Lászlóffy Csaba

A borzasztó hasonmás

Tüneményes, „érzékeny szomorújáték”

„A borzasztó torony vagyis a gonosz talált gyermek” szerzője – a fiatal Katona József emlékének

Szereplők:
Alekszej
Kísértet
Afrozinja
Pjotr Tolsztoj
Kikin
Történik:
háromszáz évvel ezelőtt.
ELSŐ RÉSZ
Az ehrengberi várkastély valamelyik kisebb terme az észak-tiroli hegyekben. Alekszej a hátán heverészik, a mennyezetet nézi. Afrozinja bejön egy szál ingben, mezítláb, a szentkép előtt háromszor keresztet vet, majd a mécsest kezdi tisztítani.
ALEKSZEJ	Fáj a fejem, lüktet az agyam.
AFROZINJA	Megint benyakaltál… Vagy tán a sok gondolkodástól van.
ALEKSZEJ	(kezében levél) Ez valami beugratás akar lenni, nem gondolod?… (Más hangnemben; olvassa) „Felséged bátran kimerészkedhet a várudvarba, ha friss levegőt óhajt szívni.” Megmondtam annak az árnyéklakájnak, hogy beteg vagyok.
AFROZINJA	De hát nem vagy beteg, Aljoska.
ALEKSZEJ	(mint aki megsértődött) Nem vagyok beteg, csak fogoly. Erős tölgyfaajtók, vasrácsos ablakok. Az osztrák császár tiroli kastélyában is fogolynak érzem magam. (epés kifakadással) A „magas rangú vendég” nem latin kódexeket vagy méhsört kíván, hanem orosz vodkát a fonatos flaskóból, és gőzfürdőt (a hangja egyből megenyhül), ahol az ő egyetlen galambocskája friss nyírfaseprűvel veregeti kedvesének testét pirosra. (Afrozinja kuncogni kezd.) Károly császár rám bízta a döntést, hogy meg akarok-e maradni az ő védelme alatt; mindössze annyit mulasztott el hozzátenni, hogy a cár kémjei…
AFROZINJA	Szavadat ne felejtsd, Aljoska, de majdhogynem megfeledkeztem róla, hogy holnap van Mária mennybemenetelének a napja, és ha te olyan illetlen dolgokat duruzsolsz itt nekem, mint a gőzfürdő meg a nyírfavirgács, még bűnösnek fogom érezni magam… Ezt a mécsest is amiatt pucolom, hogy a Szent Szűz képe jobban világítson a fejünk fölött.
ALEKSZEJ	(közben ásított) Ez a medvejárású Rumjancev… Remélem, tudod, kiről beszélek?
AFROZINJA	(kissé megszeppenve bólint) A cár atyuskád testőrkapitányáról, aki nemrég kihallgatást kért tőled.
ALEKSZEJ	S aki, miközben a sziklavár tövéből leselkedik rám – nem is egymagában, hanem három szimatoló „nemes vizslájával” spicliskedve utánam –, hogy a kellő pillanatban kézre kerítsenek, ez a talpnyalásban udvaronként jeleskedő testőr jelentéseket küldözget Pétervárra, melyekben téged szemérmetlen fehércselédnek titulál, akivel a cár atyuska elsőszülött fia (magára mutat) egyvégtében – mármint csak itt, az ehrenbergi várkastélyban öt hónapja – bujálkodik, még hogyha ez: „nem csupán szerelmi célokra, de a cárevics egészsége fenntartásának okából történik is”.
AFROZINJA	(sértődés nélkül, őszinte kifakadással) Na, és nem úgy van? Nemcsak mosok s főzök utánad mióta, de az ágyastársad vagyok. Én, egy finn jobbágycseléd: bűntársad a bujálkodásban, szembeszegülve az Úristen és a rettegett cár akaratával.
ALEKSZEJ	(feláll, fölhúzza a lány szoknyáját, a combját mustrálgatja) A bűn lehet, hogy Évától származik – s tetőled. Ámde az igazi bűnös az én despota atyuskám. Ő a felelős egy egész ország vétkeiért.
AFROZINJA	(keblére öleli a fiút, az gyámoltalanul tűri) Aljoska, tudod, hogy nem szeretem, amikor ilyen megszállottnak mutatkozol. Emlékezz vissza, mikor még azon derültünk együtt, hogy a cár atyuska otthon majd elfenekel; olyan piros pecsenye lesz a hátsó feled, hogy azt fogják ezután Vörös térnek nevezni… Jó játék volt, ugye?
ALEKSZEJ	(kedvtelenül) Jó, csak infantilis. (Ital után kutat, megtalálja, tölt a kupába, s nagyokat kortyol.)
AFROZINJA	Látom, csúszik a lesajnált német sör!
ALEKSZEJ	(nyersen) Ha nincs más.
AFROZINJA	Még nagyobb fejfájást fog okozni, mérget veszek rá.
ALEKSZEJ	(elhúzódik a lánytól) A barátaim, a „hosszú szakállúak” méreggel akartak nekem segíteni. Petyenkának, a kisöcsémnek szánták, hogy hátha én maradok a trónörökös. (Erőltetetten felkacag.) Utólag már valósággal féltek előttem őszintén beszélni, hogy még képes leszek feladni őket a cárnál. (Keserűen.) Utóvégre egy vér – a Romanovok vére vagyunk, és Péter sohasem csinált titkot belőle, hogy szívből pártfogolja a feljelentőket. Pétervár is úgy épült fel, hogy közben feneketlen pöcegödör lett!… (Kiköp.) Azért menekültem el veled a sötét agyvelejűek elől. Te, persze, jól éreznéd magadat a palotában. (Afrozinja behúzza a nyakát, hallgat.) Legfőképpen azért, mert tele van savanyú káposzta és zsíros tepertő szaggal. (Vihogva ver egyet az Afrozinja fenekére. Majd eltűnődve.) A kis satnya legényke, majdnem kifingott a múltkoriban. (Levelet keres elő, felmutatja.) Itt van, nekem is akadnak pártfogóim. Kati némbert, a holland szukát kölykével együtt majdnem agyoncsapta a villám. (Elhajítja a levelet.) Kár, hogy csak az őr égett szénné a viharban…
AFROZINJA	(nevet, mint aki csak a magát érintő dologgal törődik) Meg ne hallja valaki, hogyan beszélsz a cárnéról. (Kacéran, tetszik neki.) Még elhiszik, hogy egyívásúak vagyunk. A felséges asszony és a te vörös hajú finn szukád… Mert éjjel, mikor csak a holdvilág sütött ránk, annak neveztél hányszor.
