Cserepes Andrea

Csirizrém

    Élt valaha egy híres-neves, nagy utazó, Hovavet Ödömérnek hívták, és ő volt a világ legbuzgóbb vándora. Őt sosem lehetett hosszú ideig maradásra bírni, baktatott keletre, gyalogolt nyugatra, járt északon és délen, és mindenütt szorgalmasan vizsgálta, hogyan s miként éldegélnek az emberek.
    Egy nap Hovavet Ödömér egy számára addig ismeretlen városba toppant, melynek határában, fényesre mázolt táblán, cirádás betűk zengedezték: Szeretettel köszöntünk Csiriziben! Csirizi város lakói valóban szeretettel fogadták Hovavet Ödömért, meleg, barátságos szállást adtak neki, és étellel, itallal is bőségesen ellátták. Ottléte alatt Hovavet Ödömér kíváncsian figyelte a csiriziek szokásait, így hamar észrevette, hogy a Csiriziben élők mindannyian nagy maréknyi ragacsos csirizgombócokat hordanak a kabátzsebükben.
    – Nálunk mindig van csiriz, hogy kéznél legyen, ha jövet-menet netán a Csirizrém barlangja felé kell mennünk – mondták a csiriziek.
    Mint ahogy Hovavet Ödömér megtudta, Csirizi egyik szegletében, egy jelentéktelen dombocska oldalában húzódik az a mély és sötét barlang, melyben állítólag a Csirizrém lakik. Ha ügyes-bajos dolgaikat intézve a csiriziek közül valaki a barlang elé téved, nyomban elővesz zsebéből egy ragacsos csirizdarabot, és jó erősen hozzávágja a barlang mélyében tornyosuló Csirizrémhez.
    – De hisz ez a Csirizrém alig látható, miért bántok vele ilyen kíméletlenül? – értetlenkedett Hovavet Ödömér, a barlangba meredezve.
    – Azért, nehogy előmerészkedjen a barlangjából – felelték a csiriziek. – Nekünk épp elég annyi, amennyit most látunk belőle, és az ég óvjon attól téged is, hogy közelről megismerd a Csirizrém tűhegyes fogait, pengeéles karmait, mérges fullánkjait! Eddig még egyszer sem mert előbújni a barlangjából, hála annak, hogy valahányszor meglátott minket, mi mindig meghajigáltuk alaposan megcsócsált, ragacsos csirizzel.
    Hovavet Ödömér sose látott még igazi Csirizrémet, így hát elhatározta, ő biz közelebbről is szemügyre veszi a rémisztő szörnyeteget. Vasárnap, mikor a csiriziek kényelmes otthonaikban pihentek, Hovavet Ödömér lábára húzta víztaszító bakancsát, fejébe nyomta kőtaszító kalapját, öles gyertyát ragadott a kezébe, és elindult a Csirizrém felé. Talált is a barlang végében egy nagy darab, ragacsos csiriztömböt.
    – Íme, szegény Csirizrém, már ki se látszol a csiriz alól! Bármilyen vadállat vagy is, én bizony megszabadítalak ettől a ragacsos masszától. Másként úgysem ismerhetlek meg – mondta, azzal szép lassan elkezdte a tömzsi testű bestiáról leszedegetni a vastag csirizréteget.
    Szedte, csak szedte mindkét kezével a nyúlós maszatot, szerteszét hajigálva a kisebb s nagyobb csirizcsomókat, és ahogy csökkent a csirizbevonat, a zömök Csirizrém is egyre jobban lesoványodott. Egyszer csak elfogyott a csiriz, és mi a manó?! A vaskos ragacsrétegek alatt nem volt se szelíd, se vad Csirizrém, nem volt alatta egyéb, csak a nagy-nagy semmiség.
    Hovavet Ödömér igencsak elcsodálkozott, ámde mit tehetett, tudomásul kellett vennie, hogy Csirizrém mégsem létezik. Amint csalódottan kibotorkált a vasárnap délutáni derűs napvilágra, a barlang előtt csodálkozó csiriziek tömegébe ütközött.
    – Hovavet Ödömér bemerészkedett a Csirizrém barlangjába! – kiabálták hüledezve Csirizi lakói.
    A csiriziek bámulatát látva, Hovavet Ödömér hirtelen támadt büszkeséggel felszegte kókadt kobakját, és így szólt:
    – De be ám! És olyan felfedezést tettem, drága barátaim, mely egészen meg fogja változtatni Csirizi városát! Csiriziek, örvendezzetek és vigadozzatok! Nem kell többé tapadós hajítanivalót cipelnetek a zsebetekben! Csirizrém nincs, nem is volt, és nem is lesz soha!
