Verrasztó Gábor

A kiscsaj

    Ma megduzzadt a herém. A sajnálatos dolog a következőképpen történt.
    Megyek az utcán a bicajommal, amikor látom, hogy a járdán egy szőke csaj tipeg. Meleg volt, mint tegnap, hát a cici kint, meg miegymás.
    Gondoltam, mellé csapódok, mondom is neki, hogy bocs, de hadd kérdezzem meg, valami hülyeséget persze, de lecsúszott közben a lábam a tetves pedálról, kiterültem a földön és jól tökön vágott a bicikliváz.
    Anyám, mondom, hát mindjárt beszarok. Szerinted is megdagadt a herém, kérdem a kiscsajt, az meg csak egyik lábáról a másikra álldogál, hogy ő nem tudja, de sajnálja, meg minden, de mit akarok tulajdonképpen?
    Orvos, nyüszítem, hol van itt legközelebb orvos? Hát a szakrendelőben, mondja, na szia, és otthagyott.
    A szívtelen dög.

Bécsi barna

    A férfi gyorsan felhajtotta kabátja kapucniját, amikor a szakadó hóesésben kilépett az Opernringre. Átvágott az úton, és szerencsére nyitva találta a Hofburg kertjének kovácsoltvas kapuját. Mire a Pillangóházhoz ért, már bokáig süppedt a hóban, meg is állt hát kicsit pihenni.
    Nem mintha a férfi öreg lett volna, ellenkezőleg. Harmincas éveiben járt, azonban telve a fiatalok szokott fáradtságával, gyakori életuntságával. Hogy lerövidítse az utat, a Burg egymásba ölelkező terein és kapuin keresztül vonszolta magát tovább, űzte az éhség egy házias kosztú kiskocsma felé.
    A Dóm tér mellett egy keskeny utcában azt a százéves vendéglőt választotta, ahol az étlapot még a falra függesztett táblára krétával írják, és ahol a kopott környezetben békében ücsöröghet.
    Forró teát kért, hogy jól felmelegedjék, mivel a gyomra is összeszűkült ebben a cudar hidegben. Marhahúst akart enni, már előző nap beprogramozta magát a jókora adag táfelspitzre. Amikor a pincér elé rakta az ételt, már rutinosan tolta félre a snidlinges mártást, és csak az almás-tormás szószba mártogatta a főtt hús omlós darabkáit.
    Miközben evett, kikerekedett az arca, gondjai kezdtek lepotyogni keskeny válláról, és még a csitulni nem akaró hóvihart is rendjén valónak találta, hiszen tél van, vagy mi a fene? Nem?
    Mit sem törődve hát az arcába csapódó fagyos hópelyhekkel, amelyek egyre nagyobbak lettek, elvegyült a még most is forgalmas belváros sűrűjében, és a szokott útvonalon indult hazafelé.
    Már alkonyodott, a kristálycsillárok néma csillagszóróként szikráztak a Hofburg ablakain át. Az első kapun áthaladva ismét fejére dobta kapucniját, és csaknem szórakozottan lépkedett tovább.
    Ugyanekkor jött szemből egy fekete posztókabátos fiatal nő, aki gallérját felhajtva védte rövid barna haját és csinos arcát a jeges széltől. Amikor elmentek egymás mellett, a nőnek felcsillant keskeny és szintén barna szeme, ajka pedig mosolyra görbült, két kis gödröcskével tetézve szépségét.
    A férfi csak a palota következő kapujánál állt meg, akkor vette észre, hogy nyitva maradt a szája, és csak most érezte, mennyire zakatol a szíve. Hátrafordult, de az elvesztett percek magukkal ragadták a nőt.
    Elfelejtett utána szaladni, és nem térdelt le lábai elé a hóba, hogy megkérje a kezét. A férfi azóta folyton egy tovasuhanó angyal szemét és mosolyát látja maga előtt. Fejét bánatában lehorgasztja, mert már nem is akar mást látni szomorú életében.
    Ez hát a bécsi barna hiteles története, aki kitörölhetetlen foltot hagyott a férfi lelkén.

Hanifa

    A hajó hátsó fedélzetén ültem, és bámultam, hogyan válik a mélykék víz mögöttünk olyan fehérré és fodrossá, mint egy túlméretezett fürdőkád, amelybe sok habot öntöttek.
    Együtt ringatóztam a hajóval, felvettem ezt a kellemes ritmust, amikor valaki megérintette a vállam. Egyszerű, rövid és ujjatlan kék kockás kartonruhában mosolygott rám a fiatal pincérnő. Göndör barna fürtjei meztelen vállára omlottak. Gyorsan elfordítottam a tekintetem, vissza a csendesen hullámzó tengerre.
    – Hozhatok egy sört? – kérdezte, miközben leült mellém a korlátra.
    Megráztam a fejem.
    – Valami rövidet?
    Azt sem kértem.
    Hát jó, mondta, csak szóljak neki, ha valamit mégis kérek. Bólintottam. Tudtam, hogy úgysem fogok semmit inni. De nem mertem ránézni.
    Lopva pillantottam utána, és láttam, hogy üres az alsó szint, és a bárban sem ücsörög senki. Ketten maradtunk. Vaskos könyvet húzott elő a pult alól, a padlóra telepedett, és lábát a korlát oszlopai között kilógatva olvasni kezdett.
    A nap, mintha hirtelen nagyon melege lett volna, gyorsan belebukott a hűvös tengerbe. Az ezüstös csillogásnak most már a hang, a monoton csobogás adott helyet.
    Most én ültem a nő mellé.
    – Ugye milyen csodálatos? – kérdezte, és kezével kecsesen az immár sötét végtelenbe mutatott.
    Már csak keskeny, fekete szeme világított az éjszakában. A szavakat keresgéltem, és nem tudtam, hogy közben a hajó imbolygott vagy szédültem.
    – Ez a mindenem – folytatta –, a tenger.
    – Jordániai vagy? – böktem ki végre valamit.
    Büszkén igent intett a fejével. Meglepett arcomról olvasta le a következő kérdést:
    – És keresztény. A nevem Hanifa.
    Felém nyújtotta puha kezét, megfogtam, de felharsant a hajó kürtje, és partra dobták a vastag, foszladozó kötelet.

