Vincze Ferenc

Nicole, akivel nehéz

    – Na, megyek és kipisilem a bornak a felét – mondta Nicole, felugrott a lépcsőről, és kissé tántorogva eltűnt a forduló ajtajában. A fiú ismét magára maradt a gondolataival, mint már annyiszor az utóbbi napokban. Nehéz volt kitölteni két este, két találkozás közötti időt, szinte üressé váltak a napok, mint az a borosüveg a lába között. Nicole-lal nehéz volt, sőt, egyenesen lehetetlen zöld ágra vergődni. A fiú őszintesége okozta a gondokat, a lány nem szokott még hozzá (és nem is fog már) az effajta nyíltsághoz. Új és meglepő volt számára a fiú őszintesége és esetlensége. Megkívánta (na nem a fiút) vagy talán el is várta az egyenes beszédet, az egyértelmű dolgokat, de aztán nem tudott mit kezdeni velük. Olyankor két tenyerébe fektette az arcát, haja előreomlott, s nem akart a fiú szemébe nézni. Így maradt egy ideig, majd hátradobta loboncát, s elkezdett a színházról beszélni. Arról a színházról, amely teljes egészében betöltötte Nicole életét. A próbák délelőtt kezdődtek, belenyúltak mélyen a délutánba, aztán este jött maga a fellépés. Ez lefoglalta minden idejét, sőt, minden gondolatát. Szinte nem is tudott másra gondolni, csak a színpadra, a megkapott vagy éppen elnyert szerepekre (a huszadik táncoslány a bálban), és az ezzel kapcsolatban felmerülő kételyekre. Mert bizony kételyek azok voltak! Hol nincsenek vagy kiben nincsenek, gondolta ilyenkor magában a fiú, de nem szakította meg a beszélgetést, vagyis inkább a monológot, mivel ezalatt is megtudott újabb dolgokat a lányról (jobban mondva a színházról). Tartalmas beszélgetéseiket ritkán szakította félbe valami vagy valaki, viszont e színházi elmélkedések gyakorisága megzavarta a gondolatmenetét, visszazökkent a valóságba. Valami miatt mindig megtorpant, s aztán kezdhetett mindent elölről. Ez történt a múlt héten is. A megtorpanás oka akkor egy nem egyeztetett randevú volt, amire – mint utóbb kiderült – csak a fiú számított. Abban a kis üzletben vette meg az üveg bort, ahol az eladó szívesen fűzött régi történeteket a portékájához, s néha még egy pohár italra is meghívta a türelmes vevőt. Az ital közben kiderítette, milyen alkalomra kell a bor, s ha tudott, jobbat ajánlott, vagy éppen tanácsokat osztogatott. Nem kell olyan komolyan venni a dolgokat, ez a félédes muskotály tökéletesen megteszi, csak ne hagyd, hogy sokat igyon, mert megárt neki, ilyen és ehhez hasonló ötleteket sorolt fel, persze mindig az alkalomnak megfelelően. Ha jobban ismerte a drága vevőt, akkor előkerült még egy jobbacska, fájin cigaretta is, amit szinte szertartásos csöndben pöfékeltek el. A virág már nehezebb menetnek bizonyult. Több üzletet is végigjárt, míg talált az egyikben egy szál fehér rózsát. Pont a szállal akadtak gondok; máshol is akadt fehér rózsa, csakhogy cserépben. Azt meg mégsem akart venni, azt nem tartotta elegánsnak, azt nem tudta volna az ajtóra akasztani. Végül az egyik tulaj levágta a rózsát a cserepes tövéről. Igaz, így egy kicsit hervadtabb volt, meg már talán el is nyílt egy hajszálnyit, de sebaj, az a lényeg, van végre rózsa (persze utána kiderült, hogy minden aluljáróban van, éppencsak nem dobják az ember után). Miután visszatért zsákmányával a szobájába, nekilátott elrendezni a kellékeket. Komoly színjátszós múltra tekinthetett vissza, így nem okozott gondot az este megszervezése. Mindenekelőtt egy megüresedett borosüvegbe tette a rózsát, s az asztal mellé helyezte, hogy majd később – a megfelelő pillanatban – központi helyre kerüljön. Beszerzett egy kiszuperált dugóhúzót is, melyet a bor mellé fektetett, végül a fiókjában talált egy félig használt, zöld gyertyát, amit beleállított a hamutartóba s a bor meg a dugóhúzó közé csúsztatta. Az eredménnyel elégedetten leült az ágyára, rágyújtott s füstkarikákat eregetett. Most kezdődött a felkészülés nehezebb szakasza, maga a várakozás.