ALEKSZEJ	(nagylelkű vigyorral) Te jobb vagy. Különösen az ágyban…
AFROZINJA	S főleg nem esz egyfolytában a féltékenység, mint azt a másikat.
ALEKSZEJ	(felcsillan a tekintete, gúnyolódva) Á, Kátyusa tán most is frissen savanyított uborkát és magyar pálinkát küldözget cár uracskájának, csődörködjék az akár ezer mérföldre tőle, bűnbánat gyanánt Péter majd az ő puffadt arcképét festeti a Szüzet ábrázoló ikonokra.
AFROZINJA	(jó kedéllyel) Meg kell adni, nagy lator a cár atyuska. De, úgy beszélik szerte itt Európában, hogy gáláns úr őkegyelme…
ALEKSZEJ	(rosszmájúan) Kátyuska elküldte volt cár uracskájának levágott hajfürtjeit, s jó atyám azt válaszolta neki: ,,A kegyelmed drága hajzatát megkaptam, hét pecsét és üveg alatt őrzöm!”… Aztán a fülébe jutott, mármint Péternek, hogy a cárné őnagysága egy jöttment németre pazarolja súlyra egyre kiadósabb bájait. Hahaha!… Képzeld el, hogy ezzel a cár atyuska fejébe is szeget ütöttek, csakhogy nem a hajóácsoláshoz szükségeset. Már nem azon a százvalahány esztendőt megélt s boldog frigyben megöregedett angliai emberpár példáján jár az esze a hazafelé döcögő kocsiban, hanem azon, hogy milyen kegyetlen kínzásoknak vethetné alá a lator németet, aki falni merészelt a cárné felséges húsából.
Nagyokat kortyol a sörből, és hamisan kezd danolni. Lábával veri a taktust.
	Lakodalmon fő a komló, Attól lesz az ember bomló…
Egyet kurjant is. Tovább erőltetné a mímelt jókedvet, de nem megy. Hegedűt vesz elő, keresi a vonót, nem találja; ujjaival kezdi pengetni.     Afrozinja két mutatóujjával bedugja fülét; grimaszt vágva, mintha kínoznák, felsikolt.
ALEKSZEJ	Nem én tehetek róla, a húrok.
AFROZINJA	Akárkinek, a leglesajnáltabb igricnek is jobb füle van mifelénk, mint a tiéd. (Kikacagja.) Téged egy parasztlakodalomban holtbiztos elagyabugyálnának.
ALEKSZEJ	(szontyoli képpel, de folytatja a kornyikálást) Egy kis bomló kedvnél nincs joobb…
Pengetéssel kíséri magát. Aztán a húrokat tépve-szakítva, bosszúsan hajítja sarokba a hegedűt. Kínos csend; odamegy, fölveszi a törött hangszert.
ALEKSZEJ	Egy neves itáliai mester készítette… Most hirtelen nem jut eszembe a neve. (Afrozinjához sündörögve, bűnbánó kölyökként.) Egy cárevics mindent megengedhet magának… Azt is, hogy tehetségtelen legyen. Csak a nyomorult muzsikusok nem.
AFROZINJA	Így igaz. Csakhogy te cárevicsnek is eléggé nyomorult vagy.
Alekszej bántottan, bús képpel koslat jobbra-balra; ha megunja, tölti magába az italt. Egyszer csak a fejéhez kap, s kezében a kupával elvágódik a padlón. A feje nagyot koppan. Afrozinja odaszalad hozzá, letérdepelve simogatni kezdi a fiú homlokát, meg is nyalja, csókolgatja. Alekszej csukott szemmel fekszik, nem moccan.
AFROZINJA	(ijedtség vesz erőt rajta; az ajtó felé, panaszos hangon) A cárevics elájult. Vizet!…
Alekszej hirtelen kinyitja a szemét, megragadja a lányt, kihámozza pendelyéből, s a feje búbjától a kislábujjáig cuppanós csókokat nyom rá. Majd nevetve gyámbászni kezdi, valósággal leteperi.
AFROZINJA	(kapálózik) Mit képzelsz, Aljoska? Ebben az órában, és pont itt, a Szűz Mária szeme előtt! Azt hiszed, nem látja a bűnünket?
ALEKSZEJ	Mit bánom én. Elegem van már a despotákból. Apám kolostorba akart dugni. Ott aztán csak a mosdatlan szerzetesek használták volna a fütykösömet – az talán jobb lett volna?…
AFROZINJA	Nem tudom, mit mondjak. Így engem csináltál fel, fattyút fogok szülni, Isten bizony!… (Bőgésre áll a szája.)
ALEKSZEJ	Ne búsulj, hamarosan megesküszünk. (Ledönti a lányt egy párnára.)
AFROZINJA	(kapálózva) Sohanapján.
ALEKSZEJ	Titokban.
AFROZINJA	(elment a kedve a szeretkezéstől) Á, titokban. Ha nem adja áldását rá cár atyuskád…
ALEKSZEJ	(egy csókkal fojtaná bele a szót) Nem lesz rá szükség; én leszek a cár.
AFROZINJA	(letaszítja magáról a fiú vézna testét) Képzelődj csak… Nekem óvnom kell addig is ennek a kis ágról szakadtnak a bennem doboló szívecskéjét (ezt egyúttal leckének szánja); te, addig is, jobb lesz, ha a magad gondjaival törődsz.
ALEKSZEJ	(felcsattanva) Addig is! Jó vicc. (Feltápászkodik; járkálni kezd.) Hamarosan fogadnom kell a cár követét, Pjotr Tolsztojt. Ő hivatalos megbízólevéllel jön, nem készül elrabolni. Bár ördög tudja, ki a kém, és ki nem, amióta a császár oltalmát élvezzük…
AFROZINJA	Én nem. Engem a császárod emberei is el akarnak szakítani tőled. Ki akarnak toloncolni innen (hasára teszi a kezét), minden vagyonunkkal, amit itt hordok magamban.
