Annie Saumont

De én

    Nem szerettem, nem szerettem. Azt mondták nekem, nem, most már nem gondolhatod meg magad. Már megkaptad a ruhád és megvan a kelengyéd is. És Géraldine néne megrendelte a szobát. Meg hát tisztességtelen lenne a családoddal szemben, szégyent hoznál rá. Gondolj az öcsédre a kollégiumban. Gondolj szegény anyádra, aki már annyi mindenen ment keresztül. Kis híján belehalt abba, hogy a világra hozott. Gondolj apádra, aki úgy kicsípte magát. Igen, apád könnyed, de ez nem ok. Gondolj mindenkire, nőkre, férfiakra. Gondolj.
    Kétségtelenül magamra is kellett volna gondolnom, de nem szoktam.
    A szoba cseresznyefából készült. Abból faragták az éjjeli ágyat, a tükörasztalt és a két éjjeliszekrényt. Az egyiket nekem, a másikat neki. Ezt megkapná. A szekrényben fehérneműje is lenne egymásra rakva. Meg kapna művelni való jó földet is hektárszámra. A szüleim nem garasoskodtak, amikor férjhez akarták adni a lányukat. Higgyék el, egy eladósorban lévő leány az bizony teher, az gondot okoz. Mármint egy nem túlságosan szép leány, azt azért hozzá kell tennem.
    Jó. Az igazat megvallva egy kimondottan csúnya leány. Egészében véve otromba, nyoma sincs benne semmi bájnak. És ha töviről hegyire szemügyre vesszük, akkor sem szívderítő. Az előreálló fogak. A túl nagy orr. A magas szárú cipők gombjaihoz hasonlatos szempár. Az egyetlen kivétel ebben az istencsapásban a kezem, mely hosszú és lágy. Ápolom. Vastagon bekenem hidratáló krémmel. Már a hideg első fuvallatánál kesztyűt húzok még akkor is, ha csak tojásokat keresek a tyúkólban.
    Mindenki azt állítja, hogy a munkában nem ismer tréfát. Olykor elmosolyodik. Csak egy másodpercre. Nem szeretem, és világos, hogy ő sem szerethet engem. Nyilvánvaló, hogy csak a gabonaföldeket szereti, a tágas otthont meg a traktort – egy négy hajtókerekes Massey Ferguson 100 CV-t –, amit a keresztapám kínált föl neki. Pont ő szalasztaná el a lehetőséget, hogy elvegye egy nagygazda leányát, ő, aki mezőgazdasági gimnáziumban folytatta tanulmányait, de a nyüzsgő gondolatokon kívül semmije nincs, és ugyanakkor oly eltökélt?
    Erről nem szól egy szót sem, mivel nem beszédes, meg hát azt is tudja, mi az illem. Csak annyit jegyez meg, hogy előbb a nagy parcellán kell vetni, és aztán kisvártatva jöhet a völgyecske. Megnyugtat, hogy neki nyolc, milyen tapéta kerül a falakra, rám hagyja a választást, a háztartást én fogom vezetni, és így jobb szereti, ha az én ízlésem dönt. Azt mondja, hogy a kert is az én hatásköröm. Csak felássa a virágágyakat, és szabadon választom meg, hová akarom a virágokat, és azt is, milyeneket ültetek, s ugyanez áll a veteményekre és a fűszerekre is.
    Nem szerettem. Amikor nyújtotta a kezét a három évszázados hársfa alatt, elhúzódtam. Azt kérdezte: „Mi bajod, miért remegsz, csak le akartam venni ezt a nyakadról.” Ez a valami egy gabonaszem lágyzöld szárnyacskája volt, egy oly törékeny valami az ujjai között. És nyugodtan hozzátette: „Ne félj.” Majd azt mondta: „Csak jót akarok neked.”
    Családom egyetértésben nyugtázza, hogy ez egy rendes fiú. Senki sem vonja kétségbe, hogy én meg rendes leány vagyok. Ő és én a derék emberek tömegéhez tartozunk, akikkel nincs semmi baj . Az ő szülei pedig, akik mesteremberek – derék emberek, akikkel nincs semmi baj –, örülni fognak, hogy megállapodik.
    Nem szerettem. Mi jött rám? Férjhez megyek. Egyedül akartam maradni. A csúnyaságommal – pattanásos szőrtüszőgyulladás, kócos haj, sárgás és ferde fogak –, de ezzel a szabadsággal is, hogy enyém a levegő és a víz és az ágak, a páfrányok, a fák illata, a mezők virágai, a hajnalok és az alkonyatok csendje.
    Mert ez megvolt nekem. Mert csodálatos, ha ez megvan, amikor az ember külseje éppenséggel nem szerencsés. Ott a tavacska a víztükörrel, ahol oly szépen elmosódnak egy arc durva vonásai. Ott vannak a lejtők füvei, amelyek reszketnek és hullámoznak, és ettől az ember egy pillanatra megfeledkezik arról, hogy bosszúsan csavargassa kócos és kihívóan vörös hajának valamelyik fürtjét.
    Mert ez időtlen idők óta ott volt nekem. A föld és az ég. Még egészen kicsi voltam, és már akkor azt mondtam, hogy az erdő szép, hogy a folyó szép, amikor egy felhő árnyéka rávetődött. Jobban kellett volna oltalmaznom a kincseimet. Az erős test, amit hagytam berendezkedni, az életemben olyan, mint valami lepedő, amely szemem láttára megfoszt tőlük, olyan, mint egy fal, amely bezár, olyan, mint egy koporsó fedele, amely nap mint nap rám csukódik, amikor inkább azt kellene várnom, hogy beburkol egy vágyakozó hús, amiről bő vízsugárral (Emma néni által felkínált vízforraló) öblítik le a verejtéket, amibe az árpa és a búza művelése került neki a nap folyamán.
    Ez az ember. Elégedettnek tűnt.
    De én…
    Nem szerettem, nem szerettem.
    Maurillon-sur-Ypert polgármestere elé járultam fehér ruhában, tüllfátyollal fedve, kezemben virágcsokorral. Mellettem ő csíkos, szürke öltönyben. A csíkozás vékony, az öltöny nem is olyan csúnya, és ő sem csúnya, de ettől semmi nem változott. És a polgármester először őt kérdezte, a férfit, aki mindig előbbre való a nőnél. „Beleegyezik?” – ő igent mondott, majd hozzám fordult: „Beleegyezik?” – és én igent mondtam. Belementem, hogy nem kedvetlenítem el a családomat, a barátokat, a szomszédokat, akik kicsípték magukat, jöttek az ajándékokkal, el voltak ragadtatva hallván félénk hozzájárulásomat, és minden bizonnyal azt képzelték, hogy az igencsak nagy boldogságtól remeg így a hangom. Egymás között tették a megjegyzéseket, hallani véltem őket: „Végre kiházasították, ez jó dolog, mert őszintén szólva most már ki lehet mondani, nem volt nyilvánvaló, hogy talál magának egy férfit, aki…”
    Jó dolog az esély nélküli leánynak, jó dolog a fiúnak, akinek nagy szüksége van megművelésre váró hektárokra.
    Aztán jött a templom. És megint igent mondani. Még ha az ember egyszer már igent mondott, akkor is nehezére esik újrakezdeni. És végül igent mondani arra, hogy megfosztanak a szüzességemtől. Szűz voltam, de tudtam, hogy megy ez. A vidéki gyermekek látják a tehenet és a bikát, a kancát és a csődört. Azt, hogy a ház nőstény kutyáját meghágta egy szelindek, amely kétszer akkora mint ő. Elfogadható. Talán élvezhető is.
    Nem szerettem, nem szerettem. Nem tehettem semmit, ha egyszer annyira vágyott a földekre. És ha a legújabb típusú traktor a légkondicionált fülkével, amit a jegyes hozott neki, feledtette vele a jegyes fogait. Meg a túl nagy és kissé elálló fülét. A lelógó keblet, a vastag combot, amelyen kissé kidudorodnak és idővel megcsomósodnak az erek. És az ellenkező test összehúzódását.

