Százdi Sztakó Zsolt

Ars poetica

    Az utóbbi időben szemlélődő álláspontra helyezkedtél. Mint a gyerek, akit a társai nem vesznek be a közös játékba. Duzzogva félrevonul: nem is baj, amúgy is túl jó vagy nekik, és különben is, majd kitalálsz magadnak egy sokkal jobb játékot, amit csak te fogsz játszani egyedül. Ez a játék pedig az irodalom. Ez az a terep, ahol minden következmény nélkül rosszmájúskodhatsz, és szabadon engedheted cinizmusodat anélkül, hogy kutyának néznének. A néző nem vehet részt a játékban, csak a pálya széléről figyelheti azt, ellenben megvan az a kiváltsága, hogy bármikor bekiabálhat és szidhatja a játékosok anyját.

Az üzenet

    Dr. Marcio (nem az a Dr. Marcio, aki az al-Canuda negyedben lakott, és akinek a nagynénikéje dońa Maria de Ibihares y Conores, egy tiszteletre méltó idős matróna volt, szóval ez az a Dr. Marcio, aki nem a mi dr marciónk, mert a mi dr marciónknak hiányzott elöl egy foga, amit még gyerekkorában vesztett el egy túlontúl heves focicsata következtében, szóval erről a dr marcióról van szó) kinyitotta szemeit, amiben önmagában még nincs semmi rendkívüli, hiszen minden ember minden reggel kinyitja szemeit, amit Dr. Marcio anno még egy szonettben is megénekelt, mert a mi dr marciónk költő is volt, igaz, mára már az egész szonettból csak az álomra sunyt szemek kifejezés maradt meg benne, szóval Dr. Marcio kinyitotta a szemét, és mert ez is a szokása volt, mint mindig közvetlenül ébredés után, most is szellentett egyet, mert mint mondogatta, az a napom, amelyik nem egy jó nagy fingással kezdődik, el van rontva, és ezt nem csak úgy mondta, de szigorúan orvosi tényekkel is alá tudta támasztani, és ebbéli meggyőződését betegeinek is hangoztatta, sőt, nagy lelkesedésében még egy esszét is írt, és abbéli hite mellett érvelt, hogy mennyire másként alakult volna a világ sorsa, ha a nagy emberek bélműködése rendben lett volna, csakhogy ezt a korszakalkotó munkát egyetlen finnyás lap se volt hajlandó közölni, mert mint válaszleveleikben minden lelkesedésük ellenére kifejtették, a téma nem szalonképes, ugyanakkor az is igaz, hogy ez a szokása sokszor sodorta dr marciót kellemetlen helyzetekbe, kivált olyankor, amikor nem egyedül aludt, és a kiszemelt hölgyet egy jó nagy szellentéssel ébresztette, meglehet, Dr. Marcio ezért is volt agglegény…
    Szóval, mint említettük volt, a mi dr marciónknak (aki ugyebár nem azonos azzal a dr marcióval, aki az al-Canuda negyedben lakott, mert annak egy tiszteletre méltó matróna volt a nagynénikéje, dońa Maria de Ibihares y Conores, akivel szeretetben élt példás polgári életet egy Bolivar utcai kétszintes házban) volt erre a napra egy rendkívüli előérzete, és dr marciót a legritkább esetben csalták meg az előérzetei, mert Dr. Marcio parapszichológiával is foglalkozott, és hetente legalább egyszer rendszeresen eljárt a para-klub összejöveteleire, ahol előadásokat hallgatott, és kollégáival megvitatták a legújabb parajelenségeket, és minden túlzás nélkül állíthatjuk (mert ismerve Dr. Marcio szerénységét, ő ezt úgyse hangoztatná), hogy Dr. Marcio ebben a társaságban vitathatatlan tekintélynek örvendett, egyrészt mint a klub alapító tagja, másrészt vitathatatlan szakmai felkészültségével, ugyanakkor a jobb füle is viszketni kezdett, ami nyilvánvalóan jó előjelnek számított, mert ha a bal füle viszketett volna, az nyilvánvalóan baljóslatú előjel lenne, és azon nyomban nyúlt az ingáért, ami mindig ott volt az ágya mellett, hogy éjjel egy esetleges rossz álom esetén kéznél legyen, már sok esetben volt ez a módszer a hasznára, amikor sikerült elkerülnie balvégzetű tévedéseket, amely csapdákkal az élet úgy alá van aknázva, mint valami aknamező, aztán fogott egy papírlapot, amire az ábécé betűi voltak felrajzolva, és sorban mindegyik fölé odatartotta az ingát, és amelyiknél az óramutató járásával megegyező irányba kezdett forogni, hát az a betű tartozott a szóba, igaz, hogy a végén nem mindig alakult így ki értelmes szó, elvégre nem várhatjuk, hogy a szellemek mindig emberi nyelven beszéljenek hozzánk, ilyenkor kellett aztán nekiülni és megfejteni, hogy mit akarnak vele a szellemek közölni, most például azt, hogy még a mai napon üzenetet fog kapni.