ALEKSZEJ	(könnyedén) Én mindenkitől megvédelek, ne aggódj.
AFROZINJA	(látszik, hogy kalkulál magában) Csak azt áruld el már nekem, hogy téged ki véd meg?
ALEKSZEJ	Jobb lesz, ha megfésülködsz. A konyhával is többet törődhetnél. Én addig befejezek egy-két levelet.
Leül, vagy inkább leroskad. Írószerszámot keres; többször is áthúzza a már meglévő sorokat, mind dühösebben, anélkül, hogy egy új szót írna. S bamba képpel mered az üres papírra. A lány a tükör előtt álldogál, majd csendesen kimegy.     Kísértet előbújik a faliszőnyeg mögül, egy rejtett kis kamrából, eddig nyilván ott hallgatózott, onnan kukucskált ki. Alekszej hasonmása: magas növésű, keskeny vállú; mégis mintha másik énje volna inkább, nemcsak külsőleg fest másképp. De sokkal sápadtabb Alekszejnél, nem visel parókát meg kardot; fekete öltönye helyenként szétfoszlott. Időnként könnyű – földöntúli? – mosoly villan meg ajkán, a szelíd néhai Alekszej cárra, nagyapjára emlékezetet – olyan, akár ,,egy eltűnt világ lakója”.
KÍSÉRTET	(félhangosan suttogva, enyhe gúnnyal) Vádirat készül megint Péter cár ellen?… Javítgattam őket, de sehogy sem boldogultam velük. Áthidalhatatlan meredély tátongott a szándék és a leírt szó között. Az írás nem az én kenyerem. A mulatozás, a lumpolás?… Az se igazán. Az érzelgős semmittevés, az időhúzás már inkább. Közben folyton azt hajtogattam magamban, hogy nem terheli semmilyen bűn a lelkiismeretemet. Mensikovnak, a cár kegyencének a bűne az, ha gyenge, mihaszna ember lett belőlem.
Alekszej most fölpillant, mint aki hangokat hallott; aztán még erőtlenebben hajtja le fejét. Mind mélyebbre merül a semmibe a papír fölött.
KÍSÉRTET	Már azt sem jelenthetik a kémek Péternek, hogy a cárevics vádaskodik és konspirál. Vagy legalább galambokat etet, vagy bölcseleti könyveket olvas. (Komor, már-már halotti hangon.) A fogoly sorsa így is, úgy is beteljesedik.
Alekszej a hang irányába fordul, s a homályban megpillantja a betolakodó árnyat. Eltátja a száját, de nem kérdi, hogy: ki vagy? Hátrálni kezd az ajtó felé, akadozva kiejti ágyasa nevét – ,,Afrozuska” –, de olyan halkan, hogy a lány akkor sem hallaná meg, ha a várszobában volna… Áll kábán, bénultan a látomás előtt.
KÍSÉRTET	(meglehetősen kedélyes hangon) Hányszor törtek ránk démonok. Beismerem, akkor is, mikor Afrozuska könyörgésre fogta a szót, hogy: ,,Aljoska, az Ég szerelmére, dobd el azt a kést!”, s reád – reánk – csimpaszkodott, de mi leráztuk magunkról, mint a férges gyümölcsöt, úgy szálltunk szembe (hősnek képzelvén magunkat) a bécsi kamarilla üzenetét tolmácsoló személlyel – úgy emlékszem, Habsburg Károly Nápolyba kirendelt, arrogáns kis tisztje volt –, aki közölte velünk, hogy őfelsége egy dologban sajnos kénytelen egyetérteni Péter cárral, miszerint egy jobbágyivadék – vagyis a szerelmünkre érdemesített Afrozinja – méltatlan császári protekció alatt álló személyünkhöz, így hát mielőbb meg kell válnunk tőle. Jövendő gyermekünk anyjától!
ALEKSZEJ	(maga elé bámulva, fojtott hangon) Az európai orvosok, nem egy helyt láttam, az elhalt asszonyok méhéből kiszedett magzatokat spiritusszal teli edényben úszkáltatják… S mutogatják is őket.
KÍSÉRTET	Azok mind torzszülöttek.
ALEKSZEJ	(gonosz kedvében van már) Az Isten türelmét próbára tevő emberi ötlet! Meglehet, Péter cár is látvánnyal akar kedveskedni jobbágynépének!… És gyűlölt fiának unokájával kezdi.
KÍSÉRTET	(Ahogy lassan kilép a fénybe, Alekszej elborzad a hasonmásán látott sebek, kelések láttán. Kísértet keserű öngúnnyal.) Most tán könnyebben elhiszed, magadat látva, amit az udvarban a Péter hívei a cárevicsről terjesztettek: hogy el fog sorvadni gyengeelméjűsége miatt, mivel olyan szövet, amire azt hímezhet akárki, ami neki tetszik?!… (Idétlen pukedlit vágva, meghajol az Alekszej, azaz saját színe előtt.)
ALEKSZEJ	(lesújtva, inkább csak magának) De hát azt hajtogatta mindig, hogy szeret. Azért vesződik velem következetes szigorával, mert aggódik értem és oltalmazni akar. Utoljára is azt üzente (levelek közt keresgél, majd fennhangon olvassa), itt van, a hozzám eljuttatott levél így hangzik: ,,Ha netán félsz tőlem, megnyugtatlak, fogadom Istenemre és az Ő ítéletére, még inkább szeretetembe fogadlak, ha végre hallgatsz szavamra és hazajössz… Amennyiben minden ellenkezés nélkül aláveted magad akaratomnak, és fiúi, alattvalói hűséggel hozzám megtérsz, azt is megfontolás tárgyává teszem, hogy a birtokodon, ahol majd élni fogsz, megengedtessék neked, hogy feleségül vehesd azt a nőszemélyt, akivel élsz s aki tudomásunk szerint a terhesség ötödik hónapjában vagyon…”
Föl-alá sétál, majd megáll Kísértet előtt, aki gúnyos vigyorral hallgatta az álszent üzenetet.