    A csiriziek döbbenten bámultak Hovavet Ödömérre.
    – Szóval, nem láttad a Csirizrémet! – rikkantott az egyik bámészkodó, mire a csiriziek sűrű sokasága lármás kiabálásba kezdett:
    – Nem láttad a tűhegyes fogait meg a pengeéles karmokat!
    – A mérges fullánkokat sem láttad!
    – Ugyan – legyintett valaki –, hisz a Csirizrém azonnal felfalta volna, ha a közelébe megy!
    – De Hovavet Ödömérnek szerencsére még idejében inába szállt a bátorsága! – bólogatott egy másik csirizi lakos.
    – Nem is ment be igazán a Csirizrém barlangjába – folytatta még egy –, csak néhány lépést tett meg, hogy körbeszimatoljon, így sértetlen maradt!
    – De hát nézzétek, üres a barlang! – harsant fel Hovavet Ödömér, elképedve a csiriziek érthetetlen szavain. – Egy fia Csirizrém nem sok, annyi sincs odabent!
    – Már hogy is ne lenne! – felelte valaki, és a barlang vége felé mutatott. – Oda süssetek, csiriziek, ott a Csirizrém!
    Ekkor a csiriziek mindegyike megragadta a zsebébe tapasztott csirizgumót, és jókora lendülettel a barlangba lódította.
    Így történt, hogy a Csirizrém ormótlan alakja ismét felemelkedett, Csirizi városában pedig továbbra is ragacsos csirizt hordott mindenki a kabátzsebében. Hovavet Ödömér tanácstalanul széttárta karját, és elindult más-más városokba, más-más szokásokat kutatni.

Időrabló

    Azon a tavaszi reggelen elhatároztam, hogy rendbe szedem a kertet. Lenyírom a füvet az új fűnyírómmal, árvácskákat ültetek a kerítés mentén, és kikapálom a gyomokat a veteményesből. Igen, ezt ma mind megteszem, és ha sötétedésig nem érek a végére, holnap folytatom – gondoltam, miközben langyos tejeskávémat szürcsölgettem a konyhaasztal mellett.
    Amint kiléptem az ajtón, arcul csapott a friss, reggeli levegő munkára serkentő fuvallata. Vidáman körülpillantottam, és szívemben mélységes büszkeséggel csodáltam a mi kis kertecskénket. Határozott léptekkel elindultam a fészer felé, ámde ekkor a kerítés mellett gubbasztó málnabokor alatt megláttam egy fura alakot.
    Az aprócska idegen meglehetősen elnyűtt ruházatban, hanyagul hevert a málnabokor tövében, és bár jól látszott, hogy életben van, hajszálnyit sem moccant, még akkor sem, amikor már egészen a közelébe értem.
    – Ki maga? – kérdeztem meglepetten.
    – Nemes Szunyátahalmi Szilárd, időmilliomos – súgta halkan az idegen.
    – Időmilliomos! – elnevettem magam. – És mit csinál itt, épp a mi kertünkben?
    – Semmit.
    Vártam néhány percig, de hiába. Szunyátahalmi Szilárd, elképedésemmel mit sem törődve, rendületlen nyugalommal, csendben tovább heverészett a fűcsomók között, és nem magyarázkodott.
    – Hogy került ide? – faggattam türelmetlenül.
    – Hoztak.
    – Hoztááák? De mégis, honnan, és kicsodák?
    – Ostoba kérdés – felelte egy lefitymáló arcrándítással kísérve, de még mindig halk, suttogó hangon –, természetesen abból a kertből hoztak, ahol eddig voltam, és két olyan kertészféle egyén cipelt ide, mint maga.
    – És maga egy időmilliomos! Egy valódi, élő időmilliomos, igaz?
    – Sssst! Csendesebben! – szólt ingerülten Szunyátahalmi, ijedten jobbra-balra tekingetve. – Ne hangoztassa már olyan sűrűn a vagyoni helyzetemet!
    – Mitől fél, hisz nincs itt senki, kettőnkön kívül.
    – Az mindegy. Bármikor a fülébe juthat, akár a madarak is elcsiripelhetik neki, hogy én mennyire jómódú vagyok. És akkor bizony eljön… A világ másik végéből is eljön a hatalmas zsákmány reményében.
    – Ki jön el? – már kezdtem egészen elveszíteni a türelmemet, úgy tűnt, Szunyátahalmi egyre zavarosabban beszél.
    – Az időrabló. A tavalyi év folyamán nyolcvanhét időmilliomost rabolt ki! Ő a világ legelvetemültebb bűnözője. Sosem kapják el.
