Ének és élet a koponya körül

Jakoby Judit énekessel Solymosy Zsuzsanna beszélget

Jakoby Judit fiatal, egészséges nő, a Maskarades együttes tagja, énekese. Mellékesen pedig – de tényleg csak mellékesen – kerekes székbe kényszerülve él.

    – Mikor lépett be az életedbe a zene?
    – Az a nagy szerencsém, hogy az édesanyám komolyzenész, hegedűművész, úgyhogy természetesen kaptam a klasszikus zene létét. Én is tanultam hegedülni, és zenei általános iskolába jártam. Már akkor is nagyon utáltam gyakorolni, viszont hallatlanul élveztem, hogy zenekarban játszhattam. Együtt varázsolni nagyon jó. De nem zenei pályára vágytam: a színház volt a mániám, és a színművészetire készültem. Jártam színjátszó körökbe, a rádióban gyermekriporterkedtem, vagyis eléggé magamutogatós lány voltam. A színművészeti felvételin csak egyvalamitől féltem, méghozzá az énekléstől. Ha valaki akkor azt mondja, hogy én egyszer énekelni fogok, színpadon és főállásban, hát nem hittem volna neki.
    – Végül mi történt a felvételin?
    – Nagyon izgalmasan alakult. Mivel dagi lányka voltam, nem nagyon illettem bele a főiskola elképzeléseibe. Később meg is tudtam, amit addig is sejtettem. A második rostán estem ki, merthogy alkatilag nem vagyok megfelelő. Azután következett néhány mellékes foglalkozás, mint például az újságkihordás és hasonlók, de végül rátaláltam az igazira, arra, amivel valóban foglalkozni akartam, és ez az aranyművesség. Először az Óraékszernél kezdtem dolgozni, majd pedig iskolába mentem. De ekkor már a zenekar is megvolt, 1987-ben indultunk. Egy barátnőm elcipelt magával görög táncházba, ahol engem nem is annyira a csoportos gimnasztika izgatott fel, mint inkább a muzsika. És akkor egy egyébként gimnáziumi barátnőmmel, akit szintén megragadott ez az élmény, keresni kezdtük a lehetőségeket. Végül találtunk is egy kezdő zenekart, ahová befurakodtunk. Szinte szó szerint, mivel hangszeres zenét játszottak, és különösebben nem volt szükségük énekesre, Bea barátnőm pedig dobolni akart, holott az együttesnek gitáros kellett. Szóval tökéletesen látszik, hogy a mi személyünk nem hiányzott onnan. De azért bekerültünk. Bea megtanult gitározni, és végül mindketten profitáltunk abból, amire a zenekarnak szüksége volt. Én meg mégiscsak elkezdtem énekelni. Aztán a kezdő együttes teljesen átformálódott, és most már négyen vagyunk, két görög fiú és két magyar lány, immár tizenhat éve.
    – Aranyműves énekesnő?
    – Az aranyművesség végül nem teljesedett be. Huszonnégy éves voltam, és éppen az első évet fejeztem be az iskolában, amikor megtörtént a balesetem. És sajnos a következményeként rossz lett a kezem. Ahhoz pedig kéz kell, méghozzá két erős férfikéz.
    – Mi történt?
    – Egy kellemes júliusi vasárnap délután a Balatonon bohóckodtunk a vízben. Én azt csináltam, amit valószínűleg emberek milliói tesznek: felálltam egy fiú vállára, és onnan akartam ugorni, csakhogy nagyon rosszul estem, nyílegyenesen. Eltörtem a nyakam, és a törött csont elvágta a gerincvelőt.
    – Hosszú út vezethetett a felépülésig, nem is beszélve az újrakezdésről.
