Balogh Tamás

„életet igyekeztem ábrázolni”

Schöpflin Aladár utolsó darabja, az Őszi szivárvány

„De a színház furcsa örvény, húzza az embert – aki egyszer megpróbálta, az nehezen tud tőle megszabadulni. Különben is, ahogy a korom nő, egyre jobban csábít a különböző műfajokkal és formákkal való kísérletezés.”¹

„Az embernek nyomja a szívét valami mondanivaló, kénytelen neki kifejezési formát találni. Ha a mondanivaló kritikai formába kívánkozik, kritikai tanulmány lesz belőle. Ha epikus vagy drámai formába kívánkozik, regény vagy dráma lesz belőle. Az Őszi szivárvány témája drámába kívánkozott, tehát dráma is lett belőle. Azt hiszem, az igazi írói téma magától kényszeríti ki az íróból az irodalmi formát.”²

    Ha ki lehet jelenteni olyan irodalomtörténeti toposzokat, hogy Osvát Ernő volt a szerkesztő, akkor hasonló irodalomtörténeti közhely az is, Schöpflin Aladár a kritikus. (Bár könyvekről írott és színházi kritikái mind a mai napig nincsenek egybegyűjtve, mint ahogy tanulmányai, cikkei stb. sem.) Azt, hogy az irodalmat nemcsak a kritikus szemével nézte, de maga is gyarapította, jóval kevesebben tudják. Hat regénye közül kettőnek volt új kiadása a második világháború után (A pirosruhás nő – Mossóczy Pál szép nyara. Bp., 1975), napi- és hetilapokban, irodalmi folyóiratokban „szétszórt” novelláit, tárcáit nem gyűjtötte önálló kötetbe – az utókor sem tett meg ezt.
    A mostoha irodalmi utóélet a drámaíró Schöpflin Aladárral sem volt kegyesebb. Eddigi egyetlen monográfusa, Fülöp László, könyvének a regényíróról szóló fejezetében egy mondatot szentel a színpadi szerzőnek: „[Schöpflin] Megpróbálkozott a drámaírással is, színműveiben legnagyobbrészt regénytémáit alkalmazta színpadra.”³
    Valóban igaz, hogy a szerző három egész estés darabjából (Vége a szép nyárnak; A pirosruhás hölgy; Őszi szivárvány) az első kettő regényadaptáció. Harmadik darabjáról azonban még ennyit sem tudni.
    Ennek okát kereshetjük abban, hogy míg az előző két darab szövege megjelent a Színházi Élet drámamellékleteként, az Őszi szivárványé nem, és kereshetjük abban, hogy bár a kortársi kritikák nagyra értékelték a művet, az első két darab egyöntetű sikere után az Őszi szivárvány szerényebb elismerést aratott.
    A darab bemutatója 1934. március 9-én volt a Nemzeti Színházban, Galamb Sándor rendezésében. A Pesti Napló rövid tudósítása szerint „A péntek esti bemutató közönsége igen melegen fogadta Schöpflin Aladár új darabját, az Őszi szivárványt. Minden felvonás után sokszor hívta ki a függöny elé lelkes taps a darab főszereplőit – Tasnády Ilonát, Kürti Józsefet és Abonyi Gézát –, a kitűnő íróval együtt.”⁴
    A „kitűnő író” ekkor még úgy érezhette, hogy sikerült megvalósítania azt a célját, amiről a premiert megelőző szerzői vallomásában így nyilatkozik: „azt akartam megpróbálni, lehet-e a lelkiélet bizonyos kevésbé felkutatott vagy kevésbé közismert jelenségeit, az új lélektani kutatás eredményeit drámailag értékesíteni. Nézetem szerint ugyanis a mi modern regényünknek és még inkább drámánknak egyik nagy hiánya, hogy még mindig az elavult, a mai gondolkodásnak már meg nem felelő lélektani apparátussal dolgozik. Egyébként azonban az Őszi szivárványban színpadilag hatásos cselekményt igyekeztem az említett lélektani alapra felépíteni, eleven alakokkal, izgalmas helyzetekkel, emberi szenvedélyek magas hőfokú összeütközésével, emberi sorsok kibontakozásával. Az író dolga az elvont dolgokat is érzékelhetővé tenni, beleemelni az élet három dimenziójába. Életet igyekeztem ábrázolni, embereket a szenvedély állapotában s atmoszférát az emberek között.”⁵