    Kezemben még mindig a fészer kulcsát szorongattam, mely több kulccsal egyetemben, egy rozsdás kulcskarikán fityegett. Zsebre vágtam a kulcscsomót, és leültem a fűbe, Szunyátahalmi mellé.
    – No és mondja, mi lett azokkal az időmilliomosokkal, akiket ez az elvetemült időrabló megfosztott a vagyonától? Úgy hiszem, az időrabló okozta károkat nem téríti meg a biztosító. Elszegényedett időmilliomosként ténferegnek az utcán, és másodperceket kéregetnek a járókelőktől?
    – Oh, ha csak úgy lenne! Rohannak.
    – Rohannak? Ezt meg hogy érti?
    – Rohannak, futnak, szaladnak, iszkiri át a kerteken, át az országhatárokon. Átvágtatnak Európán, Ázsián, és még talán az óceánon is, bár lehet, hogy ott elkanyarodnak. Egy biztos, nem lehet őket megállítani. Nincs idejük. Az idő az egyetlen, ami megfelelő módon rögzít, idő nélkül nincs megállás.
    – Mit gondol, miért tudok én most magával ilyen nyugodtan beszélgetni, anélkül, hogy egy fikarcnyit is elmozdulnék? – folytatta Szunyátahalmi. – Csakis az időmillióim miatt, mert azok erősen féken tartanak.
    – Értem – bólintottam, és ekkor eszembe jutott a fűnyírás. – Viszont arra kell kérnem, álljon fel egy kis időre – szóltam, míg feltápászkodtam a földről, és zsebemből ismét előkotortam a fészer kulcsát –, mert az egész kertben le szeretném nyírni a füvet, itt, a málnabokor alatt is.
    – Csak nem gondolja komolyan, hogy én, Szunyátahalmi Szilárd, a mai világban oly ritka időmilliomosok egyike, MOZOGNI fogok?! – sustorgott Szunyátahalmi felháborodva, elkerekedett szemekkel. – Tudja, mekkora kockázatot vállalnék ezzel magamra?
    – Ugyan, ne rettegjen ennyire! Egy kis mozgás nem fog megártani.
    – Ha balga módon megfeledkeznék kivételes vagyoni helyzetemről, és csak úgy, nekiállnék mozgolódni, felkavarnám a levegőt, bizonyosan verejtékezni kezdenék, verejtékcseppjeim kizárólag időmilliomosokra jellemző, egyedi aromája elvegyülne a már felkavarodott levegővel, és máris menthetetlen vagyok! Az időrablónak rendkívül kifinomultak az érzékei. Főképp a szaglása.
    – Szerintem maga erősen eltúlozza ezt az időrabló-ügyet, amennyiben egyáltalán létezik ez az időrabló, és van mit eltúlozni. Mindenesetre, ha itt akar maradni a mi kertünkben, legalább segíthetne! Higgye el, a fűnyírás egészen szórakoztató is tud lenni, főképp egy jó minőségű fűnyíróval. A múlt héten sikerült beszereznem egy nagyon igényes darabot, egy valódi Hörrzörr Gyepnyiszil Péper4est. Igaz, nem a legújabb gyártmány, három és fél éves, de megkímélt állapotban van, mivel az előző gazdája egy lakótelepi fickó volt. Csak a virágládáit nyírta vele, azt is viccből, hogy a szomszédokat bosszantsa, he he he… No, jöjjön, megmutatom, itt van a fészerben!
    – Fűnyíró, maga megőrült!!! A műszerek, eszközök, készülékek, szerszámok, szerkezetek, gépezetek és masinériák rettentő veszélyesek! Ezek mind-mind az időrabló jól bevált fegyverei, amelyeket előszeretettel fordít az időmilliomosok ellen. Éppen ezért például fűnyírót kifejezetten tilos időmilliomosok közelében tartani. Időmilliomos mellett efféle szerkentyű kizárólag jól elzárt helyen tárolható, mondjuk fészerben, ha nincs páncélszekrény.
    Ekkor agyamat elöntötte a pulykaméreg.
    – És azt mivel magyarázza, ha szabad kérdeznem – kiáltottam az időmilliomosra –, hogy bár nekem is van időm maga által kiagyalt időrablókról fecsegni, mozogni is szoktam, minden valószínűség szerint gyakorta verejtékezem is, fűnyírót, kapálógépet, sőt, még halogénizzós csirkekeltetőt is használok, és mégsem próbált meg még egyszer sem kirabolni az időrabló?!
