„Egyszemélyes emigráció”

(Új könyv Máraitól, Márairól)

    Az 1989-ben elhunyt magyar író halála után is szorgalmasan „dolgozik”, egyre-másra jelennek meg a hajóládában őrzött kéziratok, a naplókból kimaradt részletek, levelei, és ezúttal kötetbe gyűjtve a Szabad Európa Rádióban elmondott vasárnapi üzeneteinek egy része, illetőleg egy vele folytatott beszélgetés, valamint máig elgondolkodtató eszmefuttatása a magyar irodalom helyéről a világirodalomban. Jóllehet a színvonalas magyar irodalom európai visszhangtalanságának ügyében, nem utolsósorban Márai olasz, német, angol, lengyel és amerikai sikerének, Kertész Imre Nobel-díjának, Esterházy Péter és Szerb Antal, Nádas Péter és részben Krasznahorkai László prózai epikájának kedvező fogadtatása révén fordulat látszik beállni, a magyar líra befogadástörténetéről szólva a Márai által írottakon nem árt tovább gondolkodnunk. Az Egyszemélyes emigráció, Márai, emlékek-töredékek című kötet, amelyet Salamon István rendezett sajtó alá 2003-ban, tartalmaz még beszélgetéseket azokkal, akik Máraival találkoztak, leveleztek, ez utóbbi rész természetesen nem érdektelen, bár sok újat nem hoz, főleg Szőnyi Zsuzsa néhány adaléka érdemel figyelmet; ám a Máraira emlékezők emlékezete gyakran kihagy, bőven akadnak tárgyi tévedések is, Határ Győző pedig a tőle megszokott extrém véleményével elüt a többiektől, ünneprontó, és ráadásul nem is feltétlenül jóindulatú szemlélője a Márai-pályának. Ami igazán fontos, miként szólt Márai nehéz helyzetben; miként tudott felülemelkedni sérelmein; mi az, aminek őrzésére vállalkozott, amit közvetíteni kívánt magyar hallgatóságának. Akár meglepőnek tetszhet, mily méltányosan és megértéssel beszélt Németh László Galilei című színművéről, jóllehet Németh a háború előtt írt kritikáiban nem kímélte Márai színműveit, Márai pedig a Rómában történt valami című regényében Németh torzképét rajzolta meg. A Németh-műben olyan értelmiségi magatartást szemrevételez, amely a diktatórikus viszonyok közötti helytállásban, az emelkedett szellem és az esendő test „dichotómiájának” megjelenítésében reprezentálódik, és éppen ez a színmű érteti meg Máraival az „otthon maradottak” szomorúságának okát. „És talán ez a maradó emlék az olvasó számára e magyar dráma olvasása után: a szomorúság.” Nem kevésbé megragadó a szűkszavúan fölvázolt Babits-portré, amely egybevág azzal az írással, amelyet Márai a Babits-emlékkönyv részére adott közlésre. A Jónás könyve 1961-ben másképpen és másmiért időszerű Márainak és a magyar hallgatóknak, mint megjelenése idején (az akkor írt Márai-esszé cenzurális okokból nem láthatott napvilágot, csak jóval később!); „az emberi sors tudatá”-nak lírikusát véli Márai fölfedezni Babitsban, a fegyelmezettség, az öntudat és a lelki erő nagyságát, az európai irodalomtörténet szerzőjét: „Egy kis nép költője mondott valamit az irodalom egyidejűségéről, arról, hogy a világirodalom egy térben és időben történik, az emberi szellem időtől és tértől független szellemi térfogatában.” S ha Márai naplóiban, az e kötetben közölt tanulmányban el-eltöpreng a magyar hozzájárulás számontartásáról az európai gondolkodásban, Babits, több ízben e kötetben Bartók Béla, illetőleg Krúdy Gyula életművével érvel amellett, hogy bár kinyilvánítottan ekkor még nem emelődött a magyar teljesítmény az európai irodalom- és gondolkodástörténetbe, valójában a (félre?)ismertség ellenére ott a helye; s e hely kijelölését Márainak magyarul írt rádióüzenetei sürgetik. Ezért tulajdonít (joggal) különleges jelentőséget annak, hogy immár a világ „fölfedezte”, elismerte Bartók Béla zenéjének szerepét a világkultúrában. „Bartók zenéje nem andalít és nem vigasztal, hanem feltár, szétszed, elemeire bont melódiát, emléket, indulatokat. Lehet, hogy a zene a beszéd előtt volt az öntudatban és Bartók Béla néha az öntudat mély rétegeiben elsüllyedt ősi elemeket látszik keresni.” Nem mellékes, hogy Márai zenetörténeti kontextusba helyezi a magyar muzsikust, az európai zenei modernitás különféle irányait képviselő zeneszerzők közé (a késő romantikus finn Sibeliustól az orosz népzenéből és a XX. századi ritmusokból merítő Sztravinszkijig terjed az ív), s amit hangsúlyoz: Bartók zenéjének egyetemessége, felidézve egy dél-afrikai feketéknek adott hangverseny emlékét: „amikor Bartók művei elhangzottak, a teremben kézzel és lábbal dobolni kezdettek a hallgatók, ütemes, rángó, izgatott mozdulatokkal az előadó-emelvény köré gyűltek, követelték a ráadásokat, új és új Bartók-szerzeményeket akartak hallani, s a közönség doboló és dobogó mozdulatokkal egyféle ritmikus narkózisba esett, vele játszott a Bartók-zenével.” 