    Ezzel szemben a kritika egyhangúlag arról szól, hogy a lélektani kérdéseket ábrázoló darab nagyszerű, de hiányzik belőle a „színpadilag hatásos cselekmény”, nincsenek benne „izgalmas helyzetek”, alakjai pedig nem élnek eléggé. Kárpáti Aurél így ír – először – a Pesti Naplóban: „A történet – amelyen keresztül az író a kései szenvedélynek és szenvedésnek ezt a melankolikus, örök megismétlődését vetíti elénk – nem mindennapi. Sőt felvázolásában szinte kissé mesterkélten hat, annyira ritka véletlene a valóságnak. S bárha lélektanilag minden részlete rendkívül gondosan motivált, mégis marad benne valami, ami hátráltatja a közvetlen meggyőzés szuggesztív erejét. Ettől eltekintve azonban feltétlenül komoly és igényes, helyenként éppoly értékes, mint érdekes, mindvégig ízléses írói munka. […] Eseményekben nem túlságosan gazdag, ám annál szolidabban kiegyensúlyozott ez a csendes történet, amely a külső fordulatok izgalma helyett inkább a pszichológiai elmélyedés bensőségével hangolja maga mellé őszinte érdeklődésünket. A darab alakjai talán nem vérbők. Alig reliefszerűen válnak el történetük háttér-síkjától, de megmodellálásuk így is magán viseli az írói avatottság kézjegyét, s hálás feladatok megoldására nyújtanak alkalmat az előadás szereplőinek.”⁶ A Magyar Hírlap kritikusa úgy látja, hogy „…az Őszi szivárvány éppúgy, mint a két előbbi Schöpflin-darab, témájában, egész végiggondolásában és drámai felépítésében állja azt a szempontot, amelyet a kritikus harcos pályáján a színpad magasabb rendeltetéséért vallott. Az a társadalomfilozófiai, mélyen emberi és lírájában is pártatlan állásfoglalás, amellyel a szerző új darabjában az ifjúság mellé áll, keserű életközelséggel, a puszta szórakoztatás színpadi demagógiája nélkül, tisztára drámai érvekkel, dialektikai lélekmelegítéssel és tiszta írói elmével fémjelzi az Őszi szivárványt.”⁷ A Népszava szerint „a történet beállítottsága erősen epikus, a három vezető szerep nagyon passzív, de a viviszekció, amely előttünk folyik, állandó érdeklődést kelt, az író rajzát, okoskodását, magyarázatait elhisszük, a főalakjai is mind derék emberek, akiknek jövését-menését szimpátiával kísérjük. Mégis: nehéz a légköre az »Őszi szivárvány«-nak, a színháznak erősen segítenie kell.”⁸ Az Élet recenzense is hasonló véleményen van: „Schöpflin Aladár kétségtelenül a legművészibb, de legnehezebb formát – a lélektani drámát – választotta mondanivalói számára. Innen van, hogy a cselekmény felépítésében s a jelenetekben néhol kisebb zökkenők érződnének, ha az érdekes mese, a probléma emberileg igaz megoldása s a darab irodalmi levegője mindezt nem feledtetné.”⁹ Rédey Tivadar a Napkeletben megjelent hosszú kritikájában – a dicsérő szavakon túl – szintén a túlszerkesztettséget emeli ki: „Schöpflin új színművével kapcsolatban a kritika részéről is megszólalt ez a farizeusi hang: »ötven éve levitézlett problémák ezek – mondogatták –, ma már ilyesmiken szerencsésen túlvagyunk.