Böszörményi Gyula
Zsófi és az elnévtelenedett falu
Regényrészlet
„Tizenévesen merészeltem először tollat ragadni, azóta folyamatosan publikálok. A gyermekirodalmat elsődlegesen fontosnak érzem, mert akkor dől el, milyen emberré válunk, s e döntésben a könyvek, filmek sokkal nagyobb szerepet játszanak, mint azt hinni merjük. Én annak a kilencéves kölyöknek írok, aki voltam.”
Önálló kötetek: Kucó, Aids kommandó, Árnyéktalanok, Hullámok hátán, A szerelem hatalma, Kucó-Villamostangó, Adjátok vissza a gyermekemet, Rúvel hegyi legenda, A bolhedor lovagjai, Gergő és az álomfogók, Kárhozottak háza, Dávid Király asszonya, Fiókszavak, Gergő és a bűbájketrec.
ELSŐ FEJEZET
A Rontásűzők és Szörnyszívatók Árnyjurtájának Kollégiuma
Zsófi természetesen tudta, hogy éppen álmodik.
Méregzöld fenyvessel borított, hófedte táj felett repült. Hosszú, barna hajába belekapott a jeges szél, arcát jégkristályok szurkálták, ő mégsem fázott, hiszen az imént olvasta magára a kandalló-bűbájt, ami melegen tartotta. Combjával erősen szorította a sütőlapátot, ami halkan morogva-zúgva repítette, amerre a lány akarta. Jobbján Settenke, az őrdenevér cikázott a fekete ég háttere előtt, olykor vidáman füttyögve, hiszen soha nem volt boldogabb, mint mikor gazdájával szárnyalhatott.
Zsófi kikerült egy sziklás hegycsúcsot, süvítve száguldott végig a völgykatlanon, s odalenn megpillantotta a folyó csillogó jégpáncélját. Nem tudta, honnan ered és hová tart a névtelen víz, mégis követte. Elvégre álmodik, s ez csupán az éberek számára ismeretlen, ijesztő kaland. A révülők képesek irányítani saját álmaikat, így Zsófi is azon volt, hogy minél inkább kiélvezze az éjszakai túrát. A folyó bizonyára „üzenet”, iránymutató jel, és ő nem fél követni. A révülő lány, aki nemrég még a Vajákosképző tanonca volt, szeretett az Álomvilágban utazni. Soha nem tudhatta, milyen érdekes találkozásban, mókás felfordulásban lesz része.
A hatalmas hegyek áthatolhatatlanul sűrű erdőhajában, a völgy puha ölében sárga fénypontok tűntek fel. Zsófi elégedetten elmosolyodott. Nem tévedett hát, mikor úgy gondolta, hogy a folyó lakott területre vezeti. Az apró falu csupa rönkházból állt, tornácukat ősi faragások díszítették, s a legtöbbnek vaskos nádtető jutott, mely olyan kócos volt, mintha csak az égből pottyantották volna az épületre. A főtéren harangláb meredezett. Kötelét alaposan körbehurkolták a gerendán, hogy ne rángathassa a szél. A réznyelv néha mégis halkan csendült egyet-egyet.
Zsófi tett néhány kört a falu fölött. Látta a folyópartra húzott, hasra fordított halászcsónakokat, a házak hátsó udvarában álló, meleg párát lehelő disznóólakat, az apró ablakok lánglobogású kockáit. Kedves, barátságos helynek tűnt, ahova álma hozta, így végül leereszkedett a főtéren.
Amint lába talajt ért, Zsófit kellemetlen meglepetés érte: sokan járhattak korábban a téren, ami nem volt lekövezve, így a lány bokáig merült a ragacsos sárba. Elkeseredve bámulta halkan cuppogó, meztelen lábait.
– Álmodhattam volna magamra csizmát – morogta, majd köpenye alatt bűbájostorát kereste. Settenke most cikkant le a felhős ég homályából, s látva, hogyan járt a gazdája, vad csipogást hallatott, ami nála a kacagás jele volt.
– Ez nem szép tőled! – csóválta fejét Zsófi, s hajáról máris maroknyi hólavinák potyogtak le. – Végre, megtaláltam!
Előkerült a bűbájostor, amit Zsófi nyomban munkára fogott. Felemelte az egyik, majd a másik lábát, és kimondva a varázsigéket, előbb eltüntette róluk a hideg sarat, majd száraz zoknit, csizmát bájolt rájuk. Settenke közben felfüggeszkedett a haranglábra, persze fejjel lefelé, ahogy az egy rendes denevértől elvárható.
– Akkor most nézzünk körül! – szólt Zsófi, köpenye alá rejtve a bűbájostort. – Vajon kinek az álomvilága ez? És miért éppen ide révültem ma éjjel?
Mint tapasztalt álomutazó, Zsófi pontosan tudta, milyen apró részletekben rejlik egy-egy álom lényege. Bármilyen barátságos is a vidék, ahova került, ha egy nyitva felejtett ablakot csapkod a viharos szél, vagy fekete macska oson a házak árnyékában, az semmiképp nem jelenthet jót. Pedig az erdei falucskában ennél még több gyanús dolgot is felfedezett. Már az sem volt szívderítő, hogy a főtéren bokáig ért a sár; a helybéliek nem sokat törődtek a tisztasággal. S aztán ez a csönd! Mély, süket hallgatás, mintha vaskos vattával tömték volna be a lány fülét. Egyedül az időnként süvöltve, metsző-élesen fel-feltámadó szélrohamok recsegtették a rönkházakat, s néha ökörfej nagyságú hókupacok puffantak a földön, leszánkázva a meredek tetőkről.
Zsófi a legközelebbi ablakok felé sietett, s lopva bekukkantott az elsőn. Odabenn szegényesen berendezett parasztkonyhát látott, amit a tűzhely narancs lángjai világítottak meg. A durván faragott tölgyasztal körül öten ültek: a család. Testes asszony, aki két kezét szorosan összekulcsolva bámulta az előtte álló fatálat, amiben egyetlen szem, héjában sült krumpli árválkodott. Jobbján a férje, ráncos arcú, bajszos parasztember, aki két térdére támasztotta hatalmas, favágással „hizlalt” tenyerét. Három gyermekük háttal ült az ablaknak; egy fiú és két lány, nem idősebbek tízévesnél.
