Falusi Márton

Felhők dodzsemeznek

Mert könnyű a föld annak, aki él,
akinek legfeljebb csalódásra futja.
Írna is, de miről, tolla elől kitér
üresből fölváltva árnyék, szeles utca.

Beléd szerethetnék. Mindig, s annyit látlak,
mint az a zarándok szúnyogvért a falon.
Szemem hajkurászod, csípi bokád, lábad,
eléd rántom megalkuvó gondolatom.

Nyálam összefolyik. Kibontom öledet,
dermedt szoknyamasszával bevont uzsonnám.
Tíz légkalapács búg: máza feltöretett.
Csokit reszelek rá, csillaggal cukroznám.

Összecsattan lassan fölöttünk az idő,
felnyurgult fenyőkkel tömve a szemhatár.
Dodzsemező felhők. Lábszárad süllyedő,
bicsaklott árboca zátonyomra talál.

Dombok dorombolnak

Karcolgat a fény beszáradt ecsettel,
tavam bádogtükrén kipattan a rozsda.
Pisszeg a szél, nádsuhogás csendel,
félelmem kövei húzódnak halomba.

Szivárvány-stóláját nyakába akasztja
kerti csapom, vizet prédikál, csobog.
Tücskök ütemeznek borzongást szavamba,
rezgő bokrok, búgó transzformátorok.

Kabócák dallamán dombok dorombolnak,
hátukat púpozó, gémberedett macskák.
Hallom, ahogy nyakal, szürcsöl a föld: szomjas.
Hangyák borostái bizsergetik arcát.

Ma valami nagyot, hatalmasat tennék,
emberségesebbet, Istenig fölcsapót.
A sörhabzó Holdnak nekirészegednék,
kenyérvágó deszkán gyúrnám meg a Napot.