    Jócskán elmúlt már a megbeszélt vagy meg nem beszélt időpont, de még nem idegeskedett, mivel tudta, Nicole gyakran szokott késni. A lány tulajdonképp mindenhonnan elkésett, így nem volt oka idegeskedni. Zenét hallgatott, de nem tudta figyelni a szöveget, egyszerűen muszáj volt valamit hallgatni, megszüntetni a várakozás kínos csendjét. Miután a lány két telefonüzenetre sem válaszolt, rávette magát és megvetette az ágyat. Pár nap múlva sem derült ki, hol volt a lány akkor, vagy hogy miért nem válaszolt, de a fiút talán nem is érdekelte.
    Nicole-lal nehéz. A lány sohasem beszélt róluk, sohasem beszélt a fiú iránti érzéseiről, vagy legalább a fiú iránta érzett dolgairól. E tekintetben elbeszéltek egymás mellett, bizonyos mondatok vagy a gondosan elhelyezett szavak el sem jutnak hozzá, s rögtön másról kezd beszélni. Úgy volt ez a levéllel is, azzal a levéllel, amely már-már annyira egyértelműre sikerült, hogy a fiú nem is akarta odaadni. Elolvasta, gondosan végignézte a kusza betűket, aztán visszatette a borítékba. Képzeld, a legutóbbi táncpróbán összevesztem a partneremmel, fejtette ki akkor aktuális problémáját, mintha a levél éppen erről az összekapásról szólt volna. Sakk-matt. A fiú agya lebénult, nem volt mit mondjon, érezte…
    Néha ajtócsapkodás zavarta meg a közéjük telepedett, feszültséggel teli csendet, néha a lány mondott valamit a maga mögött hagyott napról, a próbákról, az előtte álló nehézségekről. Hát Nicole-lal nem lesz könnyű, fogalmazódott meg a fiúban a gondolat, s megkísérelte kitörölni magából a kétségeket, mindent új lapra akart feltenni, de úgy érezte, nem fog menni. Csak ült s figyelte a borosüvegen megtörő zöldbe hajló fényeket.