A vajákoslány percekig nézte őket, s borzongani kezdett. A család egyik tagja sem mozdult. Mintha odabenn kialudt volna a tűz, s ők mind dermedtre fagytak. Időközben Settenke is nyugtalankodni kezdett. Néhányszor körberöppente a teret, majd Zsófi fölé, a ház tornácára függeszkedett.
– Jobb lesz óvatosnak lenni ebben az álomban! – súgta a gazdája, majd vigyázva eltávolodott az ablaktól. A tűz fénye után szüksége volt néhány pillantásnyi időre, míg szeme ismét megszokta az éj sötétjét. Még így is alig látott öt lépésnél távolabb, mivel a hó sűrű, fehér függönyként pergett a falura.
– Nézd, arra! – sziszegte fogai között a szavakat Zsófi. Settenke lepottyantotta magát az ereszről, kecses ívben felszökött a légbe, és a jelzett irányba repült. – Azt hiszem, ott lakhat a bíró, vagy valami hasonló helyi főmókus.
A vajákoslány ismét átvágott a téren, megcélozva azt a magasra épített, a többinél díszesebb, cserepes sapkát viselő rönkházat, amit az őrdenevérnek mutatott. Közben, ha nem is olyan közelről, mint az imént, de belesett néhány világos ablakon. Mind mögött emberek ültek mozdulatlan, szótlan csendben, mintha egy rontással teremtett panoptikum bábjai volnának.
– És én még azt hittem, hogy ma éjjel szép álomba látogathatok – bosszankodott Zsófi, s a biztonság kedvéért köpenye alatt ismét kitapogatta bűbájostora nyelét.
A „bíró háza” úgy pöffeszkedett a parasztviskók fölött, mintha menten el akarná tiporni azokat. Fakorlátos, hosszú lépcső vezetett a széles tornácra, melynek négy, szokatlanul nagy, üvegezett ablaka kérkedve ontotta a fényt. Zsófi az imént látott olyan házakat is, melyek teteje néhol gyanúsan behorpadt a hó alatt, és némely ablakon üveg helyett zsírpapírt zörgetett a szél.
A lépcső tetejére érve a vajákoslány kérdőn pillantott Settenkére, aki megint csak felfüggeszkedett a tornác gerendájára, és igen harciasan bámulta a bejárati ajtót. Zsófi lerázta hajáról a havat, majd bekopogott.
Álmot látva csak az éberek csodálkoznak, ha valami különös dolog történik. Zsófi most mégis meghökkent. A három koppantásra a „bíró háza” zárva maradt, viszont a falu minden más ajtaja feltárult. Férfiak, nők, néhol gyerekek caplattak ki a sárba, s pislogtak bele álmosan a hózáporba. A legtöbben magasra csúcsozott, prémes kucsmát, rongyos bekecset, tört fényű csizmát viseltek. Néhányuknak még ennyi sem jutott, s csak úgy, pendelyben dideregtek. Tanácstalanul néztek körbe, majd egymásra, de nem szóltak.
– Elnézést kérek, én… – Zsófi leszaladt a lépcsőn, miközben igyekezett olyan hangosan beszélni, hogy a legtávolabb állók is meghallják. – Nem gondoltam, hogy… Semmit nem gondoltam, csak szerettem volna valakivel beszélni.
Az erdei falu lakosai rávetették tekintetüket az ismeretlen lányra, majd szótlan toporogtak tovább a hóesésben.
– Kérem, menjenek be nyugodtan, hiszen megfagynak idekinn – kiáltotta Zsófi. – Én csak azt szerettem volna kérdezni, hogy hívják ezt a falut?
Jobb kézre öreg parasztember nyitotta szóra fogatlan száját, s ahogy a pára kicsapott ajkai közül, nyomban jégcsappá fagyott a bajuszán.
– Semmi a neve.
– Úgy érti, Semmifalva? – fordult felé Zsófi, de a választ most a baljáról, egy huszonéves lánytól kapta:
– Nem! A falunak nincs neve. Semmi!
– És neked? – a vajákoslány elindult a pendelyben didergő teremtés felé. – Téged hogy hívnak?
– Senki! – kiáltotta a lány, s rémülten hátralépett, miközben két karjával bizonytalanul hadonászott, mintha a hópelyheket szeretné elhessegetni.
– Ne félj, én nem… – kérlelte Zsófi, de szavát félbeszakította Settenke figyelmeztető hangja. A vajákoslány régóta révült együtt segítő állatával, megismerte hát minden füttyét, s különbséget is tudott tenni közöttük. Az őrdenevér most alattomos, gyors veszélyre figyelmeztette gazdáját.
Zsófi előkapta bűbájostorát. A bőrszíj ezüst szikrákat szórt, amint feltöltődött varázserővel. Különös módon a vajákoslányt épp attól töltötte el nyugalom, hogy végre valami baj közelgett. Az álombéli falu méla, szomorú lakóitól kilelte a hideg, a parasztházak lepusztult szegénysége a torkát szorongatta, s a „bíró házának” komor hallgatása megremegtette a térdeit. Most, hogy szembenézhet a veszéllyel, ez végre leoldotta róla a félelem láthatatlan bilincseit.
A legtávolabbi házak között támadt mozgolódás. Zsófinak hunyorognia kellett, hogy lássa, amint férfiakat és nőket félrelökdösve egy tizenhároméves-forma fiú rohan felé. Nem viselt mást, mint durva darócból varrt, bő szárú nadrágot, hozzá hasonló inget. Meztelen talpa hangosan csattogott a sárban, fröcskölte a barna vízpermetet. Többen megpróbálták elkapni, de túl lassúak, bambák voltak hozzá. A fiú már elérte a haranglábat, mikor megtorpant. Úgy lihegett, mintha órák óta rohanna. Tekintetét eddig le nem vette Zsófiról, de most bizonytalanul a kötélre pillantott, amivel a harangot rögzítették.
