Dörgő Tibor

A színház mint jótékonysági intézmény

Néhány érdekesség a XIX. századból

    Ma már elképzelni is nehezen tudjuk, milyen jelentősége volt a színháznak a XIX. században, a tévé, a film, a magnó, a rádió előtti korban. A művészet életszerűen látható és hallható eseménysorának szemlélhetésén kívül a színház volt az a hely, ahol estéről estére több száz ember összegyűlt a város lakosságának legkülönbözőbb rétegeiből. Egy közös cél érdekében a leggyorsabban a színház tudta megszólítani az embereket. Az igazgatók kötelességüknek tartották, hogy egy évben többször is – ráérezve a közönség irányultságára – valamilyen nemes célra ajánlják föl a bevételnek legalább egy részét. A színházak jótékonysági előadásai rávilágítanak azokra az eseményekre, társadalmi jelenségekre, amelyek a kor emberét leginkább foglalkoztatták.
    Az alföldi szűkölködők. 1863 tavaszán az Alföld térségében kevés csapadék hullott, és május végén aggasztó hírekkel teltek meg az újságok. A fővárosi hetilap, a Vasárnapi Újság arról tudósított, hogy a Maros bal partján, Zádorlak és Nagyfalu között a gabona elszáradt, a vetéseket fölszántják, és muhart vetnek. Debrecen térségében a legelők soványsága miatt hullanak az állatok, a dinnye sem akar fejlődni. Az északi részeken szénát, takarmányt pénzért sem lehet kapni. A hőség és a szárazság miatt több kút kiapadt. Ha tartós eső nem érkezik, „nagy szerencsétlenség” várható… Az eső pedig nem jött meg. A súlyos helyzetet jelzi, hogy egyes gazdászrendezvényeket sem tartottak meg, pl. a jún. 13-ra meghirdetett gyöngyösi „ekeverseny” a „rendkívüli szárazság miatt” elmaradt. A búza alig hozott termést, még a következő évi vetőmagot se nagyon termette meg. Most döbbentek rá, nincsenek vetőmagtartalékok, a rossz termésre senki sem számított. Egyes vidékeken az éhínség komoly veszélye lépett fel. A Helytartótanács részéről Abonyi Istvánt bízták meg a helyzet felmérésével, aki be is járta az Alföldet Szabolcstól Torontálig, és júl. 27-én tért vissza Budára. (Időközben a csapadék – még tetézve a bajt – gyakran jégverés formájában érkezett.) A kormány azután az őszi vetéshez magszállítmányokat indított az Alföldre. A magánemberi segélyek viszont az ország kedvezőbb időjárású vidékeiről már a baj megjelenésétől és egyre nagyobb mennyiségben érkeztek a rászorulókhoz.
    Ebbe a folyamatba illeszkedik a Budai Népszínház szept. 15-én rendezett jótékonysági előadása. Offenbach és Jules-Biraudin Dunanan apó és fia utazása című közkedvelt operettjét játszották „az alföldi szűkölködők javára”. Ugyanerre a célra okt. 27-én műkedvelők is (tehát nem hivatásos színészek, akik fizetség nélkül szerepeltek) előadták Bayard és Wailly Falura kell menni című vígjátékát. Erre már kevesebb néző volt kíváncsi. Az országos adakozás egészen a következő aratásig eltartott.
    A francia sebesültek. Az 1870–1871. évi francia–porosz háború élénken foglalkoztatta a kolozsvári polgárokat. Rokonszenvük a védekezésre kényszerült franciák mellett volt, és a hadiszerencse megfordulásában reménykedtek. Az egyesült porosz–német csapatok azonban Párizsig jutottak, és végső győzelmet arattak. A kolozsváriak azon gondolkodtak, miképpen tudnának segíteni a nehéz helyzetben lévő franciákon.
