Merényi Krisztián

Szekta-varázs

    Félhomályos terem, az előadás váratlanul félbeszakad. Megmerevedett színészek mutatnak a kupolaforma mennyezetre.
    A publikum alig hisz a szemének; teátristák aranysárga fényözönné váltak, mozdulatlanul tartják felfelé ágaskodó jobb kezüket.
    Megnyílik a plafon közepe. A baldachinon túli égbolt épp úgy ragyog, mint a színpadon állók. Egy médium emelkedik a levegőbe, szabadon táncolnak végtagjai. A kupola alatt lebeg, figyelmet kér az ámuló hallgatóságtól. Cérnavékony hangjára egy kerub röppen mellé. Ismét megrezegteti hangszálait, érthetővé válnak vibráló szavai. Nőstényistennek titulálja a vendéget. A beömlő fény angyallénnyé varázslódik. Pökhendi fintorral rikácsol és kecses kebleit vadul döngetve a médium körül röpköd. Az imént még pompázó angyal apró léggyé törpül, majd méltóságát elveszítve a terem legelhagyatottabb szegletébe veti magát; könnyei semmivé bomlasztják.
    A színjátszók most is ugyanúgy állnak; mintha a megdermedt idő csupán odafenn játszaná a maga rapszodikus színjátékát. Újabb jövevény érkezik. Dicsfényben pompázó, öreg arcú szent babonázza a közönséget. Szakálla nincs, haja akár a megőszült hatvanasoké. Mosolyogva öleli át a médiumot, kinek szeme üzeni: „végre megjött, benne higgyenek”.
    Már gyengébben szűrődik a fény. A halványodó médium emberi vonásai eltűnnek, csupán szemének fehére vibrál a beköltöző homályban.
    Az éltes szent bódító tömjénfelhőt ont magából, helyére hipnotizálja a médiumot. Háborodott nyelveken köszöntik istenüket. A szent permanens mosollyal tekint a hajbókolókra, akár a nyájas zsarnok alattvalóira.