A szenesember

    Vasárnap, hajnali fél kilenc. Telefoncsörgésre ébredek, álmosan nyúlok a készülék felé:
    – Tessék…
    – Csak azt szeretném kérdezni, hogy hová köthetjük a lovat – mondja egy férfihang.
    – Ahová csak akarja!
    – Na ne szórakozz velem! Szóval hová kössük a lovat, amíg lepakoljuk a szenet?
    – Nem rendeltem szenet.
    – Na, ide figyelj! Tudod kivel beszélsz te?!
    – Nem. De te sem tudod – térek át én is a tegezésre.
    – De én tudom, és azt is biztosra veheted, hogy visszük a szenet.
    – Mondom, hogy nem rendeltem szenet.
    – Most már elég! Szólok az asszonynak és… és kicsinálunk! – ordítja a férfi a telefonba, mielőtt lecsapja a kagylót.
    Azóta félelmemben, itt, ebben a központi fűtéses hatalmas ház harmadik emeletén, lopva mindig a helyet keresem a lónak, ha mégis eljönne a szenesember.

A bevert fejű csokimikulás

    Tél volt úgy nagy általánosságban, mivel decemberben rendes körülmények között az szokott lenni. De Miklós-nap ide vagy oda, a városra mégis inkább vörhenyes ősz borult, mintsem fagyos és havas zimankó.
    Köd – na, az akadt viszont rendesen, reggel ezzel a könnyű paplannal takarózott a szemközti erdő, talán aludni szeretett volna még, ha az a fránya fogaskerekű vasút nem zakatol benne már fátyolos pirkadatkor.
    Leültem a konyhában, és mint a nehezen múló ködtakaró, olyan lassan kortyolgatva a jó citromos teát, arra gondoltam, hogy a csupasz táj, amit ablakomból látok, nem is hal meg télen, mint azt a hozzá nem értők mondják, csak átalakul.
    Ő ilyenkor vetkőzik, mi meg ilyenkor öltözünk. Az élet csak szunnyad a szürkeség alatt, miután ledobta színes ruháját a nyír meg a keserű illatot lehelő ecetfa, és csak a hiú, örökzöld fenyő áll büszkén, baltát még nem látott talpán.
    A forró ital melege villanyáramként hatolt testem minden apró zugába, és bátorságot adott, hogy elnyűtt pulóveremben behozzam a levélszekrénybe gyűrt újságot.
    Ellöktem a széket, és kinyitottam a vaskos lépcsőházajtót. A kapuban arcomba fújt a szél, és fizikailag éreztem, hogy szőrös vagyok, fájt, ahogyan egyenként megdermedtek a renegát fekete borosták megviselt pofámon.
    Szorul a postaláda rozsdás kulcsa, de végre a kezembe hullott az újság, na meg egy közepes méretű csokimikulás vagy Télapó, nekem persze mindegy, bárki is lepett meg vele, csak jóízű, jó tejes legyen.
    Visszatelepedtem hát a konyhába, egy gyengéd csapással bevertem a csokimikulás fejét, és édes darabjait szopogatva tovább szürcsöltem a teát; mert valamelyest azért, ugye átfáztam odakint.

Vasárnapi ebéd

    A kisfiú nagyot harapott a csirkecombból, de csak azután szólalt meg, hogy legyűrte a jókora falatot:
    – Ezt még egy halott német katona sem bírná megenni!
    – Mit mondtál? – meredt rá az apja.
    – Hát, hogy ez olyan sok, hogy még egy halott német katonának is sok lenne.
    – És ezt meg hol hallottad?
    – A tanító néni mondta.
    – Mit?!
    – Hogy a mi házunkban még biztosan halott német katonák is vannak, és ha egyszer feltámadnak, akkor majd megesznek mindent, amit találnak.
    Az apa fejcsóválva nézte hatéves, elsős fiát, aki mégis megette a combot, és most egy újabb darabot emelt le a tálról. Összetalálkozott a pillantásuk.
    – Apu, lehet hogy én is egy halott német katona voltam, csak már feltámadtam?
    – Kisfiam, reggel légy szíves mondd meg a tanító néninek, hogy holnap bemegyek hozzá az iskolába.
    – Miért? – kérdezte a kisfiú tágra nyílt szemmel.
    – Mert szeretnék vele ebédelni!