Pozsgai Zsolt

Találkozásaim a drámával

    Tiszta, világos utca Pécsett, tavasz van, az iskolából egy alacsony termetű srác halad hazafelé. És beszél magában. Magával. Dialógusban beszél. Mintha állandóan lenne vele valaki, akihez beszélnie kell. Nemcsak beszélni, vitatkozni vele – a kétkedés hangja ez. Jól tettem? Nem jól tettem? Mit szólsz, te belső ismeretlen? Vitatkozol velem, de értem vitatkozol. Velem. Ahogy itt megyek haza nyolcévesen az iskolából. Mindenki így van ezzel? Beszél önmagával? Vitatkozik, érvel, szid vagy dicsér? És mikor válik ez párbeszéddé? És onnan „dialógussá”? És onnan hová tovább? Vagy ezzel csak az van így, akit megátkoztak az állandó kétkedéssel, azzal, hogy egyszerre több dimenzióban lássa a problémákat, szerelmeket, tragédiákat, hiteket? Állandó kétkedés – a dráma sajátja. De ez a kétkedés nem válhat örökre belső titokká, magánüggyé. A gimnáziumban kitörni vágy. Színjátszó csoport alakul, tanár nélkül, csak párunknak, csak magunknak. Akik eddig is belül többen voltunk. És nem orvoshoz fordultunk ezzel a problémával, hanem ezzel a kétkedéssel, annak felmutatásával próbáltunk másokra is hatni. Kéretlen válaszokat adni a többiek dilemmáira. A Nagy Lajos Gimnázium pincéjében az amatőr színpad megalkotja első művét. Nem áll másból, mint szól a zene, mozdulatok vannak, mozdulat-helyzetek, mozgásszínház – és a megfelelő ponton három vers. Nem rögtön a dialógus tehát, nem azonnal a verbalitás. Zene-mozgás-vers. Mint a dráma születésénél. Pedig akkor még nem olvastunk Nietzschét, nem olvastuk a Tragédia születését. Magunk szültük meg a tragédiát. Ösztönösen először a zenében keresve, aztán tovább a mozdulatban, a mozdulat kifejezőerejében, és erre koronaként a vers. Három rövid vers, nem több. Aztán újra mozgás és zene. Ez már dráma? Még nem. Még a dráma embrióállapota. Később rácsodálkozás Hernádi Gyula szürrealista novelláira és egyetlen, hatalmas ívű szürrealista regényére, a Vörös rekviemre. És már szól a szó, már pattognak a regényből kiragadott feszes dialógusok – de az értelem határain túl keresve a kifejezés lehetőségét, az absztrakcióban, a képzeleten túliságban, az egymásra hányt, asszociatív költői képekben. Mozgás, zene, költészet és abszurditás. Alakul a dráma vegyi képlete. Aztán rájövünk, hogy ennek hatása van, közönsége lett, hatása van másokra, először a diáktársakra, aztán a tanárokra, aztán idegenekre. Hatni lehet vele. Közölni lehet vele. Ösztönösen érezzük a társadalom hazugságát, nem is magának a szocializmusnak mint elképzelésnek a hazugságát, hiszen az csírájában meghatóan naiv és jóakaratú – hanem a megvalósítás hazugságát. És a mondanivaló már kész. A zene, a mozgás, a költészet, és az ebből támadt szürreális verbalizmus támadni kezd. Már darabokat, kész műveket keresünk. Rozewicz Kotlik az öreg hölgyében Fiatalember cukrospapírt dob el az utcán, a rendőr azonnal megállítja: mit művel?! Kérem, itt mindenhol szemét van, térdig járunk benne, mondja Fiatalember, de a rendőr közli, ő itt nem lát sehol szemetet, és lelövi a Fiatalembert. A pártbizottság behívatja a rokonainkat. Tehát hatottunk. A dráma hatott. Így már lázadássá is tudott válni. Keressük az ilyeneket, Beckettet, Ionescut, Pintert, a többieket. Akkoriban a magyar dráma a professzionális színpadokra íródott, az „úttörőknek” nem adott anyagot. Aztán leszakadni a politikai arcátlanságról és megtalálni az utat a dráma valódi lényege felé, hogy hasson a tudatunkra, a nézők emócióira, hogy beléjük költözzünk, hogy a dráma eszközeivel bekapcsolódjunk a bennük is állandóan jelen levő dialógusba, a belső párbeszédbe – és ismét a dráma lényegénél vagyunk. Párbeszéd folyik mindenkiben belül, a színház ehhez tud csatlakozni, ha jó. És ha így van, ha részt tud venni a minden-ember belső szertartásában, akkor élmény, katarzis, öröm. A színházi avantgárd és szürrealizmus hat a fiatal csapatra, hat a közönségre. De lám, már ott ülök a vonaton, tizenhét lehetek, kezemben Lukács Modern dráma elmélete című műve, döbbenten olvasom. Aztán többször, és újra. Hiszen ezek, amiket keresünk Pinterben, Beckettben és a többiekben – ott van a klasszikus írók soraiban is. Ibsen drámáinak abszurditása, Csehov „valóságalattisága” ugyanez az absztrakció. Csodálom, hogy Lukács mennyit olvas, hogy