Hivatásból a jelmez mögött

Beszélgetés Jánoskúti Márta jelmeztervezővel

    – Elvégeztem az Iparművészeti Főiskolát, és ezután rögtön a szolnoki Szigligeti Színházhoz kerültem. Az ott töltött négy évet még az iskolához sorolom, mert az alatt az idő alatt a legkülönbözőbb műfajokba kóstolhattam bele. Nagyjából ötven darabot terveztem, részben Szolnokra, és sikerült már Pestre is dolgoznom. Örkény Tótékjának a szolnoki bemutatója adott lehetőséget a vígszínházi munkára. Megnézte az előadást a Vígszínház fődramaturgja, és ennek a sikere segített ahhoz, hogy szerződést kapjak. Azóta pedig, immár majdnem 35 éve, itt vagyok. A színház iránti érdeklődésem egyébként nagyon korai. Tizenkét éves koromban a rajzolás volt a szenvedélyem, de nagyon szerettem a színházat, a filmet, az irodalmat, és ezáltal az érdeklődésem a színház látványvilága felé kezdett összpontosulni, majdpedig ezen az úton jutottam el a kosztümtervezéshez. Sok rajzoktatásban vettem részt, különböző szakkörökbe jártam, és volt egy idős, csodás személyiségű néprajztanárnőm, akitől többek között olyan kultúrtörténeti tudást kaptam, ami még inkább hozzásegítette az érdeklődésemet a kiteljesüléshez. Ebben a szakmában meghatározóak a mesterek, akik viszont – velünk együtt – a névtelenség homályába burkolóznak, hiszen ránk annyira nem figyel a reflektor. Tehát így kerültem a főiskolára, ahol a még működött látványtervező tanszékre íratkoztam. Az utolsók közt voltam, akik 1966-ban végeztek, mivel ezután hosszú ideig szüneteltették az oktatást. Amikor újraindult a szak, pályázat útján sikerült bekerülnöm először tanársegédnek, jelenleg pedig már mint docens tanítom a jelmeztervezőket. A tervezői pályafutásomnak meghatározó eleme a Vígszínház. Ez alatt az idő alatt kiváló művészekkel és emberekkel dolgozhattam, de más színházaknak is nagyon sokat terveztem. Körülbelül 470 darabot készítettem el. Ezek között volt opera, zenés produkció, film, tv-játék, valamint prózai munka is. Úgyszólván minden műfaj előfordul a repertoáromban, de valahogy mindig a legutolsó a legizgalmasabb. Abban még nyakig benne vagyok.
    – Most melyik a legutolsó?
    – Gogol Revizora a Vígszínházban. Felettébb érdekes darab, mivel Gogol nagyon súlyos társadalomkritikát fogalmaz meg ebben a művében. Ezt mi elvonatkoztatva a kortól a saját korunkra próbáltuk alkalmazni, és igyekeztünk olyan látványelemekhez folyamodni, amelyek érdeklődésre tarthatnak számot. Egy olyan finom elrajzolást szerettünk volna létrehozni a színpadi figurákban, amik a kritikai élt még inkább hangsúlyozzák.
    – Hogyan lát a munkához?
    – Megkapom az irodalmi alapanyagot, és legtöbb esetben a szereposztást is. Ekkor elkezdődik egy komoly tervezői feladat, ami roppant bonyolult és sokrétű. A művet a megfelelő korban, a megfelelő társadalmi struktúrában kell elhelyezi, és utána kezdődhet a rendezői elképzelés megvalósítása. A rendezővel, valamint a díszlettervezővel való egyeztető munka, olykor vitáknak az eredménye. A tervek néha egészen komoly grafikai igénnyel készülnek. Végül az anyag sugallata és a terv közös dokumentációja kerül az olvasópróbán a társaság elé. Azt szoktam mondani a tanítványaimnak is, hogy ez egy végtelenül kollektív műfaj, mivel minden előadás, még a monodráma is, legalább tizenöt ember munkájának az eredménye, amiben mindenki egyaránt fontos. És miután körvonalazódik a világ, amit a színpadon szeretnénk látni, elkezdődik a mindennapok küzdelme a varrodákkal, a fodrászokkal, a maszkkészítőkkel, ötvösökkel, azaz a szakemberekkel. Aminek a végén jön el az a pillanat, amikor a kosztümök felkerülnek a színpadra. De a javítgatás egészen a premierig tart.
    – Van könnyebb vagy nehezebb munka?
    – Mindnek a mélységeibe kell alászállni, és abból kell kibontakozni. A Don Carlost vagy a Sirályt már többször is megcsináltam, de mégsem fordult elő soha, hogy ugyanazt valósítottam volna meg. Mindig egy teljesen új nézőpontból, stílusból indultam, és egy teljesen új megvalósítást próbáltam létrehozni. Ennek az egyik legmeglepőbb példája Örkény Macskajáték című előadása, amit összesen hétszer tervezhettem.
