Képes Gábor


Üzenet 1.



Szeretem ezt a várost
a recsegő-ropogó Böske-hidat
a korosztályos rozsdát
a Szabadság-szobor elzöldülő arcát
hányinger kerülgeti
hány inger kerülgeti
a minden-cikázás placcán
az egyetlen magányos és nyugvó pont
én vagyok – várok
igen
várakozni gyűlölök de
szép így mert
szeretem ezt a várost
szeretem a káros dolgokat
a csontrágó barna löttyöt
az egymás ellen tüntető
pesti polgárokat
szeretek összekoccanni
szeretem ha megérintenek mások
negyvenéves sikoltozó villamoson
még a sósborszesz szagát is szeretem
akárcsak mint belenyúlni
mások ülés alá rejtett
rágógumijába

minek is tagadjam
fognyomod keresem






Örökkévalóság



uborkasaláta-illat tavasz van öregem! végre
egész nap szerelem franciakulccsal zsebemben járom a várost
ha erkölcsöm lazulna igazítok rajta

lakótelep
megannyi szürke élesztő-kocka
Szamóca Presszó
élő zene eredeti
mi szintetizáljuk
kék tiszta abroszok
s egy társaság
néhány vén kommunista
estéről estére megváltják a világot
mások nem is tudják hogy
az egyik közülük maga az isten
kaporszakállú nyugdíjas szaki
alulról nézi a teremtést
s az igazat megvallva tetszik neki
jó itt lenni köztetek
nézem az öregeket s aztán egy lány elvonja figyelmem
megnézem sliccem
igazítok rajta
megtörülöm arcom
köszörülöm torkom
de mire szólnék
viharzik tovább

a ragadás padlóra hull egy fehér szalvéta
az öreg rám somolyog
ismeri a dörgést
tavaszra nyár jön
nyárra ősz

de krumplileves
csirkepaprikás és
persze jó ecetes uborkasaláta
– örök dolgok ezek






Rékára váró



Ferde szemmel nézek rád talán saját képemre formállak
lábujjhegyre ereszkedem szálltomban és lesimogatom a port a polcokról vagy
óvatosan a lapok közé lehelem – verseket találtam neked
s Lillának Mayának Ginának Laurának nevezett téged néhány vén
bolond kísértet ünneprontók ismerték a véget
miközben rád várok a szobában repkedek
nagy svunggal esek
megállok az egyik festményünk előtt
léggyökércirádás erdőt mutat és halványkék füvet
alkonyi reggel s a vízfesték felolvadt belülről néha ázik az üveg
ahogy meghalt évek alatt a festmény ahogy a könyvre kiül a doh
ahogy a verset tréfává szelídítik és ostobán keverik régi neveink
hát úgy várok rád az óra ketyeg
a gép zümmög sziszeg a modem pityeg
leveleket töltök és egyszer csak meglátlak
a képernyő szélén valami fáradtan remeg
miközben olvaslak várlak tovább hogy valóban lássalak
ahogy az almazöld magnót s mellette
a fekete tornyot is látni vélem – orsós múltat és sztereó jelent
feltekerem a régi begyűrt sztárokat és
gyerekes örömmel kopogtatom a mikrofont
te balról beszélsz én jobbról s ha az erősítőn
egy gombot elcsavarsz úgy összekeveredünk
úgy robbanunk olyan ricsaj leszünk s később olyan
háborító csend lett arra ébredtem
a lemezjátszó kattog megigazítottam a csálé festményt
vakaróztam csámcsogtam is kicsit a fényképed tiltakozón figyel
az idő repül én csak bámulom s emlékezem rád és arcom hálóján
vidáman csillámlik a szmog
olyan elhasznált véges leírt krapeknak érzem magam
akit ismerünk mi már s ha karonfogva sétálunk
megvetőn bámuljuk fejünket csóváljuk.
Ej-ej! Igen.