    Tizenegy óra lehetett, mikor beültek a sarki kávézóba, ahol két pincérnő szolgálta ki a vendégeket, de semmit sem tudtak a borokról, talán ez volt a szereplői példányukban, vagy ez lehetett a rendezői intenció. Csak kihozták az itallapot, bután mosolyogtak hozzá, s ha kérdeztek tőlük valamit, én nem tudom, nem szeretem a bort, volt a válasz. A tudására vagy a szerencséjére hagyatkozhatott az ember, ha bort akart rendelni. A fiú valamennyire ismerte a borokat, némelyiket szerette is, és miután elfoglalták megszokott helyüket az ablak mellett, ahonnan a lány beláthatta az egész utcát, meg sem nézve a kínálatot, egy üveg muskotályt rendelt. Tudta, a lány inkább a félédes, fehér borokat kedveli, ezeket is gyorsan. Mármint gyorsan hörpinti fel, egyik pohár a másik után, nem szeret lassan inni, mivel annak nincs hatása, mondja (csakhogy mondjon valamit, vagy hogy úgy tűnjön, mintha lenne mit mondjon). Ezeket a borozgatásokat izgalommal teli várakozás előzte meg, majd az ital mámorító hatása megoldotta a fiú nyelvét, aki ilyenkor csak beszélt, beszélt, nem is nagyon gondolta át, hogy miket mond. Próbálkozott ezeken az estéken, Nicole az asztalon éppen egy gyufaszálat babráló kezét meg-megfogta, megszorította, újra elengedte. Viszont az illendőség határát igyekezett nem túllépni (talán ez is baj lehetett, mint később kiderült). Gyakran eldöntötte egy-egy ilyen este megkezdése előtt, hogy a mostani színre lépés alkalmával megfogja a lány kezét, de sohasem jutott el odáig, nem volt elég bátorsága hozzá (nem volt ilyen utasítás, nem írták bele). A kávézó zajában igyekeztek elbújni a külvilág elől, kizárni minden zavaró tényezőt, a szomszéd asztal politizáló házaspárját, az időnként hamutartót kicserélő buta képű pincérnőt, az emlékeket, a felmerülő problémákat. A fiú ezekben a percekben hajlamos volt megfeledkezni esélytelenségéről. Mikor bejött a virágárus lány, már biztosan tudta, hogy Nicole fog kapni egy szál rózsát. Látta a lány szemében a vágyakozást a virág után, hiszen szinte egyazon pillanatban vették észre az ajtón belépő lányt, de ugyanakkor szemeiben felbukkantak a kétségek is. Mit jelent egy szál vörös rózsa, kérdezhette magától a lány, mélybarna szemei kérdőn tekintettek az asztalra.
    A fiú a lába között lévő üres borosüveget meg-megpördítette, ismét rágyújtott egy cigarettára, talán az utolsó szálak egyikére, s belebámult a lépcsőház sötétjébe. Valahol kinyitottak egy ablakot, hiszen kellemes, hideg levegő csapta arcon, hogy aztán megint visszazuhanjon a tehetetlenség forróságába.
    Még egy éjszaka, s holnap elutazom, gondolta a fiú, mikor visszatért aznap este a szállására. Hosszú, unalmas nappal a háta mögött haladt a szobája felé, mikor egyszer csak jóleső magányából felpillantva rácsodálkozott az ajtaja előtt rá várakozó lányra. Nicole kibontott hajjal, kis mosollyal a szája szegletében támaszkodott az ajtónak, s szemei furcsán nevettek a megdöbbent fiúra. Szeretnék mutatni neked valamit, mondta halkan s főleg kérdőn, mikor az odaért hozzá, ugye van egy kis időd. Szándékosan csinálja ezt, hogy tehet fel ilyen abszurd kérdést, morogta a fiú magában, miközben előkereste kulcsát s belépve szobájába táskáját az ágyára dobta. Lent, a máskülönben pingpongozásra kijelölt teremben Nicole leültette őt egy székre, majd szembeállt vele, énekelni kezdett. Nyomtalanul, rendkívül gyorsan telt az idő, s a következő percben azon kapta magát, hogy pár lépésnyire áll a lánytól, nem tudja, mit is mondjon, hogyan is köszönje meg, vagy egyáltalán szükség van-e itt köszönetre. Csak álltak, s mégis egyre közelebb kerültek egymáshoz, szinte már összeért a fejük, és ekkor a fiú agyában valami halvány derengésben egy csók tűnt fel, ami minden lehetőség ellenére meg nem valósított gondolat maradt.
    Ahogy ott ültek a lépcsőn az utazást megelőző estén, minden világossá vált számára, legalábbis akkor úgy érezte. Levetkőzi ostoba esetlenségét, vége a határozatlanságnak, futott végig hirtelen az agyán, most végre itt az alkalom és nem szalasztom el.
    – Na, megyek és kipisilem a bornak a felét – mondta Nicole, akivel nehéz volt zöld ágra vergődni, s felugrott a lépcsőről, hogy kissé tántorogva eltűnjön a forduló ajtajában.