    – Nem lenne egyszerűbb és kevésbé fárasztóbb a rövidebb utat választani?
    – A színházról vallott nézeteink és a színház jelenlegi megszólalása nem hasonlítható össze azzal, ami ezelőtt öt-tíz-húsz évvel volt, hiszen merőben újak az eszközök, a kifejezésformák. Ez természetszerűen döntően befolyásolja a világunkat is. Tehát akármilyen rövid idő telik is el egy ismétlésig, egészen másképp gondolkodunk egy darabról. Például tizenhárom évesen olvastam életemben először a Bűn és bűnhődést. Szinte úgy forgattam Dosztojevszkijt, mint egy krimit: megtalálják-e a gyilkost, vagy sem. És akkor nyílt ki számomra ennek a műnek a csodálatos mélysége, a fantasztikus rétegei, a lelkiismeret kérdései, amikor életemben először Ljubimov rendezésében színpadra tervezhettem. Ahogyan másképp nézünk rá és szembesülünk a művekkel a különböző életéveinkben, ugyanúgy, ettől függően, más ezeknek a képi megjelenítése is.
    – A színészek mennyiben alakíthatják a jelmezek tervezését?
    – Vannak olyan hatalmas színészek, akik személyisége döntően befolyásolja a szerepüket. Szeretem tudni a szereposztást, és a rendezői elképzelésben is meghatározó, hogy a rendező kit akar főszereplőnek. Irányokat jelöl a darab előadásában. Azonban nem szerencsés, ha beleszólnak a tervezésbe, mert a színész a saját nézőpontjából szemléli a kérdést, mi viszont az egészet látjuk. Például egy operánál előfordul, hogy négyszázötven ruhát is el kell készíteni. Ott hiába van egy főszereplő, aki akár tisztában is van a maga alkati nehézségeivel, nekem kell megálmodnom azt a világot, amiben ez megjelenik. Ha van az embernek egy határozott elképzelése, akkor azt szeretné is véghez vinni. Éppen ezért a munkánk komoly empátiát is igényel, hiszen mindezt meg kell beszélnem azokkal az emberekkel, akiknek esetleg problémájuk lehet a felvetéseimmel. A csatákat pedig meg kell vívni, és igyekszünk is megnyerni azokat.
    – A Játszd újra, Sam! immáron huszadik éve van műsoron!
    – Borzasztó! Egy remek előadás, és hála Istennek, hogy játsszák, de ebben a húsz évben a szereplőgárdában sok változás történt. Szinte Kern András az egyetlen figura, aki az első pillanattól kezdve színen van. Jellemző a fantasztikus sikerre, noha most már kevésszámú előadásban megy, de még mindig telt házakat vonz. Mindennek ellenére mégsem ez egy jelmeztervező álma. Húsz évvel ezelőtt létrehoztunk egy darabot – én terveztem –, ami azóta majdnem minden pontján kicserélődött. A cseréket pedig alkalmi módon követni kell. Vagyis újra és újra puzzle-szerűen kell a figurákat belehelyezni, és elérni, hogy finoman simuljanak annak eredendő elképzeléseibe. Eléggé hálátlan feladat. Kicsit hasonlóan nehéz helyzetben vagyunk a Padlással is, ami idestova túl van az 500. előadáson. Az Össztánc is több mint tíz éve megy. Úgyhogy sokszor küszködöm ezekkel a gondokkal.
    – Ha Hamupipőke, akkor tündérszép ruhaköltemények, nem beszélve az üvegcipellőről…
    – Nagyon érdekes megvalósítás volt. A Hamupipőkéhez lerakódott a Disney-világ mellett egy rokokó elképzelés is, de mi egyiket sem követtük. Olyan feldolgozást valósítottunk meg, amelyhez Romhányi írt verseket, akinek klasszikusan szenzációs a költészete, az ember karikírozós képességét megcsiklandozó ritmusokat és rímeket használ. A rendező elképzelése szerint pedig ebből a kikacsintós világból hoztuk létre a mesevilágot. Bizonyos elemeket megnöveltünk, ezáltal a képi és filozófiai világából jöttek létre a különböző stilizációk. A groteszk hangvételt fokozta a mozgás, a koreográfia, a színészi játék is. Mai elemek bevitelével, de ugyanakkor a mese sodrásával együtt alakult ki végül az egésznek a képi világa. A gyerekek nagyon szeretik, és a felnőttek számára is szórakoztatóvá vált az előadás.
    – Színészeknek álomszerep, jelmeztervezőknek álomjelmez?