    A hír felvillanyozta dr marciót (nem az a Dr. Marcio, aki egy Bolivar utcai házban lakik, és kitart egy kis lotyót, akinek a Juanida sétányon bérel egy lakást, ahol hetente kétszer meglátogatja, mikor a nagynéni, a tiszteletre méltó matróna már elaludt, de az egész környék tudja, hogy a nő fűvel-fával megcsalja), olyannyira, hogy fütyörészett jókedvében, és jobbra-balra köszöngetett az ismerősöknek, mígnem megtorpant egy üzlet előtt, bent péksüteményeket árultak, ugyanis a környék közkedvelt pékmesterének boltja volt ez, de dr marciót nem az illatozó péksütemények torpantották meg (bár azok mindig felajzották vágyát), hanem az, aki ezeket a finomságokat árulta, seńorita Mercedes, aki nem volt kevésbé kívánatos, mint özvegy apjának a költeményei, bár már nem volt hamvas, ifjú leányka, inkább érett szépségnek mondhatnók, és Dr. Marcio fejében az is megfordult, hogy ezt a pásztorórát most kihagyja, de az illatozó péksütemények, no meg seńorita Mercedes vágyakozó tekintete megtette a hatását, és belépett a boltba, egy könnyed mozdulattal húzva be maga mögött a függönyt, hogy tíz perc múlva nem kis önelégültséggel lépjen ki, csokornyakkendőjét igazgatva és a gomblyukába tűzött rózsát szagolgatva, hogy folytassa útját a rendelő felé, mondanunk se kell, hogy már nem fütyörészett.
    A rendelőben már várták kis betegei és anyukáik, akiken úgy tekintett végig, mint pasa a háremén, mikor kiválasztja, hogy melyik ágyasával tölthetné kedvét, ugyanis Dr. Marcio amellett, hogy ellátta kis betegeit, azok anyukáinak se szentelt kevesebb figyelmet, sőt, hisz jól tudta, ha az anyukák elégedetten távoznak, máskor is őhozzá fogják hozni gyermekeiket, ami felettébb jót tesz az üzletnek, és Dr. Marcio mindig gondoskodott arról, hogy elégedetten távozzanak, amit még potenciával is győzött, dr marciónak ugyanis akkora potenciája volt, hogy nem egy hölgyismerőse került eksztázisba, amikor megpillantotta, és dicsekvés nélkül állíthatjuk, hogy dr marciót hódításai egy sorba emelték Casanovával, ezen a napon azonban valahogy szórakozott volt, mert fejében folyton az üzenet forgott, és így fordulhatott elő, hogy seńora Duarte vágyakozó pillantásaira se reagált, aki kislányát hozta el valami kitalált betegséggel (némely kis betege szabályos hipochonder volt, hiszen elég volt eltüsszenteniük magukat, hogy anyjuk elcipelje őket hozzá), és beleunva a hiábavaló pillantásokba, dühös fúriaként távozott, maga után vonszolva mit sem sejtő gyermekét, aki így torkaszakadtából ordított.