A vajákoslány – kezében a halványan lüktető bűbájostorral – előrelépett, hogy jobban lássa a fiút. Nem hitte, hogy veszélyes volna; inkább űzöttnek, elkeseredettnek tűnt. A haranglábhoz legközelebbi ház ablakából fény vetült csontos alakjára. Zsófi borzadva látta, hogy a fiú bőre néhol már sötétlila a hidegtől, ruháját talán ágak vagy vadállatok szaggatták meg, s kócos hajában apró jégcsapok csilingelnek.
– Ki vagy te? – kérdezte a vajákoslány.
– A nevemet kérded? – szólt a fiú.
– Igen.
A fiú elvigyorodott, de válasz helyett inkább a harang köteléhez kapott. Sebes ujjai azonban nehezen bírtak az egymáshoz fagyott kenderszálakkal, s mire meglazíthatta volna őket, a falu lakói közbeléptek; az addig mélán ácsorgó nők, férfiak és gyerekek elindultak felé. Egyre gyorsabban taposták a sarat, néhányan félrelökték az útjukból Zsófit, majd nekiestek a fiúnak. Leteperték a földre, kezét-lábát kicsavarták, próbálták a száját befogni. Ő sem hagyta azonban magát. Kapálózott, üvöltött, harapott, miközben a levegőbe emelték, és elindultak vele az erdő felé.
– A nevem… Megmondom… A ne… – valaki rongyot tömött a szájába.
Zsófi döbbenten bámulta a falu lakóit, akik elhurcolták a fiút, s közben egyetlen pisszenést sem ejtettek, de mozdulataik haragról és rettenetes félelemről árulkodtak. Mire a vajákoslány közbeléphetett volna, már el is tűntek a házakon túli sötét, kérlelhetetlen vadonban. Settenke ugyan egy darabig követte őket, de végül inkább visszatért a gazdájához.
Zsófi megkövülten állt a téren. Azt hitte, egyedül van, de ekkor kinyílt a „bíró házának” ajtaja. A bentről áradó fényben gyűrt arcú, vénségesen vén parasztember állt. Az ő ruhája sem volt drágább, díszesebb, mint a falu többi lakójáé, s szemében ugyanaz a hideg, ősi szomorúság kéklett.
– Nincs nevünk, révülő – mondta. Hangja felkorbácsolta a szelet, a fenyves fái fájdalmasan sírtak. – Sem a falunak, sem a folyónak, de még a hegyeknek sincs nevük.
– Hazugság! – kiáltott dacosan Zsófi, és szikrát hányó bűbájostorával a vadon felé mutatott, amerre az imént tűnt el mindenki. – A fiú meg akarta mondani a nevét. És ha neki van…
– Senki – biccentett a vénember, s a göcsörtös bot, amire eddig is támaszkodott, megremegett a kezében. – Úgy nevezik, ahogy mindenkit a faluban: Senki.
A vajákoslány elindult az öreg felé, mert biztosra vette, hogy ennél többet is ki tud belőle húzni. Ekkor azonban a hegyek felől iszonyú hang rontott a falura. Sikoly volt, vagy rekedt üvöltés, hörgés és bömbölés – mind egyszerre. Az ablakok megrepedtek, a tetőkről lecsúszott a felgyűlt hópaplan, a harang kötele elpattant, és a réznyelv eszelős kongatásba kezdett, ahogy a szél lökdöste.
Settenke a gazdájához röppent, még éppen időben. Az álomvilág finom szövete meghasadt, s bár Zsófinak esze ágában sem volt még felébredni, kizuhant a résen, egyenest az éberek világába, a Valóságba.
Tekintete azonban még elkapott egy utolsó villanást: a „bíró háza” fölött lebegő, dermesztően fekete, foszlányos felhő rémképét…
* * *
Botlik Zsófi álmatlanul forgolódott ágyán, s próbálta megfejteni különös révülése titkát. Miért névtelenedett el a falu, hol rejtezhet egyáltalán (a Valóságban, vagy a Világfa valamelyik szintjén?), és mi köze neki a méla lakosok bánatához?
A Csipetke utcai bérház még javában hortyogott, lakói biztonságban érezték magukat a téli város csillagporos ege alatt. A szoba túlfeléről Gergő nyugodt, egyenletes szuszogása hallatszott. „Hát persze!” – gondolta Zsófi. – „Nem neki kell hajnalban ébrednie, hogy egy távoli, ismeretlen kollégiumba induljon. Ő biztosan nem révül sötét, hátborzongató és érthetetlen álomvilágokba.”
Az egykori vajákoslány lassan felült az ágyán, két öklére támasztotta állát, és kibámult az ablakon. Mégsem látta a gang hópárnás vaskorlátját, sem a körfolyosó túlfelén sorjázó, fénytelen ablakok kockáit. Szeme előtt emlékképek derengtek fel. A Gyémánt Jurtában állt, szemközt a Hét Sárkányőrrel, s a gyomra kődarabként ült a hasában. Néhány nappal korábban fejeződött be a Kilenc Jurta Szövetségének bírósági tárgyalása, melynek során a Hetek ítélkeztek a Keszekusz-összeesküvés bűnösei fölött. Most egy sokkal kellemesebb esemény várt rájuk, Zsófi mégis remegett, mint a nyárfalevél.
– Farkas Húga és Farkas! – szólalt meg Kende táltos, bölcs és nyugodt tekintetét a két gyerekre függesztve. – Túl vagyunk a vészen, ami majdnem gyökerestől fordította ki helyéből a Tetejetlen Fát. A Keszekusz-összeesküvést sikerült felszámolni, a bűnösök nagy részét elfogtuk, s megkapták méltó büntetésüket. S hogy most itt állhatunk, Szemes Úr fénye melengeti a hátunk, és béke honol a Világfán, az nektek köszönhető.
Zsófi zavartan a bátyjára pillantott, de az csak mereven nézte saját cipője orrát. Gergő még nem heverte ki a vészterhes napok megrázkódtatását, több időre volt szüksége. Elvégre elveszítette első, igaz barátját, Böszmét, és majdnem rossz útra révült, mikor feltámadt benne a vágy, hogy megtartsa magának Ágas varázserejét. Beszélgettek erről, mielőtt a Hetek hívatták őket, így Zsófi tisztában volt vele, hogy Farkas úgy érzi: semmiféle jutalmat nem érdemel. Pedig most éppen azért álltak a Hét Sárkányőr előtt, hogy megtudják, milyen ajándék illeti meg őket hőstetteikért.