    – Annyit dolgoztam, hogy a legtöbb álmomat meg is valósítottam. Állandóan keresem az újdonság varázsát, és ezáltal jobban érdekelnek azok a művek, amelyekhez még sohasem volt szerencsém. Azon kívül pedig mindig izgatottan várok most, először színpadra kerülő darabokat, amelyek annak is újak, akik játsszák, és annak is, aki rendezi.
    – Melyek az érdekesebb, különlegesebb, nagyobb kihívást jelentő munkái?
    – Sokszor tervezek Feydeau-darabokat. Látvány szempontjából nagyon jók, mert a XIX. század végén és a XX. század elején játszódnak. Pikáns, szecessziós ruhákra adnak lehetőséget. Legutóbb a kecskeméti színháznak csináltam ilyet – nemrég volt a bemutatója –, ahol szintén megtartottuk a korabeliséget, de azért az egész előadásban hagytunk egy csavart. Bizonyos fokig a kort csak ürügyként használtuk, és inkább a többi motívum dominált erősebben. Bulgakov Moličre-jében teljesen feketében, mai ruhákban voltak a szereplők, és csak a bizonyos Moličre-korabeli utalásokként használt kiegészítőknél alkalmaztunk színeket. Egy másik érdekes darabom Tersánszki Józsi Jenő Viszontlátásra Drága! című előadása volt, ami egy nőről szól, akin mindenféle módon átvonult az első világháború vihara. Ott egy figurában kellett megjeleníteni az ártatlan nőt és azt az esendőséget, amivel az eltelt évek során szembesült. A Királyasszony lovagjában nagyon eldimenzionált módon alakultak a figurák. Csak a fekete-fehér jelent meg benne, és csupán egyetlen szín, a vörös került elő, ami a királyasszony szerelmi vonalát hangsúlyozta. A Bohóc egy modern amerikai darab. Moličre színházáról szól szellemesen és keményen. A művész és a hatalom viszonyát feszegeti. Egy fehér díszletben voltak a hallatlanul erőteljes színekben pompázó figurák. De mindenki kizárólag egy színben: vagy pirosban, vagy kékben, vagy sárgában. És mindennek a kavarója a szörnyűséges figura, vagyis a Bohóc, a szivárvány minden színéből állt össze. A látvány megdöbbentő volt. Az egyik Don Juan-előadásomban a főszereplő az apjával együtt teljesen mai figuraként van jelen, a többiek pedig, mint egy panoptikum jelentek meg körülöttük. Ők fehér ruhákban játszottak, és csak Don Juanék voltak feketében. A Legenda a lóról is a szeretett művek közé tartozik. Ott a táncos-kórusként jelen lévő lovak megjelenítése volt kihívás.
    – Milyen stílusjegyek jellemzőek művészetére?
    – Nagy jelentőséget tulajdonítok a színek meghatározó erejének. Az utóbbi időben egyre jobban hiszek a puritán, összefoglalt képi világban. Amiben a színek vagy egy szín dramaturgiai szerepének vezető jelentősége van. Erre utaltam a Vérnász vagy a Királyasszony lovagja esetében is.
    – Az opera?
    – Nagyon szerettem. Az első a Figaro házassága volt, majd hosszú szünet után egy Cavalli-darabbal kezdtem újra, ami egy teljesen ismeretlen kis opera. Ezt követően jöttek a nagyok: Hoffmann meséi, Rossini: Mózes, Sevillai borbély, Verdi: Don Carlos, Álarcosbál, Puccini: Turandot, Ligeti: Grand Macabre, amely egy őszi fesztiválon csak kétszer ment, de nagyon érdekes darab volt. Utoljára pedig Szokolay Sándor Vérnászában dolgoztam. Nagyon szeretek operát tervezni.
    – Miért szereti annyira az operát?
    – Először is, mert sajnos nem zeneművelő, csak zenekedvelő ember vagyok. Másodszor pedig a zene rendkívül gazdaggá teszi a mondanivalót. Olyan dominanciája van egy operatervezésben, ami döntő módon határozza meg a látvány kialakítását. De egy prózai mondatokat nélkülöző műben – mint akár az Az össztánc is, ami kizárólag zenére és mozgásra épül – a látványnak még fontosabb szerep jut, mivel rengeteg viselkedési formát csak a képi világ mondhat el, amik más esetben köztes mondatokból is kiderülhetnének. Lorca Vérnász című darabját már régebben is terveztem, még Szolnokra. Egy puritán előadás volt, de a zenei kísérettől gazdagabbá vált. Nem is szólva arról, hogy az énekesek nem prózában, hanem énekhangban mondják el a párbeszédeiket, evvel egyfajta emeltséget, gondolati elvonatkozást hozva a hallgatónak. Ami egyidejűleg a látványtervező lelkében is új feladat igényét támasztja. Nem utolsósorban, az operák jelentős hányadában, attól, hogy egy hatalmas kórus is szerepel a színpadon, óhatatlanul megnövekszik a dolog teatralitása. A Mózesben a szereplőkön kívül egy százhúsz tagú kórus is állandó résztvevője a darabnak. Ez a látványban olyan feladatot jelent, amit nem lehet kikapcsolni.