ALEKSZEJ	(hangja most elcsuklik) Lehet, hogy nagyot vétkeztem ellene, amikor megszöktem. De hát mit tehettem volna okosabbat, ha egyszer utálom a hajóit meg a gyilkoló ágyúit…
KÍSÉRTET	(komor hangon) Azt mondta, hogy kemény, keserves munkára fog Dániában.
ALEKSZEJ	Gyermekkorban minden másnak tűnt. (Mint aki belemegy a különös játékba.) Atyuskám, emlékszel rá, ugye, képes volt alvás nélkül eljátszani az ő kisfiával, akármit, csak mulatságos legyen. Hadjáratot játszottunk. S minél hangosabban szólt az ágyú és verték a dobot, mi annál jobban élveztük. Összegyűjtötte az istállófiúkat, a sólyomvadászokat, az előkelőbb családok ifjait is, s megvolt a két- vagy háromszáz főnyi ,,játékkatonánk”. Hadjáratokra indultunk a Moszkva körüli falvakba és kolostorokba. Némelyik barátpapot félholtra ijesztette a rögtönzött haditorna, különösképpen a déli hőségben, midőn levél se rezdül, s a mihaszna emberi lényeken erőt vesz a szendergés. És egyszeriből kaftános alakok ugrálnak elő az erdő fái közül. Az ördögi kiáltozás még semmi, de amikor fagolyók verik, rongálják az örök békét ígérő kolostor falát!…
KÍSÉRTET	Régmúlt történet ez. Amikor még azt ígérte, hogy egész Európa hallani fog rólunk. A közös hőstetteinkről. Sose fogom elfelejteni azt a nyári napot, mikor egyik vidéki istállóudvarban a cselédség nagy derültsége közepette Péter atyuska kandisznóra vadászott. Odakiabáltak neki, biztatták, látván, hogyan erőlködik, birkózik. A sárban feküdt, felsegítették, most már közös erővel hámba fogták a kanokat, s a két szerencsétlen jószág húzni kezdte a cár aranyozott, faragott kerekű kocsiját. Én pedig a kölyökcsürhe élén sárgarépát szórtam az ártányok elé. Az istállómester elképedt, legszívesebben kiköpött volna – ezt tenném ma én is – a garázda tréfacsináló után, aki büszkén húzta ki magát a bakon; de alattvalójának be kellett érnie a röhögő, füttyentgető cselédség megregulázásával.
ALEKSZEJ	(kéjesen) Kurvapecérek voltunk. Az én Afrozuskám, mikor ilyesmiket mesélek neki, miként ha a maga világára ismerne, szívesebben hagyja magát meghágatni, s úgy istenigazából kéjelegve kiabálja, hogy: ,,Az én kurvapecér cárevicsem!”
KÍSÉRTET	(őt is meglegyintette a nosztalgia) Kozákok énekelnek… égővörös orosz ingben körülállják az éledező tüzet, s füttyszóval serkentik azt a hetyke fickót, aki járni kezdi a talpalávalót. ,,Rajta, Alekszáska!” – kiáltja megrészegülve Péter, az oroszok cárja… (Elhaló hangon.) Az az ígéretes fickó én voltam valamikor.
ALEKSZEJ	Egy ízben, midőn a honvágy esdeklő sorokat íratott velem ,,legkegyelmesebb apámuramhoz”, azt is hozzátette még – mármint az én józan eszű Afrozuskám –, hogy: ,,Mit keressek én, aranyocskám, az udvarban az álszenteskedő, nagyfarú asszonyságok között?” (Sötét tekintettel.) Kénytelen voltam egyetérteni vele: a cár udvara bűzlő fekély!
KÍSÉRTET	(hirtelen magához térve) Az utolsó levelet, amelyet Péter atyuska legagyafúrtabb emberére bízott, még nem kaptad meg. Amelyikben többek között az áll, hogy ő, akinek a hatalom Istentől adatott, mint urad örökre elátkoz, mint parancsolód pedig árulónak deklarál, és mindent el fog követni, hogy mint megcsúfolóját és a birodalom árulóját példás büntetéssel sújtson (Alekszejre, majd magára mutat): bennünket… (Hosszabb csend.) Mikor feladtam a küzdelmet – erre különben Afrozuska vett rá az alamuszi paraszteszével –, hazafelé tartva, útközben a jó nép leborult előttem, és Isten áldását kérte rám… S én botor! Hittem a cár ígéretében. Még azok után is hittem, hogy sorra korbácsolták meg azokat, akik hűségesen kitartottak mellettünk. Kikint, a komornyikomat, Ivánt, a nevelőmet. A vallatás a kezek, lábak égetésével, majd fagyra tevéssel kezdődött; aki ezen kínzatások dacára sem vállalta a Júdás-szerepet, annak összetörték a bordáit, s testét tüzes fogókkal szaggatták. Szegekkel kivert padlón kellett futkározni éjjel-nappal, mígnem a hóhér gennyező talpadtól utálkozva még szembe is köpött. (Saruját lerúgva, a talpát mutatja Alekszejnek.) Ezt a táncot velem is eljáratták…
ALEKSZEJ	(félrefordul, és rákiált) Hazudsz!… (Hosszú, kínos csend után, megtörten.) Így van azzal, aki kettős életet él: egy képzelt és egy valós életet.
KÍSÉRTET	(bólogat) Csak az a kérdés, hogy melyikünkkel játszik még a képzelet.
Bejön Afrozinja, megáll a tükör előtt, és egyfajta kölcsönzött, affektáló mozdulattal legyezgeti magát egy elegáns báli legyezővel. Kísértet elröhögi magát; a lány durcásan pillant hátra Alekszejre, azt hiszi, hogy ő volt.
KÍSÉRTET	(Alekszej felé súgva) Apródnak öltözve, ahogy emlékszem rá, csinosabb volt. Így az, aminek Isten teremtette: tenyeres-talpas jobbágyleány. Túlságosan gömbölydednek látszik, a mind nagyobb hasa miatt.
Kintről kemény léptek zaja, majd három ütemes kopogtatás.
ALEKSZEJ	Bejöhetsz!
KÍSÉRTET	(félhangosan) Kikin, a bizalmasunk. Még él szegény. (Alekszej bosszúsan int, hogy hallgasson.)
KIKIN	(belép, tiszteleg) A cár követe kér bebocsátást.