Szerb Antal mennyit olvas, milyen lényegre látóan írnak darabokról, színházi vonulatokról, stílusokról… hopp, hopp, ezek a szerzők nem írtak darabot, esztéták, irodalmárok. Lukács minden sora döbbenetes, elementáris élmény. Megmozgatja a bennem lakó, folyton pofázó alakot, ez az alak már nem elégszik meg egyetlen fős közönségével, vagyis velem – ki akar jönni, ki akar szakadni, magával cibálva másoknak is beszélni, üvölteni akar, dialógusban persze, hogy máshogy, így beszél már régóta, dialógusban, helyzetben gondolkodik, nem tud máshogy. Ráadásul véletlenül, mint munkahely, megjelenik a Pécsi Nemzeti Színház mint közeg. Ott van a színész, a maga befogadó hüvelyével, a maga eszköztárával. Őt is meg kell ismerni, hogy tudja ennek a bennem levő másiknak a gondolatait úgy tolmácsolni, mintha sajátja lenne. Mekkora rimák ezek, miféle csalók?! Vagy nem is… bennük is megszólal ugyanez a hang, de médiumok, eszközök lehetnek a nagy kitárulkozásra. Minden adott tehát, hogy megszülessen az első dráma, már csak az kell, ami fáj, amitől kiszakadhat: és megszületik ez is. Szegvári Menyhért, a fantasztikus rendező és barát színpadra állítja a Hamletet, Kulka János fantasztikus, asszisztens vagyok, végigdolgozom az egészet, Szegvári elkeseredett korszakát éli, belerendezi saját önpusztítását a darabba, én pedig óvni akarom őt, őt is, a nézőt is ilyen élménytől, és észreveszem: maradt valaki a színpadon, Horatio, aki tovább él. Akinek még élete lesz és van. Megírom hát első darabomat, a Horatiót – hogy segítsek Szegvárinak, hogy megpróbáljam, de amikor megszületik és egy egészen más színházban mutatják be, már nincs köze sem a Mesterhez (Szegvárihoz), sem Pécshez, sem az utcán baktató kisfiúhoz – már nincs köze hozzám sem. Ahhoz a jegyszedő nénihez van köze, aki félrehívja az akkor huszonéves „szerzőt” és közli vele, hogy másnapra meghívta a rokonait is faluról, mert olyan jó ez a darab. Az övé már. Vigye, vigye a rokonainak, magának, és mindenkinek, akit nem ismerek – de ismerni vágyok. Az alak tehát, aki bennem élt és született, ismeretlen testekben bujkál, nagyon remélem, a lélek jó orvosaként, nagyon remélem, azért, hogy elviselhetőbb legyen az életük, hogy rácsodálkozzanak mindenre, amit eddig nem vettek észre, vagy észrevettek, de nem törődtek vele. Jön-megy ez a fura alak, lélekből lélekbe, hozza nekem a barátokat, olykor ellenségeket, hozza, aztán továbbáll, megy, siet. Dolga van még.
    A magyar kortárs dráma világszínvonalú. Mondom így, hogy negyvenen túl már van némi rálátásom más népek színházi életére. Hamvai Kornél Dali-paranoiás realizmusa, Egressy kocsma-lírája és tanári professzionalizmusa, Kiss Csaba modern szenvedélykergetése, Sultz Sanyi cigarettaillatú, mosolygós szomorúsága, Németh Ákos gótikus katedrális-magánya, Kárpáti Péter műveinek balladisztikus szépsége, Zalán kócos-szakállas művészi dörmögése, szerelmes nihilizmusa, Darvasi katartikus lét-tudat feszegetése, Márton László precízen felépített üveghegyei, Thúróczy Kati fekete, lebegő dráma-kabátja, melyet oly szégyenlősen terít magára – és a többiek mind, akiket terjedelmi korlátok miatt fel nem sorolhatok – itt vannak. Nemzetközi mércével mérve is elsőrangúak. Dolgoznak. Áldva-átkozva kevesek által ismert, de kifejezési lehetőségekben páratlan módon tobzódó anyanyelvvel. Olykor gyötrődve a lefordíthatatlansággal. De mindenképpen arra használva, amire kell. „Megkeresni azt a másikat”, a mindenkiben élő „másikat” – és a színház minden mástól különböző hatáserejével formálni, tanítani – vagy csak egyszerűen szeretni és szerettetni. Nem aggódom, hogy magába szívja ezt a monetáris ízlés-globalizáció. Ahhoz túl erős, túl szenvedélyes, túl okos – túl emberi.
    Pár hete megalakult a Drámaírói Kerekasztal, Kiss Csaba vezetésével. Rájöttünk, hogy szükségünk van arra, hogy tudjunk egymásról. Miért? Erre még nincs válasz, csak érzés, érzet. Fontosak lettünk egymás számára. Most már csak az kell, hogy a közönségen túl (akinek, hála az égnek, fontosak vagyunk) – ezt mások is annak érezzék. Akik döntenek a színházakban a műsorválasztásban, és azok, akik ehhez a támogatást adják.
    Vagy azok, akik tematikus számot szerkesztenek a kortárs drámáról egy nívós irodalmi folyóiratban. Ahogy most, itt.
    Köszönet érte.