    – A jelmez- és díszlettervezők felelősek a látványért, mégis Önök szorulnak leginkább a háttérbe…
    – Furcsa kettőssége ez a szakmánknak. Viszont akik ezeket a feladatokat vállalják, ezt is elfogadják. Ha nekem színpadon kellene állnom, leírhatatlanul zavarba jönnék. Mint ahogy néha elő is fordul, hiszen a premiereken kimegyünk meghajolni, és akkor általában három iruló-piruló embert lehet látni a színészek között. Ők rendszerint a rendező, a díszlet- és jelmeztervezők. Aki a dolognak ezt a részét vállalja, az arra szenteli az életét, hogy a háttérben maradjon, és valószínűleg nem is az önmutogatás igényével éli a napjait. Kevésbé elfogadható, hogy nincs kritikája ennek a műfajnak. Kevesen értenek hozzá, és azok is elég felületesen írnak róla. A komoly, elemző szakvéleményeket nélkülözi a szakma. Szerencsére van egy-két kivétel is. Például operakritikában olvashatok rám vonatkozó részeket. Lehet, hogy ezért is szeretem annyira, mert ott több munkámra kaptam olyan elemző kritikát, amiből nagyon sokat tudtam a további munkáimban használni.
    – A színházon kívül milyen fórumokon tudják magukat megmutatni a nagyérdeműnek?
    – Jó lenne, ha több kiállítási lehetősége lenne ennek a területnek. Viszonylag nagyon szűken vagyunk e vonatkozásban. A nagyközönséget is érdekli a munkánk, és amennyire a kritika elhanyagol bennünket, ők annyira érdekelődnek irántunk. De valójában nincsenek tisztában a szakmánk sokrétűségével, amitől szép és izgalmas lesz, és aminek a megvalósulását érdemes lenne tetten érni. Fiatalabb éveimben Újvidéken háromévenként volt kiállítás, Miskolcon pedig a köztes években tartottak. Kifejezetten szcenográfiai, látványtervezési tárlatok voltak ezek. Időnként a Műcsarnokban is kapunk lehetőséget. Négyévenként tartják meg a prágai kiállítást, ahova az egész világról érkeznek jelmez- és díszlettervezők, bábosok, sőt színházépítészek is megmutathatják magukat. A magyar szekció kiállításait Prága után legutóbb a Millenárison lehetett megnézni. A főiskolásainkat is megmutatjuk Prágában, bemutatva őket a szakmának. Szerencsés dolog lenne, ha ebből a szempontból nagyobb nyilvánosságot kaphatnánk. Most, fél évvel ezelőtt, tanítványokkal állítottam ki egy pesterzsébeti galériában néhány rajzot, de mondjuk, nekem is lehetne lehetőségem arra, hogy önmagammal is megtöltsek egy helyiséget, hiszen rengeteg rajzom és munkám van. Szívesen csinálnék is ilyet, de a gyakorlati elfoglaltságom és az egyetemi oktatás mellett nem jut időm arra, hogy igazán ezzel foglalkozzam.
    – A díjai és elismerései közül melyik áll legközelebb a szívéhez?
    – A kitüntetésekkel nem sokat foglalkozom, de ha elér az elismerés, nagyon örülök neki. Amit külön kiemelnék – mivel nagyon nagy boldogságot jelentett –, az a Ruttkay-gyűrű volt. A színház társulata szavazta meg számomra, ezért ezt mindennél kitüntetőbbnek érzem.
    – Mit jelent Önnek jelmeztervezőnek lenni?
    – A hivatásomat. Attól a pillanattól kezdve, hogy erre a pályára szántam az életemet, gyakorlatilag a teljes élethivatásomnak tekintettem. Mindig meg volt bennem az az alázat, hogy mindenféle mellékkörülménytől függetlenül, teljes energiával dolgozzam. Ugyanakkor, mint nő, az anyaságot fantasztikusan lényegesnek tartom. Végtelenül hatalmas erőfeszítésembe került, hogy első pillanattól kezdve a családom és a hivatásom, küzdelmek árán ugyan, de egymás mellett futhasson. Hála Istennek, sikerült ebben teljességet produkálnom. Már főiskolás koromban férjhez mentem, és két fiam született. A gyerekeim és a hivatásom soha nem egymás kárára, hanem mindig egymást segítve épültek. És van négy unokám is. Kemény kötéltánc az ember élete, de úgy érzem, ha valamelyiket is kihagytam volna vagy háttérbe szorítottam volna, akkor nem lenne teljes az életem.

Solymosy Zsuzsanna