ALEKSZEJ	Várakoztasd meg az öreget; csak épp, hogy a guta meg ne üsse.
KIKIN	Értettem. (Somolygó képpel távozik.)
ALEKSZEJ	(Kísértetnek; inkább kópésan, mint ellenségesen) Most tűnj el innen gyorsan, nehogy rajtakapjanak, hogy saját magammal konspirálok atyám ellen.
AFROZINJA	(azt hiszi, hogy a felszólítás neki szólt) Azt a vén rókát várod, aki szerint a cár udvari orvosa megjósolta, hogy részegségben fogsz elpusztulni…?
KÍSÉRTET	(közbekotyog) Delirium tremensben.
AFROZINJA	(Alekszejnek) Jól van, nagyokos. Tudtam, hogy nem valami járvány. (Most tudatosul benne, hogy Alekszej egész máshol áll, nem ott, ahonnan a hang jött.)
ALEKSZEJ	Pjotr Tolsztojt várom. (Karon ragadva a gyanakvó lányt, az ajtó felé húzza.)
AFROZINJA	(megszeppenve) Az előbb nem te válaszoltál…
ALEKSZEJ	Ugyan már.
AFROZINJA	Te eltitkolsz valamit előlem, Aljoska. Nehogy holmi meggondolatlanságot kövess el; add ide a kardodat meg a velencei tőrt…
ALEKSZEJ	Tolsztoj nyugodt öregember. Mindig kedvelt engem, csak az utóbbi időben lett morcos. (Kipenderíti Afrozinját az ajtón. Lassan, öregesen lépkedve, eljut a legközelebbi székig, s beleroskad. Mint aki már nincs többé egyedül.) Megismertelek… Hazudnék, ha azt állítanám, hogy nem ismertem magamra. Még ha ki vagyok is cserélve… (Csend.) Ahogy rám néztél. Mintha bántana valami… És végképp belém oltottad a kételyt. A csontvelőmig hatolt. Már nem vagyok ura a gondolataimnak.
KÍSÉRTET	(hangja) Na, végre! S az érzelmeidnek… Mintha eddig ura lettél volna… (Alekszej forgatni kezdi a fejét, hogy honnan jön a hang?) Olyan ez, mint mikor valakinek hiányzik a fél keze.
ALEKSZEJ	(bódultan) A fél fele.
KÍSÉRTET	(hangja) Ha nem: az egész… Bíztam én is valamilyen isteni beavatkozásban. Hogy még nincs veszve minden. Ámde visszatérve, most olyannak tűnik veled – akarom mondani velem – ez itt, mintha egy már végigizgult misztériumjáték nézője lennék. Irracionális érzés, még ez a pillanat is…
ALEKSZEJ	(két tenyerével befogja a fülét) Őrültség.
KÍSÉRTET	(távolodó hangja) …hisz valójában már semmi, senki sem bánthat.
ALEKSZEJ	(idegesen felkacag, s felugrik a székből) Lidércek, démonok szálltak meg, biz’Isten!
(Kiszalad a színről.)
MÁSODIK RÉSZ
Ugyanott. A cárevics és a cár követe.
ALEKSZEJ	A cár parazitának nevezett; jól van. Tudom, hogy mihaszna embernek tartanak otthon; nemcsak apám. De hát élt-e olyan cárevics, akiről ne lehetett volna elmondani, hogy mihaszna?!… Különösen egy olyan nagy ember árnyékában, mint amilyen Péter cár.
PJOTR TOLSZTOJ	Jól mondod, fiacskám. Lásd, atyád a te korodban…! De hát nem az én feladatom valakit is meggyőzni arról, hogy mindig is a férfiúi erő és erény vitte előbbre a világot.
ALEKSZEJ	Ó, megszégyenítő férfiatlanság! Ráadásul gyenge is vagyok. (Térdre ereszkedik az ikon előtt, hangtalanul – csak a szája mozog – imádkozik. Tolsztoj is sietve veti a kereszteket.) Nemcsak fizikailag (küszködik, hogy el ne bőgje magát) méltatlan…
TOLSZTOJ	Gonosz emberek vesznek körül, ki ne tudná.
ALEKSZEJ	Mindenekelőtt ez a közönséges némber (talpra áll, kihúzza magát; hangjában rejtett gúny, s szikrázik a tekintete), aki nem nemesi vér, ráadásul ostoba liba?! (A suttogóra fogott hang felcsattan.) Mégis mindenki azt híreszteli róla, hogy boszorkányfortélyokkal fonta be és kaparintotta meg magának a cár fiát! Ha ez igaz (fenyegetően) – kegyelmednek csak tudnia kell! (Tolsztoj lesüti szemét) –, akkor én kénytelen leszek más nézőpontra helyezkedni a magam és az Afrozinjában evickélő magzat jövőjét illetően.
TOLSZTOJ	Senki sem erőltette, hogy elvétesse… ha már úgyis késő.
ALEKSZEJ	(egy kis fölényt szerzett, úgy érzi) Akkor hát ez a folytonos zaklatás mire fel?
TOLSZTOJ	Atyád, a felséges cár ezúttal engem küldött el hozzád, most már utoljára, a válaszért…
ALEKSZEJ	(egy szuszra hadarja el) A magasságbéli Úristennek meg kéne köszönni, hogy jó egészégben vagyok, s hogyha nem kényszeríttettem volna ama lépésre, mely oly nagy skandalumhoz vezetett, ifjú csontjaim most, ki tudja, hol sínylődnének!
TOLSZTOJ	Ezt a kihívó választ szántad cár atyádnak?!… Jól mondta hát, amit mondott. Hogy a krími kán meg a svédek kevesebb gondot okoznak neki mostanában, mint te… A tulajdon vére!… S még elvárod tőle, hogy ezek után is a kegyelmébe fogadjon.
ALEKSZEJ	(sejtelmesen) Ma már sokkal többet tudok annál, semhogy hinni tudjak még az üres szavaknak. (Leül, kinéz az ablakon.) Kint megenyhült az idő, havazik. Lehet, hogy ez is csak illúzió. Úgyszólván mindenre felkészültem már, ami megtörténhet velem.