    – Nézze, ennek több oka is lehet. Egyrészt az időrabló rendkívül elfoglalt bűnöző. Másrészt, érthető módon, minden esetben a gazdagabb zsákmányt részesíti előnyben, a maga kis idővagyonkáját addig nem fenyegeti veszély, amíg léteznek időmilliomosok. Örüljön annak, hogy maga nem egy olyan súlyos egyéniség, mint szerény személyem, ezen okból tehát kevéske időtőke is elegendő ahhoz, hogy magát stabilizálja. Maga egy szerencsés ember, drága barátom, maga egy szerencsés ember… Most szívesen hátba veregetném, de mint tudja, nem tehetem.
    – Úgy! Szóval gúnyolódik rajtam!
    – Jaj, hogy mondhat ilyet, hogy… Hogy ééén, kigúnyolnám magát… Hova megy?
    – A fészerbe. Remélem, nem feltételezte, hogy egy időmilliomos miatt kihagyom a fűnyírást!
    – Nehogy megközelítse azt a ketyerét, maga hígagyú! Nem érti?! Mindkettőnk jövőjét veszélyezteti!
    Kinyitottam a fészer ajtaját, és a poros félhomályban megláttam a fészer közepén álló Hörrzörr Gyepnyiszil Péper4est. Még így, a terepszínű védőhuzatban is milyen impozáns látványt nyújt – állapítottam meg magamban. Odaléptem hozzá, és óvatosan leemeltem róla a védőhuzatot.
    A tűzpiros, modern ívű karosszérián ott csillogott a világszerte ismert márkajel, és alatta a felirat: HÖRRZÖRR GYEPNYISZIL PÉPER4ES. Szívemben mámoros elégedettséggel végigsimítottam kecses vonalait, egy-két bravúros kézmozdulattal lecsavartam a tanksapkát, és a benzineskanna után nyúltam, csakhogy ekkor hirtelen ráeszméltem, hogy a Gyepnyiszil és én nem vagyunk egyedül.
    A különös teremtmény a Hörrzörr Gyepnyiszilbe kapaszkodott, derékig érő, ősz hajszálai számtalan vékonyka fonatba voltak kötve, rikítóan zöld szemeivel másodpercenként pontosan egyet pislogott, és meghatározhatatlan szabású öltözékét rengeteg különféle formájú és színű gomb tartotta.
    – Te jó Ég! Csak nem…? Maga az időrabló?!
    Jól hallottam, hogy a kerítés melletti málnabokor tövében az időmilliomos fájdalmas zokogásba kezd, mialatt a bizarr kinézetű idegen szótlanul bólintott.
    Azóta rohanunk együtt, Szunyátahalmi Szilárd és én…

Egon halála

    Egon is csak olyan egyszerű ember volt, mint bárki más. Egyedül élt, napi nyolc órát dolgozott egy épületgépészeti vállalatnál mint könyvelő, és kétszobás lakásban lakott, egy négyszintes ház második emeletén. Minden hétköznap reggel fél hétkor kelt, ilyenkor szeretett meleg vízzel zuhanyozni, pirítóst reggelizett, és reggel nyolc órára ért a munkahelyére, a menetrend szerinti negyvenes busszal. Az ebédjét minden munkanapon a vállalati büfében fogyasztotta, és munkaidő után, a buszmegállóból hazafelé menet mindig betért a sarki sörözőbe. Leült a pult mellé, rendelt egy sört, és miközben lassanként elszopogatta, az elmúlt nap kisebb-nagyobb eseményeire gondolt.
    – Szép a nyakkendője – szólította meg egy ilyen, munka utáni pihenő alkalmával a mellette ülő, enyhén kopaszodó, köpcös férfi. – Ez nem egy csörgőkígyó?
    Egész életén át ezt gyűlölte Egon leginkább. Bárhol, bármikor, bárki szóba állt vele, rögtön a nyakkendőjét firtatta. Még ha az illető egészen másról beszélt, akkor is, szemlátomást csakis Egon nyakkendője foglalkoztatta, mintha Egon nem is lenne egyéb, csak egy eleven nyakkendő. Ráadásul mindig csörgőkígyónak nézték.
    – Nem – válaszolt Egon. – Ez nyakkendő! Én legalábbis annak hordom.
    – Érdekes… És mondja, nem veszélyes ez egy kicsit, főleg mikor megköti?!
    – Megszoktam. Különben sem szoktam levetni. Ez nem az a levehető fazon.
    – Na de mégis, egyszer sem marta meg?
    – Egy nyakkendő?! Ugyan már… Nézze, fárasztó napom volt, nem hagyna békén az ostoba kérdéseivel?! – lökte oda Egon a választ, miközben morcosan magához vette poharát, és leült egy üres asztalhoz.