– Farkas, nézz a szemembe! – szólalt meg ismét Kende táltos. Gergő felemelte a fejét, ajkát szorosan összeszorította, és állta a legfőbb varázstudó pillantását. – A Kilenc Jurta Szövetségének sámánjai megvitatták, mivel hálálhatnánk meg nektek mindazt, amit értünk tettetek. Úgy döntöttünk, ősi hagyomány szerint felajánlunk számotokra egy-egy Tetejetlen Kívánságot. Éljetek vele bölcsen!
Ágyában ülve Zsófi még most is beleborzongott az emlékbe. Tetejetlen Kívánság! Bűbájos lehetőség, mikor a Hét Sárkányőrtől bármit kérhet az, aki a birtokában van; ha képesek rá, teljesítik. S bizony alig akad valami, amit a Hetek ne tudnának megtenni, mikor egyesítik varázserejüket!
– Halljuk hát, mit kértek – mondta Kende táltos. – Ha netán gondolkodási időre van szükségetek…
– Nem! – vágott közbe, kissé hamari módon, Gergő. – Egyetlen kívánságom lehet, s azt most elmondom. Állítsatok bűverejű kopjafát Böszme barátom emlékére ott, ahol életét adta értünk. Az oszlop varázsereje hirdesse örök időkre minden arra révülőnek, hogy milyen nagy hős és jó cimbora volt ő.
A Hetek meglepődve súgtak össze, majd Gyorsláb Jimmy, az odzsibve sámán lépett Gergőhöz, s tette rezes tenyerét a fiú vállára.
– Szerintem nem érted, mit jelent a Tetejetlen Kívánság, koma! – mondta vigyorogva. – Böszmének szívesen állítunk kopjafát, ha egyszerűen megkérsz rá, hiszen megérdemli. Ehhez felesleges elhasználni a Tetejetlen Kívánságodat.
Gergő azonban visszamosolygott indián barátjára, s megrázta a fejét.
– Jól meggondoltam a dolgot, hidd el – szólalt meg azután. – Bolhaszakállnyira voltam attól, hogy rosszabbá váljak, mint Holló, a förtelmes boszorkányivadék, és Megbízó, az ideggyenge sötét mágus együttvéve valaha is lehetett volna. Nem érdemlem a Tetejetlen Kívánságot, de visszautasítani sem akarom, ha jóra használhatom. S ez a kopjafa a legjobb, amit most ki tudok találni.
Gyorsláb Jimmy tovább győzködte volna Farkast, de Kende táltos felemelte jobbját, csendre intve a sámánt.
– Legyen, ahogy akarod – szólt a legfőbb varázstudó, miután az indián visszalépett a helyére. – Meglehet, hogy az életedben soha többé nem nyered el a Tetejetlen Kívánságot, de az biztos: ezt az egyet bölcsen használtad fel. Most pedig…
Zsófi megremegett, amint Kende táltos tekintetét önmagán érezte, s szeretett volna egészen apróvá válni, hogy beférjen a Gyémánt Jurta padlatának résébe. Gondolatai úgy cikáztak a fejében, mint megkergült lidérckölykök, akik ínycsiklandó falatot találtak a láp közepén.
– Farkas Húga, rajtad a sor – Kende táltos mosolyával igyekezett melengetni Zsófi dermedt rémületét. – Halljuk, mire használod a Tetejetlen Kívánságodat?
A Csipetke utcai bérház udvarán összeverekedett két macska. Keserves vernyogásuk felriasztotta Zsófit a merengésből. Fázósan húzta magára a takarót, s mélyet sóhajtott. Az emlékek ismét megrohanták.
– Régóta piszkál valami… Egy gondolat, vagy inkább érzés – kezdett bele a lány zavartan, s nem mert a Hetekre nézni. – Akárhogy próbáltam kiverni a fejemből, nem sikerült; makacsabb, mint az őszi nátha.
– Mondd bátran – biztatta Anja Nisan, a mongol sólyomsámán. – Az ilyen bogáncsos gondolatoktól csak úgy lehet megszabadulni, ha szavakká formálod őket.
Zsófi nagyot nyelt, ökölbe szorította mindkét kezét, és belevágott.
– Arra szeretném felhasználni a Tetejetlen Kívánságomat, hogy kilépjek a Vajákos Lányképzőből.
Megtörtént. Végre hangosan is kimondta azt, ami már hosszú hetek óta nyomasztotta, s most hirtelen sokkal könnyebbnek érezte magát. Nincs más hátra, immár a Hetek szemébe kell néznie, akik bizonyára egészen megkövültek a döbbenettől.
– El akarod hagyni a bűbájosképződet? – szólalt meg elsőnek Vela Nemi, a mókussámán. – Hiszen minden vágyad az volt, hogy révülővé válj!
– Most sem akarok mást – sietett a magyarázattal Zsófi. – Alig két holdtölte óta járok a Vajákosképzőbe. Nagyon megszerettem a tanáraimat, főleg Maszat Vincéné, született Tudó Bori nénét, a kenőasszonyt, de… Nem nekem való a gyógyír-, kenőcs- és bűbájtea-készítés. Talán későn gondolom meg magam, mégis szeretnék valami izgalmasabb, talán veszélyesebb, kalandosabb szakmát választani.
– A Tetejetlen Kívánság a tiéd, Farkas Húga – szólt Kende táltos, hangjában némi aggodalommal. – Boldogtalan volnál, ha olyan révülő válna belőled, aki nem szereti teljes szívvel a szakmáját, így érthető a kérésed. Gondolom, már azt is kiötlötted, melyik Jurta bűbájosképzője tetszene jobban.
Ha lehet, Zsófi még inkább zavarba jött. Most azonban, hogy már belevágott a dologba, nem torpanhatott meg félúton.
– Egyik Jurtába sem akarok beíratkozni – mielőtt bárki közbeszólhatott volna, gyorsan folytatta: – Az Alsó Világ Tűzkörének van egy különleges iskolája, amit úgy neveznek: Rontáselhárítók és Szörnyszívatók Árnyjurtájának Kollégiuma. Oda… Igen, én abba szeretnék átíratkozni.