    A város jótékony nőegyletének választmánya 1871. márc. 2-án és 9-én ülésezett, és – amint ezt megtudhatjuk a Kolozsvári Közlönyből – áttekintették az időszerű feladatokat. A bálok ügyében kiküldött bizottmány elnökének, báró Bornemisza Ignácnénak az indítványára elhatározták, hogy a javaslattevő bizottmánya szervezzen a francia sebesültek megsegítésére valamilyen előadást. Márc. 23-án a színházban meg is valósult a terv. Zeneestélyből és színdarabból állt a műsor. A közönség kamarazenét, kétzongorás művet és dalokat hallgatott, majd következett Octave Feuillet A marquisnő arcképei című egyfelvonásos vígjátéka. A kritikusnak nem nagyon tetszett a darab: „meglehetős pedáns és vígjátéki humort, komikumot nélkülöző” volt, de a színészek játéka le tudta kötni a nézők figyelmét. Bornemiszáné a bevételi kimutatást az ápr. 1-jei lapban tette közzé: Összes jövedelem 775 ft 20 kr, költség 252 ft 47 kr, maradt tisztán 522 ft 73 kr, mely összeget Pestre, a francia konzulátushoz küldött el a nőegylet. Nem egészen világos, a továbbiakban név szerint felsorolt 19 személy 168 ft-nyi felülfizetése benne foglaltatott vagy sem a fenti összegben. A kolozsváriak adakozási kedvét dicséri, hogy „baráti körben” is rendeztek gyűjtést „francia sebesültek, özvegyek és árvák részére”. Az eredményt Bartha Lajos tudatta az ápr. 4-i lapszámban: a több tucatnyi adakozótól 71 ft 72 kr folyt be, melyet szintén a pesti francia konzulnak küldtek el. Hogy mennyit ért akkoriban ez az összeg? A város piacán „egy pár szép tehén” 240 ft-ba, „egy pár közepes” tehén 170 ft-ba, egy szekér széna 20 ft-ba, 7 tojás 10 kr-ba került.
    A budai özönvíz károsultjai. 1875-ben Nagyváradon jótékonysági előadást rendeztek a „budapesti árvízkárosultak javára”. Milyen volt ez a katasztrófa, hogy a távoli város lakóit is adakozásra késztette? Miként a részcímben jeleztem, nem akármilyen áradás okozott jelentős károkat és követelt számos emberéletet. A főváros polgárai még a tragikus események előtt néhány nappal is a biztonságérzet tudatával olvashatták a vízállásjelentést, hiszen az 1838. évi nagy árvíz óta a megerősített Duna-part minden áradásnak ellenállt. De nem is a folyó hozta a veszedelmet.
    Júl. 26-án, szombaton este, 7 óra felé langyos cseppekkel elkezdett esni az eső. Egyre erősebben esett, zuhogott, ömlött. A budai hegyoldalakon a lezúduló víz gyorsan növekvő patakokban folyt lefelé. Majd az eső hirtelen hatalmas jégesővé változott. A tyúktojásnyi, diónyi jégdarabok letarolták a növényzetet, sok helyen betörték az ablakokat. A hegyoldal egyes részein megmozdult a talaj, sziklák gördültek lefelé. A fogaskerekű vasút hídját elsodorta a lerohanó víz, a pálya több helyen megrongálódott. Az utak folyókká változtak, lovas kocsit is elragadott az ár. A legnagyobb pusztítás az Ördög-árok mentén következett be, különösen az alsó szakaszon, a Rácvárosban, az Attila úton (a mai Erzsébet híd mellett). Az Ördög-ároknak akkoriban még csak egyes szakaszai voltak befedve, de sajnos az ide összefolyó roppant vízmennyiséget nem tudta levezetni. A víz a Duna közelében annyira erősen tört magának utat, hogy szétfeszítette az árok boltozatát. A mintegy felrobbanó csatornamederbe utak, házfalak omlottak, végképp meggátolva a szabad lefolyást. A víz elöntötte az egész környéket, embereket ragadott a folyóba, betört a házakba, rengeteg épület megrongálódott. (Utóbb Dunaföldvárról, Paksról jelentették, hogy a folyóban hullákat láttak sodródni, ezért gőzhajót küldtek a holttestek felkutatására.) A budai oldal északibb részei is szenvedtek károkat, a Krisztinaváros, a Víziváros, Óbuda.