1968-ban Krúdy Gyuláról beszél a rádióban, talán legkedvesebb írójáról, akit világirodalmi mértékkel lehet és érdemes mérni szerinte. Megküldték számára Budapestről a kétkötetes Írói arcképek-válogatást, s ennek ürügyén elmélkedik Márai, mily biztos emberismerettel rendelkezett Krúdy, aki nem törődött – mint írja – „az irodalom mesterségbeli műhelytitkaival”, viszont szinte mindent tudott az írókról, a nyelvről, az írói élet titkairól. 1960-ban azon töpreng: miért nem született meg a sok próbálkozás ellenére egy regény Széchenyi Istvánról? Arany János verse „a halál pillanatában átvarázsolt egy emberi jelenséget abba a szférába, ahol a mítoszképződés lehetőségeit gyanította.” Nem vitatja Surányi Miklós regényének, Herczeg Ferenc színművének érdemeit, de csupán Kosztolányi „egy kis, drága tanulmányában” látja annak a Széchenyi-regénynek lehetőségét, amely megírásra vár. Pusztán egy jelenetet vázol föl Kosztolányi, az osztályos társaitól is elkülönülő, őket próbára tévő rendkívüli személyiségnek rajzát adja, „aki az örvény fölé hajol, a történelem örvénye fölé, melyben népek tűnnek el, s aztán önmagát veti az örvénybe, a tébolyba és a megsemmisülésbe.”
    Márai rádióüzeneteinek csak egyik, bár igen fontos tárgya a magyar múlt, amelynek szuverén szemléletét példázzák írásai, egy olyan korszakban, amely éppen a szuverén szemléletet kifogásolta és tiltotta meg. A hivatalos ideológiának kiszolgáltatott magyar kultúráról adott számot, arra figyelmeztetett, hogy nem szabad adózni a hatalomnak a múltat kisajátító törekvései ügyében, s miként Krúdy és Babits ellenálltak, akként kell olvasásukkal hitet tenni mellettük. Már csak ebből a szempontból is fontos volt Márai megszólalása a Szabad Európa Rádióban. Hiszen az ő kulturális, „kultúrpolitikai” és irodalmi beszámolói vitatták a hazai hivatalosság beszédét, még akkor is, ha csupán hírül hozták, mi történik a szellemi és a valóságos vasfüggönyön túl. S tette ezt Márai azon a választékos, az eseményeket és jelenségeket nevükön nevező, határozott, mégis sejtetéses hangon, amelyet olvasói oly jól ismertek regényeiből. Ezeket az üzeneteket olvasva érdemes azon eltöprengenünk, hogy Márai mintegy „kitalálta” a maga műfaját. Úgy építette föl ezeket az érveléssel átszőtt beszámolókat, számadásokat, figyelmeztetéseket, hogy saját hanghordozására, beszédstílusára komponálva a megbeszélés, a ráébredés hatását keltse, egyszemélyes hangjátékot komponált meg, erős felütéssel, következetes vonalvezetéssel és a mondandót bevésendő csattanóval. Zárásai dramaturgiailag vannak előkészítve, a Bartók-adás vége: „Egy nemzet nyelvén beszélt a világhoz, szavak nélkül és félreérthetetlenül magyarul. És megértették. Ez ma a mérleg.” A Krúdy-írást emígy bocsátja útjára: „Mindent tudott a testről, mint egy öreg műtősnő. Mindent tudott a lélekről, mint egy gyóntatópap. És mindent tudott a magyarságról, amit egy nagy magyar író tudhat.” A Babits-adás ürügye a költő halálának huszadik évfordulója: „Húsz éve halljuk ezt a hangot, érezzük ezt a sugárzást. Ilyenkor néha úgy érezzük, nem vagyunk egyedül.”
    Időszerű volna összegyűjtve kiadni Márai valamennyi rádióüzenetét, a Szabad Európa rádióegyetemének valamennyi, Márai által írt-elmondott értekezését. Amíg ez nem jelenik meg, kitűnően használható ez a kis kötet, a Márairól szóló emlékezésekkel együtt, amelyek egyik érdekessége az, hogy időnként egymásnak ellentmondanak. Márai olyan szerzője a magyar irodalomnak, aki már életében megosztotta az olvasókat, a kritikusokat, önmagát úgy jellemezte, hogy vagy nagyon kedvelik, vagy nagyon gyűlölik, de nem közömbösek vele. A jelen kötet árnyalja mindazt, amit Márairól tudunk, és figyelmeztet arra, mennyit kellene még tudnunk róla. Egyik „álneve”: Ulysses, de nem Joyce-é, hanem a Béke Ithakában hőséé, aki élete vándorútján a mítoszból a logoszba tartott.

Fried István