Már Zsófi első bejelentése is megdermesztette a levegőt a Gyémánt Jurtában. Ez a második láthatatlan jégpáncélt vont minden jelenlévő lelkére. A Hetek egymásra néztek, szólni azonban nem tudtak. Gergő a húgára bámult, s tekintete olyan volt, mint annak, aki rémálomlényt pillantott meg a kamra békés befőttesüvegei között. Végül ismét Kende táltos nyerte vissza elsőként a lélekjelenlétét.
– Tudod te, mit beszélsz, Farkas Húga? Az Árnyjurtába senki nem megy önként tanulni. Nem véletlen, hogy egyik Jurta sem vállalta el a felügyeletét, s ezért tartozik közvetlenül az Alsó Világ Tűzköréhez!
Waru Dalong, a gyíksámán lépett Zsófihoz, fekete kezét kérlelőn kulcsolta össze.
– Én vagyok az Alsó Világ Tűzkörének egyik fő-varázstudója, így hihetsz a szavamnak: az Árnyjurta nem neked való hely!
– Azt olvastam a Révülők Kódexében, hogy éppen olyan gyerekek járnak oda, mint én – szegte fel dacosan az állát Zsófi. – Rontásűző szeretnék lenni, ez a Tetejetlen Kívánságom.
– A rontásűző révülők élete a legkegyetlenebb és legsötétebb, amit bűbájosként választhatsz, Farkas Húga – figyelmeztette Kende táltos, még mindig nyugodt hangon. – A leggonoszabb varázslatok nyomát kutatják, a legsötétebb varázstudókat kergetik, sok borzalmat és kevés szépséget látnak.
– A legtöbben nem élik meg a harmincadik évüket! – szólt közbe Gergő, de hangjában az aggodalom mellé mélységes tisztelet s némi izgalom is vegyült. – Ha ezt anya és apa megtudják…
– Dénes, az apám, nem ismeri a révülők világát, úgyhogy fogalma sem lesz róla, mit jelent mindez – vont vállat Zsófi. – Boglárka pedig… Szerintem megért majd.
– Nincs helye több vitának! – Kende táltos benyúlt sámánruhája redői közé, és két kerek, maroknyi tárgyat vett elő onnan, mely eleven csillagfényt árasztott magából. Az egyiket Farkas, a másikat Farkas Húga kinyújtott tenyerébe helyezte. – Használjátok a Tetejetlen Kívánságotokat szívetek akarata szerint!
S úgy lett. Zsófi most megdörzsölte a szemét, hogy véget vessen az emlékképek áradásának. Mintha ez lett volna a jel, a falon függő öreg óra hármat kondult, barátságos hangja lágyan kerengett a szobában. A lány, aki immár nem volt többé vajákostanonc, kilépett ágyából és a székről felmarkolta odakészített ruháit, hogy a fürdőszobába induljon.
A sötét folyosón Botlik Dénes pizsamás alakjába ütközött.
– Apa, mit csinálsz te itt? – súgta Zsófi.
– Három az óra, kisasszony, ideje készülődni! – felelt vidáman az okleveles cipőpucoló. – Rúzspírossal kiviszünk a Hármashatárhegyre, ahonnan a kollégiumba mehetsz. Bár én még mindig nem értem, miféle eszement gyorsjárat indul az üres repülőtér közepéről egy olyan iskolába, ami nincs benne a telefonkönyvben.
Zsófi elmosolyodott, lábujjhegyre állt, és puszit nyomott apja kedves arcára. A lábbelik nemes barátja nem morfondírozott tovább, inkább előreengedte őt a fürdőszobába, maga pedig a konyhába indult, hogy a családot forró teával ébressze.
Mire Zsófi elkészült, már Boglárka és Gergő is a lámpafényben fürdő lakásban sürgölődött. A levegőt édes tea illata lengte be, a konyhaasztalon ropogós pirítóshalom barnállott, bár Botlik Dénes még mindig csíkos pizsamájában feszített.
– Öltözz gyorsan, papa! – szólt rá a felesége. – Az imént mintha Rúzspíros dudált volna az utcán.
– Türelmetlenkedik a vén járgány – nevetett Gergő. – Ritkán pörgetheti meg a kerekeit, mióta hozzánk szegődött.
A család bűbájos autója valóban alig várta már, hogy elinduljanak. Mikor gazdái végre kiléptek a boltíves kapualjból, kitárta mind a négy ajtaját, és felbőgette a motorját. Zsófi hátraült, s boldog volt, hogy Rúzspíros jó előre befűtötte magát, mert a téli hajnal faggyal köszöntött rájuk. Budapest fölött még cseppet sem derengett az ég, frissen suvickolva sziporkáztak a csillagok, és amint az autó elindult a Csipetke utcából, fényszórói néptelen utcákat simogattak végig.
– Mindent becsomagoltál? – kérdezte a lánya mellett ülő Boglárka. – Karácsonyig csak álmunkban találkozhatunk. Az új iskolád olyan szigorú, hogy még csomagot sem küldhetek utánad.
Zsófi megnyugtatta nevelőanyját (édesanyja néhány évvel korábban elhagyta őt és Dénest egy hajtűgyáros kedvéért), hogy minden a bőröndjében van, amire a kollégiumban szüksége lehet. Örült, hogy az egész család kikíséri a repülőtérre, ahonnan hajnali négykor indul a távoli iskolákba utazó révülőtanoncok járata. Ha kérdezik, bevallotta volna, hogy kissé szorong. Ismeretlen helyre, csupa idegen diák és tanár közé megy, olyan iskolába, amelynek egyáltalán nincs jó híre a Világfán. Aki csak hallotta, hogy Zsófi átkérte magát az Árnyjurtába, mind a fejét csóválta, szörnyülködött, vagy egyenesen óbégatni kezdett. „Nem lehet olyan rettenetes, elvégre azt is a Hetek alapították!” – biztatta magát az egykori vajákoslány. „Rontásűző leszek, csak erre szabad gondolnom!”