    Nagyváradra a fővárosból kedd reggel érkeztek meg a hétfői lapok, ezért a város nevét viselő helyi lap egy órával később jelent meg, hogy még közölni tudják a katasztrófa híreit. Csütörtökön Jókai Mór tárcáját közölték (a Honból vették át), majd még napokon át foglalkoztak az eseményekkel. A színházban júl. 3-án rendeztek jótékonysági előadást. Karl Gutzkow Uriel Acosta című vallásbölcseleti drámájának bevételéről júl. 6-án tettek közzé kimutatást: Bruttó 231 ft 50 kr, költség 103 ft 4 kr, tiszta jövedelem 128 ft 46 kr; ennek fele 64 ft 23 kr. Felülfizettek tízen és egy páholy közönsége, ez 41 ft-ot tett ki. 105 ft 23 kr-t küldött el tehát aznap a postával Mándoky Béla igazgató a Hon szerkesztőségébe. Akkoriban még a szerkesztőségek is vállalták a jótékonysági felajánlások kezelését, továbbítását.
    A lengyel ifjak és Bem nővérei. Következő állomásunk Debrecen, 1880. A jótékonysági előadás ugyan csak az utóbb említetteket érinti, de az előbbiekhez is kapcsolódik színházi esemény. Történt pedig, hogy Marosvásárhely nagy eseményre készült. Sőt az egész országot megmozgatta a terv: szobrot állítanak a szabadságharc Erdélyben hadakozó szeretve tisztelt hadvezérének, a csak magyar névvel emlegetett Bem József lengyel tábornoknak. Az emlékmű mérete is tekintélyt ébresztett: a négyméteres alapzatra háromméteres bronzszobor került, Huszár Adolf alkotása. Számos településről előre jelezték a részvételt, díszes koszorúkat készíttettek. Ebből a lengyelek sem maradhattak ki, több küldöttség is érkezett Lengyelországból.
    A lembergi (lvovi) ötfős diákküldöttség okt. 15-én, pénteken délben érkezett meg a pályaudvarra. Nagy tömeg várta őket az állomáson. Úgy döntöttek, fél napot a városban töltenek, mert meg akarták várni a késő esti vonattal érkező krakkói egyetemisták küldöttségét, hogy aztán együtt folytassák útjukat. Természetesen az étteremben megvendégelték őket. A következő eseményekről így számolt be a heti öt alkalommal megjelenő Debreczeni Ellenőr: „A nap hősei az ifjú lengyel küldöttek voltak, mindenütt csak róluk beszéltek, s mindenütt őket akarták látni. A színházban azonnal díszelőadást hirdettek, s miután ők maguk kijelentették, hogy magyar népies színművet óhajtanak látni, az előadás kezdetéül a Falu rossza [Tóth Ede műve] első felvonását játszták el. Az ifjak két közép családi páholyban foglaltak helyet. Belépésükkor a nagyszámú közönség nagy éljenzésben és tapsviharban tört ki, mely az előadás folyamán több ízben meg-megújult. […] A Falu rossza után a Litzenmayer nővérek lengyel táncot mutattak be. A kedves vendégek ezután fél 9 órakor távoztak a színházból a Rákóczi-induló hangjai mellett.” A krakkói küldöttség azonban mégsem érkezett meg a késői vonattal, de tovább már nem lehetett várni. A lengyel ifjak felszálltak a vonatra, és velük tartott a négyfős debreceni diákküldöttség, valamint tizenhárom veterán „egyenruhás ősz honvéd”, akik a várost képviselték a vasárnapi szoboravatón.