« Mi ennek az új drámának legbecsülnivalóbb értékét éppen abban látjuk, hogy nem »témalehetőségekkel« játszadozik, nem körmönfont ötletet forgat meg jobbra-balra, hogy azután félmegoldással vagy álmegoldással intézze el. […] A pszichológiai finom elemzés, amivel Schöpflin ezt a külső fordulatokban éppen nem gazdag történetet három felvonáson át szétszálazza, a nemes ízlésű író mellett a szubtilis érzékű dramaturgra is rávall. Ez utóbbinak néha túlsúlya is megmutatkozik, különösen abban, hogy munkájának értelmi része hellyel-közzel olyankor is szembeszökővé válik, amikor a téma mélyén rejlő érzésértékek szabadabb lendületet kívánnának. De ennek az éber önfegyelmezésnek számottevő erényei is vannak, ezzel függ össze a dráma kitűnő aránybiztonsága, gazdaságos lényegszolgálata s mindenekfölött az ízléses mértéktartás, az előkelő tartózkodás a fordulatok színpadi (csak színpadi), szentimentális és retorikus csábításainak számításba vételétől.”¹⁰
    Születtek persze olyan recenziók is, amelyek elhagyták a kritikai élt. A Magyar Kultúra egyértelműen dicsér: „Schöpflin színművének a lélekrajz finomsága és elevensége ad irodalmi értéket. Ezt a magában véve még éppen nem drámai kvalitást a szerző bölcs színpadi ismerettel ágyazza be a jól kiegyensúlyozott és megkonstruált cselekménybe, amely elmélyülésről és alkotó készségről tanúskodik egy túlnyomóan értelmi művészet területén.”¹¹ – és ugyanezt teszi Vajthó László is a Protestáns Szemlében: „Schöpflin Aladár színműve, az Őszi szivárvány, szezonunk egyik ritka eseménye. Az a korrekt forma, melyben e darab napjaink sivár drámai terméséből kitűnik, szinte már a túl-kidolgozott s az utolsó fölösleges szótól is megtisztított dikciót valósítja meg, azt az úri lanyhasága mellett is mindvégig öntudatosan s egyszerűsége ellenére rendkívül komplikált szervezetű drámafajtát, melynek utolsó mestere Ibsen volt. Ezért érezzük – fülünkben nemrég lezajlott főpróbák emlékeivel – Schöpflin művét néha száraznak, pedig nem az.”¹² Szerb Antal szintén finoman ír róla – a Schöpflin szerkesztette Tükör című lapban: „Schöpflin Aladár művészetének legfőbb ereje a finomság. Emberei valamennyien csendes emberek, akik a régi magyar földbirtok megnemesedett szokásai és nagyerejű konvenciói közt élnek, önmaguknak és érzelmeiknek. Hangos szó alig esik a darabban, a drámai feszültség csendes és mélyről jött gesztusokkal fejeződik ki. A rendkívül nemes vonalvezetésű darabból hiányoznak a hatáskeltés külső eszközei, de nincs is szükség rájuk, mert a témának és az alakoknak az érdekessége viszi előre a drámát a szomorúan békés kifejletig. A háromszögnek mind a három szereplője komoly, fojtott, kevésszavú ember, akiből csak ritkán robban elő egy vallomásszerű kijelentés, de akkor végzetesen, visszavonhatatlanul. Alakjuk nemes komolysága drámává tenné a színművet, ha a mellékalakokon keresztül nem áradna valami nagyon kellemes, őszies humor a színpadra.”¹³ A Katholikus Szemle sem fogalmaz meg kritikai észrevételt, amikor így ír: „Lélektani dráma, sok finomsággal, arányos, tartózkodó gondolatvezetéssel, csiszolt színpadi stílusban.”¹⁴
    El kellett telnie némi időnek, amikor később, immár biztosan ismerve a darab sorsát (fogadtatását, nézettségét), megszülethetett az a kritika, amely már nem finomkodott tovább: az Akadémiai Értesítőben a hivatalos irodalomítészek véleménye végül is kimondta az utolsó ítéletet: az Őszi szivárvány bár „…határozottan irodalmi színvonalon áll is – drámai hatás szempontjából nem bizonyult erősnek. Romantikus történetet reális módon old meg, ami elvégre nem lenne baj. […] A cselekmény nem lüktet eleven erővel a darabban – az ősz méla csöndje borong rajta. Ez hangulatnak szép, de drámának kevés.”¹⁵
