magyar líra, de úgy hogy az egyetemességet hordozza.
    Mit számít, hogy a magyar különc, nehezen lefordítható nyelv, és Radnóti bája vagy Ady konoksága az idegen közegben elvész. Nekünk a magyar vers – mindenünk. Még huszadik századi történelmünket, világégéssel sújtott, háborúk kaszabolta életünket is igazán csak általa értjük meg. Vele örülünk vele sírunk, barkájának selymével simogatjuk meg kedvesünket.
    Verset mondani annyit jelent, mint hinni. Hinni a szavak varázsában, a költő üzenetében. Az előadóművész közönségre – diákra vagy felnőttre – való ráhatása valójában közösségi cselekedet. Benne a szó dajka, amely fölnevel, érzékennyé és a világra nyitottá tesz egy népet.
    Kalapos László versmondásnak (is) nevezhető szolgálata azért fölemelő, mert mögötte ott az évtizedekre visszanyúló, az olvasást életformává avató tapasztalat. Csupán ilyen tudatos, a múlt századi magyar líra szinte minden fennsíkját és barlangját bebarangoló munkával, a személyünkre szabott lírai közlés igényével lehet csak komoly eredményt elérni. Amikor már vérünkké lett az elmondásra választott vers minden szava.
    Két part közt – Üzenet a XX. század magyar költőitől – című válogatása ezért is unikum.
    Színésztől-előadóművésztől nem ismerek ilyen nagy szabású vállalkozást. A pódiumot a színpaddal azonos értékűnek tudó színészegyéniségek is – például Mensáros László vagy Latinovits Zoltán – megmaradtak egy-két hanglemezkiadásánál.
    Kalapos László hanggal fölidézett verstörténelme tíz darab sugárlemezt (CD-t) számlál. Szinte hihetetlen, de igaz: tíz, teljes estét betöltő versműsorából kerekedett ki az az egység, ami lehet a lírába beleszerelmesedett színész kiáltása – „lássátok, még itt vagyok!” –, ám még inkább a sokaknak élményt nyújtó előadóművész önkiteljesítése.
    Attól még különösebb – értékesebb – ez a huszadik századi sorsproblémákban ugyancsak megfürdőző önarckép – nincs tisztább a folyammá duzzadó magyar líra forrásánál! –, hogy a színész a szerkesztés munkáját is maga végezte. Egy személyben volt irodalomtörténész és dramaturg, sőt zenei rendező is. Ennek az összetettségnek tudható be, hogy a sugárlemezeken mint önálló egységeken belül a műsoroknak jól kivehető ívük van. Ezt a „fölfejlődést” a leleménnyel kiválasztott zene – legyen az klasszikus muzsika vagy akár (például a Sinka-lemezen) népdal – ugyancsak segíti.
    Két part közt, akár végtelenbe nyúlóan, hullámzik, tajtékzik, örvénylik, tükörré simul Kalapos választott tengere. Ady Endre zsolozsmás hangját és kényelmünkbe hasító korbácsütéseit Kosztolányi Dezső és Radnóti Miklós lágysága, jóllehet halálba menő bukolikája valamennyire oldja. És József Attila űrbéli megdidergése mellett is ott van egyúttal a couleur locale érvényességét hirdetve, Simonyi Imre dörmögésben is fölfénylő gyulai egzotikuma.
    A huszadik századi magyar költészet a Kalapos képzelte vonulatban attól teljes, hogy emberléptékű világa a kis és nagy hazára – szülőföldünkre és a világra – egyként kaput tár. Csak győzzük befogadni Pilinszky Passiójának véghetlen, mert embert megalázó, szenvedését-fájdalmát és Sinka magyar sorsból sarjadzó szegénységélményének stációit.
    S az összeállításban a két-két lemezzel szereplő nagyok – Ady Endre és József Attila –, valamint az egy sugárlemezt kitöltő klasszikusok (Kosztolányi Dezső, Radnóti Miklós, Sinka István, Pilinszky János) és egy izgalmas karakter (Simonyi Mire) mellett több nagy író is helyet kapott. Hogy meghalljuk magyarságról, emberségről vallott szavaikat ma is – míg ember lesz a földön mindig – érvényes üzeneteiket?
    Azért is, természetesen.
    De még inkább azért, hogy meggyőződhessünk Kalapos László, a színész lírakozmoszának elevenségéről. Arról, hogy a versmondó belső tüze miként tudja Babits Mihály, Juhász Gyula, Tóth Árpád, Karinthy Frigyes és Áprily Lajos (a már említett nagyok mellett újabb nagyok) líráját átforrósítani.
    Mert a személyes hangnak, bármily esendő is a színész, varázsa van.
    Akár érzelemmel telített, akár hűvösebb a versmegidézés módja, újrateremti azt a líravilágot, amely klasszikus költőinket halhatatlanná tette.