Rúzspíros motorja egyenletesen dorombolt, miközben a csendesen beszélgető, nevetgélő családot kifuvarozta a hármashatárhegyi repülőtérre. Botlik Dénes ült a volán mögött, de hozzá sem kellett nyúlnia a kormányhoz, hiszen az autó saját bűbájos ereje által úgyis oda ment, ahova ő akart. A dérvert, füves síkon most egyetlen repülő sem várakozott. Az irányítótorony hatalmas ablakai fénytelenül lesték a tájat, a némán feltáruló kapu (Gergő bűbájostorának legyintésére magától nyílt ki!) bódéjában nem ébredt fel a portás.
– Innen indul a járat? – kérdezte bizalmatlanul a fagyott gyepre hunyorogva Botlik Dénes, miután kiszálltak Rúzspírosból. A négy ember és az autó motorháza sűrű, fehér párákat lehelt a hideg levegőbe. – Két perc múlva négy óra. Remélem, pontosak.
Zsófi Gergő segítségével kiemelte a csomagtartóból a bőröndjét, majd ellenőrizte, hogy a Valóságban rongybabaként létező Settenke a kabátja zsebében van-e.
– Aztán vigyázz magadra, Farkas Húga – súgta oda zavartan Gergő a lánynak, aki hálásan biccentett felé.
– Ott… Arról jön! – Réti Boglárka izgatottan mutatott a Hármashatár-hegy komor domborulatai felé.
S valóban! A csillagok ezüstfejű szegecseit hatalmas, gyorsan mozgó jármű takarta el, ami első pillantásra megtermett felhőnek tetszett. Sőt, másodikra is! A négy táltosökör vontatta kocsit, ami kerekek helyett kavargó széltölcséreken repült, tényleg a Kárpátok sötéten gomolygó felhőpamacsaiból bűbájolták, sűrítették össze. Ovális formát kapott végül, mint egy tök, s három sor ablakában gyertyák pislogtak a kicsiny étkezőasztalokon. A kocsis fülkéje a tetején kapott helyet, a szőrbundás alak távolról barnamedvének tűnt.
Botlik Dénes, aki látott már számos varázslatos dolgot, mégsem hitt bennük, most kissé megtántorodott, amint a táltosökrök patái dübörögve érintették a keményre fagyott talajt. Szerencsére a felesége mellette állt, megtámasztotta, s közben a fülébe súgta:
– Nyugodj meg, Dénesem! A Felhőgomoly-járat 132 éve balesetmentesen közlekedik.
* * *
Botlik Zsófi nem búcsúzkodhatott sokáig a családjától, mert a négy táltosökör, no meg a kalickájában pöffeszkedő kocsis egyaránt türelmetlenül toporzékolt.
– A Felhőgomoly-járat soha nem késik! Ha ez mégis előfordul magácska miatt, én a viharfelhők magasából pottyantom az iskolájába! – fenyegetőzött a méretes bűbájostort lengető férfi, aki a lányt leginkább Borzalagra, az éppencsaknem-táltosra emlékeztette, bár nála legalább ötször méretesebb volt.
– Beszéljen tisztességesen a lányommal, maga… Maga mezítlábas! – süvöltötte Botlik Dénes, vékonyka öklét a magasba rázva.
A hajtó válaszként aprót suhintott az ökrök kamion méretű fara felé, azok pedig megrántották a kocsit, mintha máris indulnának. Zsófi gyorsan bedobta a Felhőgomoly oldalán imént nyílt ajtón a bőröndjét, majd utána lépett, s már bentről integetett vissza. Közben csodálkozva tapintotta meg az esőfelhőkből préselt jármű falát, ami enyhén bizsergette a tenyerét, mivel szilárd volt ugyan, mégis folyton kavargott-tekergett-ombolygott. Az ajtó a kocsis varázsigéjének engedelmeskedve hangtalan becsukódott, kívül rekesztve a hidegben búcsúpárákat lehelő családot.
Zsófi fogta a bőröndjét, s fejét hátravetve bámulta meg a felhőből döngölt, három emelet magas lépcsősort. Közben a Felhőgomoly-járat nekilódult, meredeken elemelkedett a hármashatárhegyi repülőtér kopasz mezejétől, s máris Budapest utcalámpák teremtette fényburája fölé szárnyalt. Még a kocsi vastag falain is áthallatszott a négy táltosökör dohogó fújtatása, amint a Hadak Útja felé vonták, húzták terhüket, s patáik alatt olykor jégkristályok csikordultak.
Zsófi elindult felfelé a lépcsőn. Soha nem utazott még a Felhőgomoly-járattal, a jegyét átutazó álomajándékként néhány nappal korábban, álmában vette át, majd találta meg reggel, a párnája alatt. Így azután fogalma sem volt arról, mi a szokás, hová kell ülnie, egyáltalán van-e számozott ülése. Az első emelet olyan zsúfolt volt, hogy oda meg sem próbált belépni. Taláros, rojtos inges, öltönyös és farmerba bújt gyerekek nyüzsögtek vidáman az ablaksor mellett álló asztalkák körül. A csomagjaik a fejük felett lebegtek, bűbájjal erősen a plafonhoz igézve.
A második emeleten már sokkal kevesebben voltak. Zsófi be is lépett a keskeny folyosóra, ott azonban egy duci, tudálékos képű lány állta útját.
– Te nem a Kilenc Jurta Szövetségének tanonca vagy! – közölte magabiztosan.
– Már nem – biccentett Zsófi. – Kiléptem a Vajákosképzőből.
– Kiléptéééél? – visította a pufók teremtés, hogy a közelben állók is biztosan meghallják. – Talán kirúgtak, nem?! Senki nincs olyan bolond, hogy önként kilépjen a Jurtájából, ha már egyszer révülő lehet.
– Én voltam olyan bolond, elhiheted – felelt Zsófi, s érezte, hogy kezd elfogyni a türelme. Mit pimaszkodik vele ez a lány, mikor már majd’ leszakad a karja a bőrönd súlyától, és a harmadik asztal mellett csak őt hívogatja az a szabad hely. – Beengednél végre? Vagy talán te ellenőrzöd a jegyeket?