    – Hosszas procedúra volt, mert egy ilyen baleset után, legalábbis bennem, kettős érzés támadt. Először is, hogy Úristen, ez most így marad? Ilyesmiről már olvastam… A másik meg, hogy annyi rossz dolog történik, és valahogy mindig kikeveredünk belőle. De hamar kiderült, hogy nálam ez végleges állapot lesz. Leginkább akkor kezdett tudatosodni, amikor a kórházban megoperáltak. Természetesen az ember ilyenkor vár valamilyen javulást; aztán kiderült, hogy semmi sem változott. Pár hét után végül megkérdeztem az orvost, hogy mi lesz a lábammal. Erre ő nagyon kedvesen, melegen a szemembe nézve azt mondta: „A kezére koncentráljon.” És ezzel tudtomra is adta. Ezek után jöttek a rehabilitációk, először Budakeszin, majd pedig, nagyon nagy szerencsémre, kikerülhettem fél évre Angliába, egy rehabilitációs kórházba. Hosszasan tartott a felépülésem. Az eddigi tapasztalataim szerint az egészségesek általában úgy gondolják, hogy ezt nem élnék túl. Én meg, különös módon, azzal szembesültem, hogy igazából nem volt törés az életemben. Minden ment tovább, csak máshogy.
    – Az énekléssel együtt?
    – Természetesen abból kimaradtam, és nem is gondoltam, hogy valaha is újra fogok zenélni. Amikor az együttes ötéves születésnapi partiját ünnepelték, mint volt tagot, vendégként engem is meghívtak. Én is énekeltem két dalt. Borzalmasan izgultam, főleg attól a pillanattól, amikor be kellett gurulnom a színpadra. De ismét színpadon énekelni nagyon jó volt, teljesen feloldódtam. Aztán pedig szinte észrevétlenül, egyszer csak úgy találtam magam, hogy megint megyek velük vidékre. Nem is beszéltük meg, csak szépen „visszafolytam”, és azóta folyamatosan tart.
    – Miért éppen a görög zene?
    – A görög zene a táncházban kezdődött, ahol egyszerűen beleszerettem. Másrészt pedig ez egy nagyon izgalmas zenei világ. Nem véletlenül lett ennyire népszerű itthon is. Nagyon kellemes egyvelege az egzotikus és az európai zenének, eleve keverék zene, hiszen az ókori hagyatéktól kezdve a törökig mindenféle elem megtalálható benne. Érzelmes, temperamentumos, nagyon közel áll hozzám. Ha még mélyebben belebocsátkozunk, akkor talán azért is szerettem bele ilyen könnyen, mert az idegen nyelven énekléshez elég sok kifejezőerő kell, hiszen három percben kell átadnunk a dalba foglalt érzelmeket, érzéseket. Valószínűleg itt köszön vissza az, hogy annak idején színészi ambíciókat dédelgettem.
    – Az az álom köddé vált?
    – Teljesen! A legnagyobb elégtétel az volt, amikor találkoztam egy régi kedves színjátszó ismerősömmel, akinek sikerült bekerülnie a főiskolára. Akkoriban voltam aranyműves-tanuló. Őszinte irigységgel mondta: „Milyen jó neked, hogy találtál egy igazi foglalkozást, éppen most ment el az osztályunkból valaki harangöntőnek, és őt is úgy irigylem.” Az érdeklődési köröm folytán nagyon sok olyan embert ismertem, akik a színházért nagyon-nagyon odavoltak, mégsem jártak szerencsével, ezért más megoldást választottak. Egyfelől boldogok, másfelől mégis kielégületlenek, az ismertségnek még a határán sem álló emberek lettek. A cél, ami annak idején is vezérelt, hogy színésznek lenni azért csodálatos, mert az ember sok mindent megmutathat az embereknek saját magukról, végül is bármely művészetnek sajátja. Felfedezel magadban valamit, és azt ki is tudod fejezni, ezzel rádöbbentve a többieket. Mint amikor elolvasol egy verset, majd felkiáltasz: „Én is ezt érzem, de nem tudtam volna így megfogalmazni!” Virtuálisan beránthatod őket, és persze magadat is, olyan szituációkba, ahol nagy felfedezéseket tehetsz a lélek mély bugyraiban. De ez elmúlt. Az aranyművesség pedig pont azért csodálatos, mert valamit létre kell hozni a két kezeddel, szakmai alázat kell hozzá, meg kell csinálni, és művészet is, mert teremt valamit. A legtisztábban. Nekem nagyon tetszett.