    Elképesztő, milyen szűk látókörűek az emberek – gondolta –, ez is mindjárt felteszi a szokásos, egyirányú kérdéseket: „Hol szerezte? Kitől kapta, és mikor? Örökölte? Mivel eteti, és milyen rendszerességgel? Ennek a fajnak mi a pontos neve?” Nevetséges…
    Mint Jolánka, a főnök titkárnője, mikor behozza a kávét:
    – Hagyja csak, Egonka, majd én megkeverem, nehogy belelógjon az a csúnya állat!
    Na persze, sokan mondták már azt is, hogy ne hanyagolja el ennyire. Egon is ismer olyan embereket, akik egész másképp bánnak a nyakkendőjükkel, terráriumban tartják, zsíros, fehér egerekkel etetik, és elolvassák a csörgőkígyókról szóló összes szakkönyvet. Ők éjjel-nappal a csörgőkígyójukkal foglalkoznak, és beszélni sem tudnak másról.
    Hát nem… én sose leszek vérbeli terrarista – gondolta Egon –, nekem nem ez a hobbim.
    Egy nap, takarítás közben – talán kíváncsiságból, ki tudja –, mégis leemelt a könyvespolcról egy évek óta ott porosodó, vaskos kiadványt. „HÜLLŐK ÉS MÁS EGZOTIKUMOK” – olvasta a halványkék borítón álló, figyelemfelkeltő címet. Belelapozott, miközben nem hagyta abba a portörlés unalmas műveletét aláfestő, megszokott, halk dudorászást. Száraz adatok, izgalmas leírások váltogatták egymást, színes fényképekkel illusztrálva, melyeken amazóniai óriás varánusz, nílusi krokodil, pápaszemes kobra és egyéb állatfaj szerepelt. Végül az egyik fotóról a saját nyakkendőjére ismert: „Sivatagi szürkefülű csörgőkígyó, más néven süket vipera.”
    Egon elhallgatott, letette a portörlő rongyot, és leült a mögötte álló székre. „Legnagyobb számban Afrika elsivatagosodott tájain él. Mintázata sárgásbarna alapon, négyzetekre emlékeztető, sötét színű foltok” – olvasta döbbenten. „Éjszakai állat, főként apró rágcsálókkal táplálkozik.”
    Egon az ablakra pillantott, a nap lemenőben volt, enyhén sötétedett. Felállt, kezében a félig nyitott könyvvel, és felkapcsolta a villanyt. „A szemfogai tövében található mirigyek által kiválasztott, enyhe idegmérget villámgyors harapással juttatja áldozata szervezetébe.” Előkotorta zsebéből félig használt zsebkendőjét, és megtörölte nedves homlokát. Reszkető ujjaival megigazította nyakkendőjét, mely egyre jobban szorította kiszáradt torkát, és tovább olvasott.
    „Nagyobb testű áldozatait megbénítja harapásával, majd az állat testére tekeredve, fokozatosan erősödő, kíméletlen szorítással összeroppantja csontjait.” Elsápadt, szíve a torkában lüktetett, elhomályosodó szeme előtt összefolytak a betűk. „Önmagánál jóval nagyobb testű állatokat ritkán támad meg, ha mégis erre kényszerül, támadás előtt, figyelmeztetésül, megcsörgeti a farka végén látható, száraz szarulemezeket.” Minél szaporábban lélegzett, annál inkább érezte, hogyan fogy el körülötte fokról fokra a levegő.
    Hirtelen úgy tűnt, telefoncsörgést hall, megpróbált felállni, közben még elolvasta a sivatagi szürkefülű csörgőkígyóról szóló, utolsó mondatot: „Hossza, akár a három-négy métert is elérheti.” Ekkor kezéből végleg kiejtette a könyvet, és összeesett.
    Halála után Egon ismerősei sokszor vitatkoztak azon, vajon Egon miért halt meg ilyen fiatalon és hirtelen. Sokak szerint azért, mert ostoba módon, nyakkendőnek használta a csörgőkígyóját, és nem gondozta megfelelően. Néhányan azt állították, csak a könyvet nem kellett volna kinyitnia.

Tiloltlen

    Mi a valódi és mi a hamis, mindenképp külön kell választani? A hamis nem igaz, de létező, hiszen tudunk róla és megnevezzük, azt mondjuk rá: hamis. Tiloltlen, otthona nem mindennapi. Mostanság felvonó kúszik le-föl a tíz emelet között, Tiloltlen a gépházban éldegél.