A duci lány azonban nem tágított, sőt, három másik társa is mögé állt, hogy támogassák. Mindegyikük valamelyik Jurta jelét viselte a ruháján, a homlokán feszülő pánton vagy a nyakában függő láncon. Zsófi kapásból felismert két boszorkányt, egy vajákost és négy sápadt fiút, akik az Ősök Jurtájának címerét varrták a köpenyükre.
– Ezen a szinten csak a hivatalos vajákostanoncok utazhatnak – nyekeregte a pufók lány, két karját nagy nehezen összefonva a mellén. Még így is inkább nevetséges, mint ijesztő volt, de Zsófinak nem maradt kedve a viccelődéshez. Az „úttorlasz” folytatta: – Eggyel lentebb láthattad a sündörgőket. Ők azok, akik még nem döntötték el, hogy melyik Jurtába akarnak beíratkozni. Látogatóba viszik őket a Varázstantárgy Kiállításra, hátha sikerül végre választaniuk.
Mindezt olyan fensőbbséggel közölte a lány (aki egyébként a Dobolók Jurtájának jelét hordta), hogy Zsófinak megfordult a fejében: elő kéne keresnie a bűbájostorát, némi leckét adva jó modorból. Ekkor azonban a háttérből nyurga, élénk tekintetű fiú furakodott előre, udvariasan, de nagyon is határozottan tolva félre útjából mindenkit.
– Mi folyik itt? – kérdezte. Korához képest (tizennégy lehetett) érces hangja, nyugodt viselkedése nyomban elnyerte Zsófi bizalmát. – Épp csak felszálltunk a Felhőgomolyra, máris rontjátok a levegőt?
A fiú ezt a duci lánytól kérdezte. Választ nem várt, mégis kapott, az egyik túlbuzgó ős-tanonctól:
– Ez a manószutyok közénk akar telepedni.
– Minek neveztél? – Zsófi mellkasában elpattant az a bizonyos „húr”, amin eddig a türelme fityegett. Elengedte a bőröndjét, és a pufók lány fölött átnyúlva két ujja közé akarta csippenteni az ős-tanonc orrát. A nyurga fiú azonban megragadta a csuklóját, miközben másik kezével gyorsan, de nem túl keményen nyakon legyintette a szemtelenkedő kölyköt.
– Most azonnal fejezzétek be, különben szólok a kocsisnak, hogy szórjon ki benneteket a havas termőföldekre! – kiáltotta. – Ti menjetek az asztalotokhoz, majd én beszélek vele!
Zsófi meglepve figyelte, amint mindenki szótlan engedelmeskedik a fiúnak, pedig akadtak közöttük nála idősebbek is.
– Te meg ne sértődj vérig azonnal, ha manószutyoknak neveznek – fordult felé a srác. – Tudom, nem kellemes, de ha jobban belegondolsz, dicséretnek is felfoghatod.
– Egyáltalán nem úgy hangzott – rántott a vállán Zsófi dacosan. – Különben mit jelent?
A fiú, aki nyakában a Garabonciások Jurtájának tárt szárnyú sólyomjelvényét viselte, kényelmesen nekitámasztotta hátát a kocsi falának és elmosolyodott.
– Diáknyelv – legyintett. – Azokat a tanoncokat nevezik így, akik nem a Kilenc Jurta Szövetségének bűbájosképzőibe járnak. Tehát a külföldi varázslóiskolák tanulóit vagy a gazdag magániskolák diákjait és persze a furmányosokat.
– Kiket?
– Bocs, megint a diákvaker! – nevetett a fiú, amitől valahogy mindjárt melegebb lett a folyosón; legalábbis Zsófi így érezte. – Furmányos suliknak nevezzük azokat a bűbájosképzőket, amiket jótékonyságból tart fenn egy-egy gazdag révülő, és csak szegény diákok járnak oda. Vagy az olyat, ami…
– Közutálatnak örvend, vagy megvetett révülő szakmát ad – vágott közbe Zsófi, akinek eszébe jutott, hogy a Vajákosképzőben már hallott erről. – Ilyen például az én iskolám, az Árnyjurta is. De honnan tudták, hogy oda tartok?
A garabonciástanonc megpöccintette a lány kabátzsebéből kikandikáló Felhőgomoly-jegyet, amelynek sarkán ott virított az Árnyjurta fekete pecsétje. Zsófi dühösen visszatömte a kartonlapot, majd felemelte a bőröndjét.
– Akkor caplatok még egy emeletet – sóhajtotta. – De mégsem kellene így viselkedniük velünk… manószutykokkal.
Ezt már mosolyogva mondta, s a fiú is vele nevetett.
– Ostobák mindenhol felbukkannak – mondta búcsúzóul. – A legtöbb bűbájostanonc nem ilyen, hidd el.
– Tudom, magam is az voltam nemrég – szólt vissza Zsófi. – És… Köszi!
A Felhőgomoly-járat kocsijának harmadik szintje volt a legbarátságtalanabb, legsötétebb és leghuzatosabb mind között. Nem csoda, hogy a „manószutyoknak” gúnyolt diákokat ide száműzték. Ők azonban – úgy tűnt – erre még rá is tesznek egy lapáttal. A legtöbb asztalnál hárman-négyen ültek, és szándékosan eloltották a gyertyákat. Ettől kísérteties félhomály uralkodott a hosszú kocsiban, amelynek rosszul záródó ablakain néhol fütyülve tört be a jeges szél.
Zsófi a legközelebbi szabad ülés mellé vonszolta a bőröndjét, majd megfogta a fölötte meredező bűbájpoggyász-kart, hogy a plafonra bájolja azt.
– Engedd el! – dörrent rá a sötétből valaki, majd mindjárt a másik oldalról is szóltak:
– Nem működik. Aki legutóbb megpróbálta, a csomagjával együtt felragadt a plafonra, és csak két nappal később tudták onnan lebájolni.
Zsófi nem látta, kik figyelmeztették, de azért megköszönte. Mivel a többiek is az ülések alá tuszkolták a csomagjaikat, ő sem tehetett mást. Örült, hogy végre leülhet, mert a Felhőgomoly-járat vad vidéken száguldott keresztül, gyakorta és váratlanul jobbra-balra billegve.
– Az éber nevem… – fordult azután a szomszédjához, de nem mondhatta végig.