    – Mindez tökéletesen igaz a zenére és az éneklésre is!
    – Hogyne. El lehet varázsolni az embereket. Persze egyre nehezebben. Nem akarok közhelyeket pufogtatni, de nincs az emberek lelkében elegendő türelem arra, hogy leüljenek és hagyják, hogy magával ragadja őket a zene. Háromperces világ lettünk. A tévét is elkapcsoljuk, ha három percig nem történik semmi.
    – A háromperces világban igazán jól jönnek a háromperces dalok!
    – Igaz.
    – Említetted, hogy egyszer csak azon kaptad magad, vidékre utazol a többiekkel. Merre jártatok?
    – Mindenfelé az országban, a pici falvaktól a nagyvárosokig, iskoláktól szállodákig és kultúrházakig sokfelé megfordultunk, már csak azért is, mert nagyon sokféle dolgot csinálunk. A táncháztól a koncerten át a vacsoraestekig különféle műsorokat készítünk, nyáron pedig fesztiválokra járunk. Az országon túlra is eljutottunk már. Játszottunk Görögországban, Krétán, Szalonikiben és egy pár szilvesztert Bécsben muzsikáltunk át.
    – Mindez szorosan összefügg a mozgással, ami a mozgásukban korlátozottak számára koránt sincs megoldva.
    – Ez így van, nagyon nehéz. Nem tudok egyedül közlekedni, így nemcsak nekem nehéz, hanem azoknak is, akik körülvesznek. Sokszor aggaszt, hogy terhére vagyok a baráti körömnek. Földrajzilag iszonyúan nehéz; aztán persze vannak más nehézségek is. Mivel nem könnyű bárhová eljutni, ebből következik, hogy az emberek nem szokták meg a látványt, a helyzetet. Ez pedig lelkileg megterhelő. Általában nem izgat, de vannak rosszabb napok, amikor az ember nem nagyon örül neki, hogy megbámulják. Ilyenkor döbbenek rá: annak ellenére, hogy az állapotom nem átlagos, én mégis egy kiteljesedett, békés, egészséges önértékelésű ember vagyok. És ez sokkal többet jelent az egészség szempontjából, mint a fizikai erőnlét. Legalábbis szerintem. Valamint misszió abból a szempontból, hogy a zenekarral épkézláb emberek előtt lépünk fel. Remélhetőleg segít, ha látják, én is ugyanúgy teszem a dolgomat, mint bárki más, és ez talán megmozdít valamit, hiszen pontosan ilyen életmóddal segíthetnék: hogy mindig ott vagyok a színen, átlagos emberek között, előttük.
    – A zenekar tagjai?
    – A két görög fiú mindkét szülője görög, de ők már itt születtek Magyarországon. Vaszil a legidősebb köztünk, 1961-es. Ő játszik a szólóhangszereken, buzukin és dzurán. A másik fiú, Janis, a legfiatalabb közöttünk, kicsivel később csatlakozott hozzánk. Ő játszik a pici pengetősön, a baglamán, és török dobon dobol. Annak idején rendesen tanult dobolni, így ő a mi ritmusszekciónk. Bea gitározik és énekel, én vagyok a másik énekes. Kettőnk éneklése egyenrangú.
    – Milyen is a ti zenétek?