    Dr. Marcio (a mi dr marciónk, nem az, akinek a Juanida sétányon volt kitartottja, egy bizonyos Esperanza) érezte, hogy ez nem mehet így tovább, szüksége van rá, hogy kiszellőztesse a fejét, és így a hátsó ajtón távozott, azzal a szándékkal, hogy egy sétával a közeli parkban helyrebillentse lelki egyensúlyát, de gondolatai továbbra is az üzenet körül forogtak, vajon ki küldte?, és mi okból?, bár azt sejtette, hogy Aharte üzent így neki, az ő védszelleme, aki a túlvilágról patronálja, és óvja, hogy ne kövessen el őrültségeket, amire minden ember hajlamos, ezt egy médium mondta neki, még akkor, amikor a parapszichológiával kezdett foglalkozni, és részt vett egy szeánszon, ahol Aharte is ott volt, de azt is elmondta, hogy más szellemek is kapcsolatba fognak vele lépni, úgyhogy meglehet, hogy az sem Aharte volt, aki a reggeli üzenetet küldte, dehát akkor ki?, lehet, hogy valami életbevágóan fontos dologról van szó, és ő egy kiválasztott?, töprengett Dr. Marcio, és egyszerre csak azon kapta magát, hogy már dél van, és már nincs értelme visszamenni a rendelőbe, és a gyomra is követelőzőn megkordult, úgyhogy dońa Julia kifőzdéje felé irányította lépteit, amelyik olcsó, de finom ételekkel várta vendégeit, ráadásul dr marciónak még külön kedvezmény is járt, hisz dońa Julia rendszeresen igénybe vette Dr. Marcio szolgáltatásait, Dr. Marcio pedig szakácsművészetéért becsülte dońa Juliát, különösen a rizses csirkéje volt fönséges, aminek a puszta gondolatára is beindultak a gyomornedvei, és lám, dońa Julia már várta, és kiéhezett szukaként, aki épp tüzel, azonnal a vendégektől elzárt traktusba vonszolta dr marciót.
    Igen, mindig volt egy olyan érzése, hogy ő egy kiválasztott, akire még nagy dolgok várnak, gondolta Dr. Marcio, miközben ütemesen mozgott, és szórakozottan figyelte dońa Julia fenekét, amely akkora volt, mint azok az üstök, amelyekben vendégeinek azokat a finom ételeket főzte, és önkéntelenül is azt latolgatta, vajon ez a hátsó alkalmas volna e leszállópályának, hogy repülő csészealjak landoljanak rajta?, és mikor végül dońa Julia egy nyögéssel jelezte, hogy részéről az aktus befejeződött, Dr. Marcio teljesen úgy viselkedett, mintha a rendelőben volna, és egy beteg kezelésével végzett volna, de dońa Juliára, mint minden együttlétük után, most is rátört a lelkifurdalás szegény megholt férje miatt, akit már életében rendszeresen megcsalt (szegény drágám, pipogya, élhetetlen ember volt), és most mindezt jóváteendő, dicsérni kezdte a megboldogult erényeit, hogy őt a világ legboldogabb asszonyává tette, és még sok minden egyebet, amit ennyi idő elteltével csak el lehet mondani a megboldogultról, és azt is elvárta, hogy mindehhez Dr. Marcio sűrű fejbólogatással helyeseljen, mert csak ezután jutott hozzá a hőn óhajtott rizses csirkéhez, amit nem a többi vendég közt szolgáltak fel neki, hanem külön erre a célra elrekesztett részen, ahol személyesen a főnökasszony gondoskodott a fejedelmi kiszolgálásról, és a rizses csirke mellé még egy flaska tokaji is került, amit direkt Dr. Marcio kedvéért tartott dońa Julia a raktáron, de Dr. Marcio, mint ezen a napon mindennek, a kulináris élvezeteknek is szórakozottan hódolt, és jobbára csak turkált a pompás falatok közt, ami dońa Juliát őszinte aggodalommal töltötte el, hisz Dr. Marcio máskor oly élvezettel evett főztjéből, hogy még nézni is öröm volt…
    Már vége felé közeledett a nap, de az üzenetnek még híre-hamva se volt, ami dr marciót egyre jobban aggasztotta, és minduntalan elővette a lapot, amire reggel az üzenetet írta, hogy megbizonyosodjon róla, jól értelmezte a szöveget, de nyilvánvaló volt, nem érthetett félre semmit, és ettől még idegesebb lett, végül elérkezett a négy óra, amikor rendesen befejezi a rendelést, és ekkor egy fiú lép be, aki egy cédulát csúsztat a kezébe, és várja a pénzét, amit rendesen megkap, és Dr. Marcio nem kis izgalommal bontja ki a cédulát, de csak egy randevúra hívják, ami őszinte csalódás a számára, mást várt, mindenesetre elindul a találkára, mert az az elve, hogy hölgyeket nem illik megvárakoztatni, ez úriemberhez méltatlan viselkedés lenne, és így elindul a Juanida fasorban lévő ház felé, a délután hátralevő részét Esperanza karjaiban tölti, aki az első szenvedély múltával így szól kedveséhez: „Olyan mulatságos, hogy te is Dr. Marcio vagy, így az az érzésem, mintha meg se csalnám azt a másik dr marciót.”