    Bár amikor Kárpáti Aurél a Nyugatban bővebben kifejtette a napilapban írt kritikájának pontjait, még meg is toldotta annak dicséreteit, és szuperlatívuszokkal beszélt Schöpflin darabjáról: „Az Őszi szivárvány, azontúl, hogy a kiváló írónak legsikerültebb színpadi műve, jelentős értéket képvisel az új magyar dráma java termésében is.”¹⁶ De hiába volt az ország vezető irodalmi lapjában a (túl)dicsérő kritika, az Őszi szivárvány nem lett sikeresebb. Schöpflin Aladár fia, Gyula így ír erről: „A Mossóczy-darab (Vége a szép nyárnak) komoly siker volt, kb. 30-szor adták elő, de a Pirosruhást ő sem tartotta nagyra – talán azért, mert Hevesi Sándor, a Nemzeti Színház igazgatója, ragaszkodott ahhoz, hogy a darabnak ’happy ending’-je legyen, ami sehogy se illett a darab logikájához. Végül is az Őszi szivárvány csúfosan megbukott (3 előadást ért meg), s ez Apámat igen súlyosan érintette (főleg, hogy a kritikusok levágták), s hosszú ideig búskomor volt.”¹⁷
    A bukás annyira megviselte Schöpflin Aladárt, hogy azt fontolgatta, felhagy a szépírással. Darabot valóban nem írt többet; regényt is csak egyet: a Vihar az akváriumban öt évvel később, 1939-ben jelent meg. A két irodalmi alkotás között megírta az élete főművének tekintett irodalomtörténeti összefoglalását; A magyar irodalom története a XX. században című munkájában – természetszerűleg beleértve saját ilyen irányú munkásságát is – összefoglalta a drámairodalmat is. Amelyben – szerinte – mindenféleképpen születtek kiemelkedő művek, s vannak nagyon fontos életművek. De az igazán nagy mű hiányzik. „De hol ez a nagystílű magyar dráma? – írja. – A lehetőségek megvannak rá, csak a nagy költőjére kell még várni.”¹⁸

¹ A színház furcsa örvény, húzza az embert… Schöpflin, a kritikus Schöpflinről, a szépíróról. Nemzeti Újság, 1926. 125. sz.
² Schöpflin Aladár beszél az Őszi szivárványról. Pesti Napló, 1934. márc. 4. 22.
³ Fülöp László: Schöpflin Aladár pályaképe. Debrecen, 1993. 135.
⁴ Pesti Napló, 1934. márc. 10. 12.
⁵ Schöpflin Aladár beszél az Őszi szivárványról. Pesti Napló, 1934. márc. 4. 22.
⁶ Kárpáti Aurél: Őszi szivárvány. A Nemzeti Színház pénteki bemutatója. Pesti Napló, 1934. márc. 10. 12.
⁷ Relle Pál: Őszi szivárvány. Bemutató a Nemzeti Színházban. Magyar Hírlap, 1934. márc. 10. 9.
⁸ [Révész Mihály] (Rm.): Schöpflin Aladár: „Őszi szivárvány”. Népszava, 1934. márc. 10. 9.
⁹ [Berényi László] (B. L.): Őszi szivárvány. Schöpflin Aladár háromfelvonásos színműve a Nemzeti Színházban. Élet, 1934. márc. 25. 192.
¹⁰ Rédey Tivadar: Őszi szivárvány. Schöpflin Aladár színműve a Nemzeti Színházban. Napkelet, 1934. ápr. 1. 232-234.
¹¹ Semjén Gyula: Színházi szemle. Magyar Kultúra, 1934. ápr. 5. 320–321.
¹² Vajthó László: Színházi szemle. Protestáns Szemle, 1934. ápr. 251–253.
¹³ Szerb Antal: Őszi szivárvány. Schöpflin Aladár színműve. Tükör, 1934. ápr. 67. = Uő.: A trubadúr szerelme. Könyvekről, írókról 1922–1944. Bp., 1997. Szerk.: Wágner Tibor.
¹⁴ Szira Béla: Színházi krónika. Katholikus Szemle, 1934. júl. 445–448.
¹⁵ [Császár Elemér, Kéky Lajos, Szász Károly:] A Vojnits-bizottság jelentése (1935. október 28.) Akadémiai Értesítő, 1935. okt.–dec. 333–345.
¹⁶ Kárpáti Aurél: Őszi szivárvány. Schöpflin Aladár új darabja a Nemzeti Színházban. Nyugat, 1934. márc. 17.
¹⁷ Schöpflin Gyula levele, Diss, 2001. aug. 24.
¹⁸ Schöpflin Aladár: A magyar irodalom története a XX. században. Bp., 1937. 169.