    – Létező zenékkel dolgozunk. Ez a görög zene más, mint amit magyar aggyal fel lehet fogni, be lehet skatulyázni. Körükben él az úgynevezett városi zene, amely igazából műzene, ismert szerzői vannak, mégis valamiféle városias népzeneként működik. Közkincs, a hétköznapjaik és az életük része. Nálunk ez ismeretlen: van népzenénk, ami manapság jobbára már csak muzeális, mivel mostanság nem születik, és van a magyaros műzene. A görögöknél ellenben a zene, de akár még a diszkó is, mindig felismerhetően görögös. Vagy a ritmus, vagy a hangszerelés szempontjából, de megtalálható benne saját világuk. Ilyen zenéket játszunk. Többnyire a húszas években született daloktól a napjainkban terjedőkig próbálunk válogatni. Persze az új keletűek egészen más hangszerelésűek, de mi próbálunk ragaszkodni a hagyományokhoz. Kedvelt hangszereink a buzuki, a gitár, a piciny pengetős hangszer, a baglama, a keleties hangzású dzura, no és a csörgő, ez még az enyém, és mindig lebecsülik, pedig…
    – Görög zene, görög nyelv, görög nyelvtudás?
    – A mi görög nyelvtudásunk igen speciális; vagyis csak a lányoké. A fiúk jól beszélnek, mi a dalokból tanulunk. Érdekes a szókincsem. Elég választékosan tudok szenvedni a szerelem miatt, és a mulatás is jól megy. Voltam egy kint lakó barátnőmnél, és a kellemes estéken remekül szórakoztak rajtam a helybeliek, hiszen mindent tudok arról, amiről a dalok szólnak, viszont alapszintű ismeretekkel néha bajban vagyok.
    – A szobádba lépve nyomban feltűnt a hihetetlen mennyiségű maci. Csak nem gyűjtöd őket?
    – Ismered azt a svéd gyerekverset: „Bélyeget gyűjtöttem, aztán egyszer apukám hozott másfél kilóval. Azóta nem gyűjtök bélyeget.” Nagyon szerettem a macikat. Az ősmaci valamikor nagyobb volt, mint én. Amikor felfedezték a barátaim, hogy szeretem a macikat, kezdtek elhalmozni velük. Legfőképpen egy barátnőm, aki használt ruhaboltban dolgozik. A hatalmas bálákból összeszedte nekem őket, és tényleg tonnaszámra hordta. Meg, tudod, a mennyiség még többet hozott. Maci, maci hátán. Mackós tárgyakkal is tele vagyok. Hamar eljött az az idő, amikor szóltam, inkább gyűjtenék gyémántgyűrűt, ha ez akkor is így működne. Szeretem őket, de azt nem akartam, hogy már csak ez azonosítson.
    – Az aranyos, formás macik mellett észrevettem még valamit, ami már kevésbé mondható bizalomgerjesztőnek. Mit keres egy szerény, kedves természetű lány szobájában egy emberi koponya?
    – Kedves, megbízható jó barátom ő, aki nem adja tovább a titkokat. Egyszer egy ismerősöm felállított hozzám, nejlonszatyorban lóbálta. Valami padláson vagy pincében találta, már nem emlékszem. Elkunyeráltam tőle. Nekem nagyon tetszik. A legtöbben az elmúlást látják benne. Én azt a csodát, ahogy össze vagyunk pakolva, ahogy a csontok pontosan illeszkednek egymáshoz. Gyerekeknek tanítok angolt, és mivel a felnőttek mindig rosszul voltak a koponyától, állandóan rejtegettem a kicsik elől a horrort. Aztán egyszer véletlenül elöl maradt, éppen akkor, amikor jött az egyik gyerek, de ő egyáltalán nem volt még beoltva ezzel az elmúlástól való rettegéssel. Kiderült, hogy számukra egyáltalán nem rettenetes, inkább csodálatos, hogy a mi kobakunk is ilyenforma. Nem a csúnyaságát, hanem a szépségét látják.
    – Zenekarostul és anélkül mik a terveid?
    – A zenekarral visszük tovább azt, amit eddig is. Éppen pályázni próbálunk, hogy megint hangzóanyagot adhassunk ki. Kétszer készítettünk már kazettát, illetve CD-t, de kizárólag saját erőből. Most azon igyekszünk, hogy ősszel esetleg stúdióba vonulhassunk. És én? Én mint én? Szeretnék békésen, boldogan élni.