    Néhány héttel később, nov. 10-én a debreceni színház igazgatósága közleményt jelentetett meg a fentebb említett lapban: „Nagyérdemű közönség! Honfiúi kötelességünknek tartjuk Bem József lengyel-magyar tábornok nyomorban sinlődő két agg nővérei javára előadást rendezni. Hisszük, hogy jóakaratunkat Debrecen város minden szépet és jót pártoló közönsége méltányolni fogja.” A jótékonysági kezdeményezés nem a városban eredeztethető, ugyanis – mint ahogy a helyi lap is nov. 3-án hírül adta – pl. a neves budapesti kiadó, Aigner, Bem-albumot jelentetett meg, amelyet szintén a Bem nővérek megsegítésére ajánlott fel. Az előadásra nov. 12-én került sor. A műsort a divatos könnyebb műfaj határozta meg, ráadásként a városi énekkar szerepelt: Emile Najac A fal tövében című egyfelvonásos vígjátéka után mű- és népdalok következtek a kórus előadásában, majd Adolf Müller Szerelmi varázsital című operettje zárta az estet. A lelkiismeretes színházigazgató négy nap múlva pontos számadást tett közzé a sajtóban: „Bruttó jövedelem: 180 ft 5 kr, napi költség 80 ft, marad 100 ft 5 kr. Ennek &189; része 50 ft 2 &189; kr. Ehhez járultak felülfizetésekkel […] összesen 56 ft 2 &189; kr tiszta jövedelem küldetett el Marosvásárhelyre a Bem nővérek javára – tisztelettel Mándoky igazgató.” A lengyel ifjak utazása és a Bem nővérek megsegítésének ügye még bizonyára sok érdekességgel szolgálna, de most még ne hagyjuk el Debrecent, mert időközben újabb gyűjtés indult a városban.
    A zágrábi földrengés szerencsétlenjei. Az egész országot megindította ugyanis egy váratlan hír. Nov. 9-én reggel 7 óra 34 perckor erős földrengés rázta meg Zágrábot. Öt perc múlva újabb tíz másodperces rengés következett be, majd fél 9 előtt egy harmadik rövidebb. A földmozgás Szarajevótól Bécsig volt érezhető. Egyesek szerint Budapesten is néhány nagy ingaóra emiatt állt meg. A legnagyobb károk Zágrábban és környékén keletkeztek. Különösen a magasabb épületek szenvedték meg a földlökéseket. Rengeteg kémény ledőlt, tűzfalak omlottak le. Templomok és középületek oldala repedt meg, sőt egyes falrészek kidőltek. A múzeumban az ókori gyűjtemény darabjai összetörtek. A dohánygyárat bezárták, a kadétiskolát ki kellett üríteni. A közlekedés nehézzé vált az utcákra hullott törmelékektől. A hírek egy halálesetről és több súlyos sebesülésről számoltak be. Az emberek az utcán – sátrakban, kocsikban, padokon, székeken –, később barakkokban töltötték az éjszakát. A közhangulatot rontotta, hogy kisebb rengések még egy héten át jelentkeztek. A bajok orvoslására a király és a magyar kormány is nagy összegű segélyt küldött a városnak.
    A debreceni színházban nov. 19-én rendeztek a „zágrábi szerencsétlenek javára” előadást. A közönség tetszését kereste a műsor. Miként azt előzetesen tudtul adták, Mándokyné „kedvelt nagy árnyéktánc dalát” adta elő Meyerbeer Dinorah című operájából, melynek nyitányát is eljátszották. Ezt követte Johann Hirschfeld Rokkant huszár című énekes vígjátéka. A színház segélyakcióján kívül a debreceni közgyűlés is megszavazott egy nagyobb összeget.
    A XIX. század jótékonysági előadásai nemcsak a korszak kutatói számára nyújtanak fontos támpontokat, hanem az emberi segítőkészség és önzetlenség szép példái is.