A remete és a vándor

    A hegyen túl, magányos viskójában élt a remete. Már nagyon öreg volt, olyan öreg, hogy jó ideje az éveket se számolta. Egyik tavasz jött a másik után, egyik ősz múlt a másik után. Minden télnek úgy vágott neki, hogy ez lesz az utolsó, de aztán a tavasz érkeztével valahogy új erőre kapott. Olyan régóta élt már az erdőben, hogy eggyé vált vele, és ahogy változtak annak arcai, úgy változott ő is. Ősszel együtt élte meg a fákkal lombjuk elvesztését, hogy aztán télen egy kicsit ő is meghaljon, és tavasszal új erő költözzön belé is. Mégis az őszt szerette a legjobban. Nem volt még egy évszak, ami ennyi arcát mutatta volna: ősz elején, amikor a nyár égető heve megszelídülve az utolsókat leheli, aztán az egész évi munka gyümölcsének a betakarítása, majd, ahogy az első fagyok megcsipkedték a fák leveleit, az egész erdő pompás színkavalkáddal gyönyörködtette a szemlélőt, és végül a lombjukat hullató fák eleven szőnyeget terítettek az erdőjáró elé.
    Ilyenkor kiült a viskója elé, és gyönyörködött az ősz színeiben, vagy egyszerűen csak hallgatta a hegyről idehallatszó zsivajt, a hegyen munkálkodók vidám kacagását, önfeledt rikkantásait. Már régóta nem volt jó se a látása, se a hallása, ezért inkább képzelte, hogy látja és hallja ezeket. Ült a padon, amit egykor maga faragott ki egy farönkből, és azt képzelte, hogy látja és hallja mindezt, de valójában semmit se hallott, hanem csak a saját emlékei elevenedtek meg, azok az emlékek, amelyekről már rég úgy hitte, hogy elfelejtette őket. Hallgatta egy régen letűnt kor hangjait, amelyek már olyannyira megkoptak, hogy a hozzájuk tartozó kép az enyészeté volt, és élvezte a természet kései ajándékát, a késő őszi jótékony napsütést.
    Ekkor érkezett a vándor. Leült az öreg remete mellé a padra, és vele együtt hallgatott.
    – Honnan jössz, idegen?
    A vándor sokáig nem válaszolt.
    – Messzi vidékeken, ahol az emberek nem is hallottak erről a helyről, ott jártam. Idegen emberekkel beszéltem, akiknek nem értettem a nyelvét, és rájöttem, hogy a szavak sokszor fölösleges koloncok, amelyek gyakran csak akadályozzák a megértést.
    – Öreg vagyok, hosszú évtizedeket éltem le itt, amelyek nyugodtan beillettek volna akár évszázadoknak is, de érzem, hogy a következő tavaszt már nem érem meg. Nem félek a haláltól, de félek, hogy ez az erdő velem együtt fog meghalni, mert az ember a környéken már mindent elpusztított, beépített, és ez az erdő is csak azért menekült meg, mert én itt élek, és az emberek azt beszélik, hogy én vigyázok erre az erdőre, és félnek is, mert állítólag manócskák és erdei tündérek vannak a segítségemre, a vadak fölött pedig hatalmam van, de ha én meghalok, nem lesz, aki tovább őrizze, és kivágják az erdő fáit. Ezért szeretném, ha itt maradnál, és őriznéd tovább az erdőt.
    – Nem lehet, nem tudnék itt megmaradni. Hajt a vérem mindig újabb vidékek felé.
    – Bebarangolni az egész világot vagy egy helyen élni le az életet, lényegében ugyanaz. Fiatal koromban én is sokat vándoroltam, de sehol se tudtam megnyugodni, mert mindenhol kerestem valamit, amit sehol se találtam meg. Aztán találkoztam valakivel, és úgy gondoltam, hogy mellette fogok meghalni, de mindketten megöregedtünk, felneveltük a gyerekeinket, és én egyszerre fölöslegesnek éreztem magam. Egy nap aztán elmentem otthonról és megtaláltam ezt a helyet, és rájöttem, hogy ezt kerestem egész életemben, és egész addigi életem hiábavaló volt. Ha az ember rátalál arra a helyre, amit Isten kijelölt neki, tapodtat se mozduljon onnan.
    – Nem tudok maradni, ezért most elmegyek, de azt megígérem, hogy ha most sem találom meg, amit keresek, visszatérek ide, és itt is maradok.
    – Azt már én nem érem meg, de ha sietsz, még mindent érintetlenül fogsz találni, mert a környéken babonás emberek laknak, és el fog terjedni a legenda, hogy a lelkem még a halálom után is sokáig őrizni fogja az erdőt.