    Szerettem, ó szerettem. Egybekelt egy másikkal, és szerettem.
    Azt álmodtam, hogy belém hatol. Adrienne néném bizalmasan megsúgta nekem, hogy Paul nagybátyám a nászéjszakáján úgy hatolt bele, mint a kés a vajba. És mégis váltig esküdözött, hogy a nagybátyám volt az első. Hozzáfűzte még, hogy azt is lehetne mondani, mint a megolvadt vajba, annyira puhának és folyékonynak érezte magát. Én pedig álmodoztam erről az egyesülésről. Álomban éltem meg azt.
    Arról is álmodtam, hogy kéz a kézben sétákat teszünk nagy kék ég alatt vagy a holdfényben vagy két tavaszi zápor között (egymáshoz simultunk remegve a megindultságtól és a láztól). Az esti levesről álmodtam, amit ő és én eszünk szemközt ülve, és a boldogságtól elmegy az étvágyunk. Abbahagyjuk, letesszük a kanalat. Ajkaink csókra csucsorodtak.
    Szerettem, szerettem. Elvette Haut Maurillon rút vörös hajú leányát, egy dűlőt vett el a városon túl, egy parasztházat nagy majorsággal és egyetlen kiházasítani való kövér leánnyal. Túl későn futottam össze vele, a házasulandókat már kihirdették. Találkozhattam volna vele Lantinéknél is a legutoljára született kisbaba keresztelőjén, de azon a vasárnapon fájt a fejem, és így otthon maradtam elnyújtózva az ágyamon homlokom mézfűteával megnedvesített fehérneműből csavart kötéssel. Találkozhattam volna vele a Saint-Beynat-i vásáron, de ez a vásár-nem-jó-mulatság korszakom volt, a fiúk megfogdossák az embert, ellophatják a pénztárcámat. Be is jelentettem. Nem jövök. Apám indulásra készen állt, azt mondta, végül is igazam van, és hozzátette: „Ha nem jössz, vethetnél egy pillantást a Blankára.”
    És én voltam ott, amikor ellett a Blanka. Délután kellős közepén indult meg a vajúdás. Általában az éjszakai órákban indul meg.

Arató János fordítása

A francia írónő 1927-ben született Párizsban, és jelenleg is ott él. Húsz esztendeje ír novellákat és regényeket, és Franciaország legmagasabb díjaival, köztük a Goncourt-ral tüntették ki.