TOLSZTOJ	(kissé meghökken; a cárevics angolos társalgási stílusa, megfontolt viselkedése töprengésre ad okot) Tán egyszeriből látnod adatott a bölcsek kövét, és meg is tapogattad? (Kintről váratlanul női kiáltás, az Afrozináé. ,,Aljoska!”) Pedig, amint hallom, ugyanúgy szólítanak, ahogy eddig.
ALEKSZEJ	(máris kiesik a bölcsszerepből) A cár még ha meg is kegyelmezett volna nekem…
TOLSZTOJ	Hogyne kegyelmezne meg – mért beszélsz múlt időben?… (Kulacsot vesz elő bundája zsebéből, a fiú kezébe nyomja.) Egy kis hazai papramorgó… megmaradt az útról. (Alekszej ellöki magától a kínáló kezet. A vénember gyanakvóan pillant rá, összehúzza szemöldökét.) Valamikor elragadtatással ejtetted ki előttem a cár nevét.
ALEKSZEJ	Akkor még úgy hittem, hogy sok mindent többre becsül a saját despotizmusánál. (Nem tudja visszatartani könnyeit, majd zokogását.)
TOLSZTOJ	(kioktatóan) Az ilyen, lelki gyengeségre valló alantas indulatkitörések tették gyanakvóvá atyádat. Ahelyett, hogy iparkodtál volna…
Alekszej közben felkapja a kulacsot, megszagolja, mi van benne.
ALEKSZEJ	Á, vodka! (A szájához emeli, s mohón iszik.)
TOLSZTOJ	Úgy találod, hogy itt nyugatabbra, Európában minden különbül és szelídebben zajlik?… (Hiába várja a választ.) Csak ámítsd magad. De figyelmeztetlek rá: veszélyes játék!
ALEKSZEJ	(megint meghúzza a vodkás kulacsot; már dolgozik benne az ital) A mostohaanyám és volt szeretője, Mensikov, bármikor képesek lettek volna megmérgezni. (Sírással küszködik.)
KÍSÉRTET	(hangja) Mi az, megint lelkizel?
TOLSZTOJ	(szánakozón) Rémképeket látsz. Pedig reméltem, hogy összeszeded magad, s ezúttal kiállod a hűség próbáját. Mind bőghetsz… Késő.
KÍSÉRTET	(hangja) Van valami igaza. Szerettelek volna normálisnak látni, legalább most. Ez a vén tökkelütött még nem tudja, amit mi már tudunk…
ALEKSZEJ	(tehetetlen indulattal) Fogd be a szádat. Dögölj meg!
TOLSZTOJ	(megütközve) Ez kinek szólt: a cár követének?… Látom, megöl a kórság előbb-utóbb.
ALEKSZEJ	Ez neki szólt. (A terem homályos szögletébe mutat.)
TOLSZTOJ	(megcsóválja fejét) Bolond beszéd. A sok kéjelgés elvette az eszedet.
ALEKSZEJ	(szipogva) De ha én hallom…
KÍSÉRTET	(ráförmed) Na, ne bőgj!
ALEKSZEJ	(Tolsztojnak) Most is hallottam… Láttam is őt.
TOLSZTOJ	Kutyagumit láttál. Kit láttál?
ALEKSZEJ	Magamat.
TOLSZTOJ	(közelebb megy a fiúhoz, az arcát vizsgálgatja) Képzelődtél, fiam. A szemed karikás, én azt látom. Mint ahogy beteges körülötted minden. És benned is.
ALEKSZEJ	A tömlöcöt is láttam. Ővele láttam, tapasztaltam meg a kínzásokat, a bakót, az iszonyú jövendőt, amit nekem szántatok!
TOLSZTOJ	(ösztönösen hátrálni kezd) Te sérthetetlen személy vagy, Alekszej. Csak nem tanultál meg méltóságteljesen viselkedni, mint…
ALEKSZEJ	Mint a legkisebb cári csemete, akit Péter trónörökösnek szemelt ki helyettem?!… (Fenyegetően nyújtja oda Tolsztojnak a kulacsot.) Nesze, igyál, Isten előtt ha mersz, az egészségemre!
Tolsztoj igyekszik elhessenteni maga elől, mint valami kísértetet a kulacsot tartó kezet s vele együtt a durván tolakodó cárevicset.
ALEKSZEJ	(kihívó hangon) Na, mi lesz!…
TOLSZTOJ	(kemény hangon) Elegem volt a sok intrikázásból!
ALEKSZEJ	(támadóan) Tőrbe csalnál?!
Tolsztoj, mint akinek menekülésen jár az esze, most már tudatosan curukkol a kijáratig.
KÍSÉRTET	(az Alekszej fülébe kuncogva; közben megkísérli elakasztani Tolsztojt) Ravasz vénség! Látom, minden vágya kijutni ebből a pókhálós, ködös, nyálkás homályból.
ALEKSZEJ	(is tréfára fogja a dolgot) Pedig itt tiszta hegyi levegő van, azért is maradtunk Afrozuskával Tirolban annyi ideig.
Tolsztoj megbotlik s elvágódik az ajtónál. Felnyög.
AFROZINJA	(jön, kezében a mécses; a fény eloszlatja a sűrűsödő homályt) Mi történt?!… Aljoska, tán nem csináltál valami bajt megint?…
TOLSZTOJ	(kapva kap az alkalmon, hogy átvegye a kezdeményezést) A cárevics rendkívül zaklatottnak látszik. Valósággal megbokrosodott, mintha féltékeny lenne valakire… (Erőltetetten nevet.) Pedig nem járt itt más az én öreg csontjaimon kívül… Senki idegen.
KÍSÉRTET	(hangja) Méltóságod nagyon téved.
TOLSZTOJ	(felkapja fejét, majd Afrozinának, magyarázkodva; Alekszejre pillant végig) Nem tehetek róla. Idegileg nagyon labilis. Meggyőződésem, hogy az érzelmi impulzusok súlya alatt…
ALEKSZEJ	(félbeszakítja) Meg se mukkantam.
KÍSÉRTET	(hangja) Ráadásul meg sem halt, s halottaiból máris feltámadott!
TOLSZTOJ	(Alig nyerte vissza lélekjelenlétét; s most ez az újabb szorongatottság. Alekszej összezárt ajkán cinikus vigyor, s mégis az ő hangján szólt mögötte valaki! Kissé akadozó szavakkal.) Megkímélhetnének… egy öregembert az ilyen ízléstelen tréfától…
AFROZINJA	Ez a hang, Aljoska, a tiéd! (Buzgón veti a kereszteket.)
TOLSZTOJ	(fojtott morgással) Újabb skandalum…
AFROZINJA	(kezében a mécsessel körbejárva a szoba sötét szögleteit; jó hangosan) Ki az, aki játszik velünk?… (Látszólag megkönnyebbülve, Alekszejnek.) Látod, nekem nem felel!
ALEKSZEJ	Te csak hallottad, de én láttam is.
AFROZINJA	Kit láttál?
ALEKSZEJ	Saját magamat…
AFROZINJA	Jó vicc.
ALEKSZEJ	Akit még nem ismerek. Csak sejtelmem volt róla, álomból ocsúdva, hogy milyen lehet.
TOLSZTOJ	Lehet, hogy látomás volt. A képzelgés is egyfajta álom.
AFROZINJA	(készséggel siet alátámasztani a cár követének gyanúját) Emlékezz csak vissza, Aljoska! A múltkor is úgy felöntöttél a garatra, hogy összekuporodva nyöszörögtél, és ennél zöldebbeket is kinyilatkoztattál.
ALEKSZEJ	(ingerülten) Ne próbáljátok megnyugtatni magatokat azzal, hogy meghibbantam, és magammal beszélek. (Képen törli szeretőjét.) Te hálátlan!…
Afrozinja váratlanul térdre ereszkedik a fiú előtt, és kezet csókol neki. Alekszej lehajol hozzá, és könnyes szemmel szorítja magához. Tolsztoj kihasználja a forró pillanatot, és ijedten kisurran az ajtón.
KÍSÉRTET	(Alekszejnek, gonoszkodva) Most már oltalmadra bízhatom a ,,menyasszonyunkat”.
AFROZINJA	(megszeppenve nézelődik; Alekszejnek suttogva) Mért nem mondod meg, ki az?
KÍSÉRTET	Én volnék a cárevics megboldogult hasonmása. Kár, hogy életemben hittem neked.
AFROZINJA	(hangja rideggé válik) Hol jött be?
KÍSÉRTET	A csukott ajtón át vagy a kamra felől. Nem mindegy neked?… Ott voltam a hálótokban, amikor épp hisztiztél, miközben az öltözőasztal mellett púderezted magad
AFROZINJA	Nem igaz. (Nyelvet ölt a kísértethangra.) Hazugság!
KÍSÉRTET	(megpróbálja utánozni a duzzogó Afrozuskát) ,,Nekik bankettek, pletykálkodás, bálok rogyásig, én meg itt kussolok s kötöm ennek az élhetetlennek a harisnyákat! Egyszer, mikor engem is magával vitt egy kétes úri társaságba, hát nem rám rontott tüstént egy trottyos madárijesztő?! A fél szeme üvegből volt, s vendéglábbal kopogta le a ritmust; az igazit, mint kiderült, még a múlt században egy szerelmi kalandban törték pozdorjává.„
Alekszej Kísértettel együtt röhécsel. Afrozinja felkapja a mécsest: képes volna a hang irányába hajítani, ha a fiú le nem fogja.
KÍSÉRTET	(Alekszejnek) Búcsúzni jöttem. Tőled… Hogy tudd: ezek az ostorcsapások Pétertől származnak. Ő maga fogott vallatóra. Hiába bizonygattam neki, hogy nem érdekel a trónutódlás, ezt már több ízben megerősítettem, írásban is, nem nekem találták ki a hatalmaskodás mesterségét, menekülni akarok a világból, és, Isten a tanúm rá, semmi egyebet nem óhajtok, csak ne szakítsanak el az én Afrozuskámtól, hisz látnivaló, hogy úgysem élek már sokáig, s az ő karjaiban szeretnék meghalni békességben. De hasztalan kérleltem a cárt, engedje meg, hogy fia egybekelhessen ezzel a szegény leánnyal, aki áldott állapotban van. Péter elborult, zavaros tekintettel nézett rám mindvégig, gorombán belém fojtotta a szót, rám mordult, hogy úgy látszik, nem tanultam meg eléggé félni tőle, akire egy egész nép sorsát bízta a Magasságos Úr, mégis velem, elfajzott vérével kénytelen vesződni már mióta(!)… ,,Ki tudott az egyházi és világi méltóságok közül arról, hogy összeesküdtél ellenem – többek közt a Habsburg császárral?” – faggatott eszelős dühvel. S hogy mondtam-e olyasmit, hogy: ,,fütyülök a nagyravágyó cárok despotizmusára, a köznép, ha megtehetné, az én jóakaratom mellett tenné le a garast?!” Ekkor váratlanul ütni kezdett, azt állítván: olyan különös mosoly ült ki a képemre, hogy most már elhiszi, hogy őrülttel van dolga. Mi mást felelhettem volna erre az eszelős gyűlölködésére, mint az igazat, hogy: részeg fővel sok mindent összefecsegtem, amire nem is emlékszem, nem tagadtam le, hogy mocskos a szám és van bennem alantas indulat jócskán, a Romanovok hajlamaiból épp elég… A kínzókamrában is, mikor a testem már összevissza roncsolva feküdt s az orvos hűsítő borogatást rendelt el, félvén, hogy még az ítélet végrehajtása előtt kiadom a lelkemet, Péter a hóhérra is ráripakodott, hogy: mi az, tán megszánt engem?! – s a cárnak kijáró székről felugorván, kemény kötésű, szakállas kínzóm kezéből kikapta a kancsukát, és teljes erővel mérte hátamra, eldagadt talpamra a rettentő ostorcsapásokat. Csak akkor hagyta abba, mikor a kezén megérezte a gennyes vér szagát. Ámde akkor, megszállottságából magához térve s a körülálló pribékek döbbenetére, nehezen tudta legyűrni rémületét.
Alekszej lehajtott fejjel áll; a kifigurázott Afrozuska, visszafojtva dühét, közben föl-alá koslat idegesen – most hátat fordít neki.
ALEKSZEJ	(a rájuk szakadt csendtől riadtan keresi Kísértetet) Hol vagy? Ne hagyj itt magunkra. Mi lenne, ha meginnál velünk egy teát.
AFROZINJA	(a sértettet játszva még mindig) Én elálmosodtam; lefekszem.
ALEKSZEJ	Hol a szamovár? A vajas-mézes zsemléből nem maradt több?
AFROZINJA	Mind megzabáltad. Fáradt vagyok. Mondtam, hogy lefekszem.
ALEKSZEJ	(békülékenyen, Kísértethez magyarázkodva) Hiába, na. Gyereket vár.
Afrozinja kimegy. Kis idő múlva észrevétlenül gőzölgő szamovárral s két üvegkupával tér vissza.
KÍSÉRTET	(Alekszejnek, kissé gunyorosan) Ínyenc falatokra vágytam… Ám most, hogy kívülről látom magunkat – benneteket, elment az étvágyam mindentől. (Hangja megkeményedik.) Nem értem, hogy ez a ribanc mit keres még melletted?
ALEKSZEJ	(megütközve; fátyolos hangon) Ezt sohase fogom megbocsátani neked. (Váratlanul előrántja tőrét, s vadul hadonászik vele a levegőben.)
Kísértet kegyetlenül fölkacag. Majd játszik vele: kicsavarja kezéből a tőrt. Végül odamegy, s hátulról átkarolja Alekszej vállát, a fiú azonban durván lerázza magáról.
KÍSÉRTET	Semmi kifogásom az ellen, hogy közönséges némber. Csakhogy jobban ért a ripacskodáshoz sok hivatásos szajhánál. Téged csak beugratott, megjátszotta az odaadó szerelmest.
ALEKSZEJ	(ellenségesen) Ugyan mi hasznot húzhatna belőlem?! Azonkívül, hogy hagyta magát leteperni. Emlékezz csak rá, te, ki én vagyok: erőszakkal tettük magunkévá. Jól meggyaktad hát te is!
KÍSÉRTET	Ha sejtettem volna, hogy el fog árulni!… Még annyira sem hitt bennünk, mint a hamis vádaskodásokból ítéletet kovácsoló apánk. Több megvetést érdemel, mint a gyűlölt bátrak és erősek… akiket gátlás nélkül hajlandó bármikor kiszolgálni. Máskülönben éppúgy megveti őket is, mint téged s engem: az áldozatát.
Afrozinja, aki már régebben bejött és sok mindent hallott, most lép Alekszej elé a fénybe.
ALEKSZEJ	(Kísértet hangját követve) Minden homályos előttem. Mintha maga a sátán küldöttje volnál.
KÍSÉRTET	Ha legalább szerencsét hozna rátok az újszülött.
Afrozinja szembe akarja önteni Kísértetet, de Alekszejt forrázza le. Jajkiáltás; az ügyetlen merénylő eltakarja felindult arcát.
ALEKSZEJ	(rajta is erőt vesz az idegesség; Kísértet felé, nyersen) Netán őróla is tudsz valamit, ami előttünk még titok?… (Kísértet kínosan krákog. Alekszej fenyegetően.) Elég a tréfából. Ne merj gúnyt űzni abból, amiért mi nagy árat fizettünk!
KÍSÉRTET	(közben lefogta a hisztériázó Afrozinja kezét) Ő az, aki – hálából a vak hűségért – kegyetlenül ,,megtréfálja” cárevicsét.
AFROZINJA	(Megpróbálja kiszabadítani magát a láthatatlan szorításból. Alekszejnek) Ne higgy neki! (Krokodilkönnyeket hullatva a haját tépi.)
Alekszej előbb tehetetlenül nézi, majd odaszalad Afrozinjához, hogy magához ölelje, de a nő, öklével hadonászva, az arcába sújt.
KÍSÉRTET	(hasonmásához, mintha csak magához szólna) Ez a fizetség egyelőre, amiért elhagytad érte hercegnődet, Charlotte-ot és gyermekeidet.
Afrozinja teste megremeg; megindul a hang irányába. Kísértet szembefordul vele; Afrozinja, mint akit hipnotizáltak, megtántorodik, és eszméletlenül hanyatt vágódik a földön.     Alekszej oda akar rohanni hozzá, de a hang hirtelen arcot, alakot ölt előtte, s elállja az útját. Hasonmása kísérteties állapota láttán megtorpan.
KÍSÉRTET	Szerelmes társból cinkostárs! (Kínzatása szörnyű nyomait mutatja Alekszejnek.) Most láthattad. Őmiatta kell annyi embertelen szenvedést kiállnunk.
ALEKSZEJ	(menekülni szeretne sorsa elől; könyörgésre fogja a szót a kísérteties hasonmás előtt) Fiatal vagyok. Minden vétkemet megbántam!…
KÍSÉRTET	(halálmaszkot ölt) A ravatalgyertyák sercegve lángolnak. Unalmas ceremóniának ígérkezik. Cár atyuskánk ájtatoskodva színészkedik. A lelke üres, mint a gyilkosnak tette után. A cárné szorongva bújna el a gyászoló vendégsereg elől, nem leli helyét a sivár palotában.
ALEKSZEJ	(a rémülettől bénított hangon) Ezek szerint nincs más lehetőség?… Valamilyen kiút?!…
Kísértet nemet int fejével.
ALEKSZEJ	Még hány hetem, hány napom van hátra? (Nem kap rá választ. Két keze közé fogva, ő is eltakarja valódi arcát.)
KÍSÉRTET	(hosszan néz Alekszejre; gyöngéd tekintettel) A fájdalomtól ne félj. Mikor először felhasítják a bőrödet, úgy érzed, hogy nem bírod tovább s bele fogsz őrülni. De aztán megszokod. Megbénul a karod, a vállad, már nem tudsz lábra állni. Az agyad még sokáig nem bénul meg, hasogatja valami, talán a lelkiismeret vagy az önsajnálat… Aztán már nem fáj semmi. (Alekszej felfedi arcát. Kísértet is leveszi a maszkot.)
ALEKSZEJ	(csendes beletörődéssel) Nem mindenkinek adatik meg… a boldogság.
KÍSÉRTET	Na, látod. Meg a kín. (Találkozik a tekintetük.) Emlékszel rá? Te magad mondtad: minden csak illúzió úgyis…
(Sötétség.)