– Senkit nem érdekel, hogyan neveznek a Valóságban! – a szemközti ülésről tizenkét év körüli fiú hajolt előre, akinek így végre láthatóvá vált az arca. Fekete haja a válláig ért, vaskos szemöldöke alatt kútmély szemek csillogtak, felső ajkát régi sebhely szelte ketté. – A révülő neved mondd, és azt, hogy melyik bűbájos nyomortanyára tartasz!
Zsófi annyira meglepődött a durva felszólítástól, hogy néhány pillanatig válaszolni sem tudott.
– A Rontásűzők és Szörnyszívatók Árnyjurtája az új sulim. A nevem pedig Farkas Húga.
– Honnan rúgtak ki, Farkas Húga? – nevetett fel gúnyosan a mellette ülő, vörös hajú lány, aki éppen egyidős lehetett Zsófival. Nála sem volt minden rendben, mivel a hangja úgy reszelt, mint két összeborult köszörű. – Én tavaly még a Boszorkányok Jurtájába jártam, de kicsit megbabráltam a totemrepülés-tanár seprűjét. Hát nem eltört az a vacak fadarab, mikor a nyanya éppen a felhőkarcolók kikerülését mutatta be az osztálynak?
A hosszú fülkében mindenfelől felharsanó nevetéstől Zsófit kilelte a hideg. Érezte, amint a vörös hajú lány megböki a vállát. Ráadásul olyan közel hajol az arcához, hogy a lehelete megborzolta a szemöldökét.
– Szóval téged miért és honnan pottyantottak ki, Farkas Húga?
– Én átkértem magam a Vajákosképzőből – felelte bizonytalanul, arról gondosan hallgatva, hogy ehhez egy Tetejetlen Kívánságot használt el. – Rontásűző akarok lenni.
– Még egy buggyant! – hördült fel a szemközt ülő fiú, mire a sötétből többen fujjolni kezdtek. – Semmi baj, ebben a nyavalyás fülkében úgyis csupa kripli utazik!
Helyeslő kiabálás harsant, eldörrent egy bűbájostor, összezúzva néhány fénytelen gyertyát. Majd nyomasztó csend ült a kocsira, s csupán a szél fütyült be az ablakréseken. Zsófi torkát sírás fojtogatta, de már nem ugorhatott ki a Felhőgomoly-járatból, ami – jövendőbeli diáktársaival együtt – az Árnyjurta felé repítette…
* * *
Harsányan bömbölő, szürkén hömpölygő viharban kezdett ereszkedni a Felhőgomoly-járat hatalmas kocsija. A négy táltosökör holdas homlokát nekifeszítette a hóförgetegnek, súlyos patái jégszilánkokat hasítottak a metsző levegőből. Zsófi két kézzel markolta ülése szélét, mégis majd’ leesett róla.
Majd hirtelen csönd és nyugodalmas holdfény ölelte körbe a Felhőgomolyt. A téli égbolton felragyogtak a csillagok, amint a kocsi elhagyta a vihar csataterét, és Zsófi hunyorogva bámult ki a hatalmas ablakokon túlra. Odalenn ezüstösen szikrázó, hófedte táj suhant el. A büszke fenyvesek egymásnak támaszkodó, öreg hegyóriások hátán ültek, hol a kacér csillagokat csiklandozva, hol összesimulva a völgykatlanok, szurdokok ölén. A holdfény a kocsi belsejét is megvilágította. Úgy harminc fekete köpönyeges, sápadt gyerek kucorgott az üléseken, s mind a lenti tájat bámulta.
Volt is mit. Odalenn lélegzetelállító látvány tárult fel. Az égre törő, havas fenyvesekkel borított hegyek között hatalmas völgykatlan fürdött a csillagok és a Hold fényében. A tapasztalt révülő szeme azonnal felismerte, hogy a környező hóvihar csupán bűbáj eredménye, s arra szolgál, hogy a völgytől távol tartsa az ébereket. A katlanban elsőként a középen álló, hat emelet magas építmény tűnt szembe; nem lehetett az más, mint maga az Árnyjurta. Komor, sötét félgömbje nyomasztóan telepedett a tájra, kicsivé téve s uralva mindent a környezetében. Irdatlan vastag gerendabordázatára akkora nemezlapok feszültek, hogy bármelyikre rá lehetett volna építeni az egész Csipetke utcai bérházat. Tetején, a koszorúfa nyílásán sűrű, fehér füst gomolygott ki. Mikor Zsófi alaposabban megnézte, néhány pillanatig úgy tűnt a számára, mintha a lágyan hömpölygő füstben szellemek alakjai lebegnének.
– Nézzétek, ott a Lidércláp! – kiáltott valaki az ablaknál ülő tanoncok közül. Hangjában jéghideg borzadály remegett, s önkéntelenül hátrébb hajolt a párás üvegtől. Zsófi, hogy jobban lásson, felállt a helyéről.
Az Árnyjurtát jól elkülöníthető, egymástól eltérő területek vették körül. A völgykatlan északi végében fekete, de számtalan apró, cikkanó fénnyel zsúfolt „pocsolya” terpeszkedett. Olyan magasságból, ahol a Felhőgomoly repült, legalábbis annak látszott, de Zsófi felismerte a lidércekre jellemző, színes lánglobbanásokat. Amint felfogta, hogy mit lát, rádöbbent: abban a lápban több száz lidérc él!
– Az Odvas Erdő! – süvöltötte most a másik oldalról valaki. A tanoncok legtöbbje már elhagyta a helyét, s most izgatottan, egymást taszigálva rohantak a kocsi bal oldali ablakaihoz.
Az Árnyjurta déli oldalán, egészen a hegyek lábáig, bozontos vadon terült el. Nem fenyők, hanem lombos fák alkották, melyeket valamiért nem takart be a hó, ezért a holdfényben sötétzölden derengett félelmetes tömegük. Zsófi, bár mindennél jobban szeretett erdőben sétálni, valahogy biztos volt benne, hogy ebbe a vadonba önszántából soha nem tenné be a lábát. Az jót nem jelenthet, ha egy erdő a tél derekán, hózáporban állva is megőrzi zöld leveleit!
– Azt mondják, minden fája hatalmas odút hord a testében, s az összest rémálomlények lakják – súgta az egyik tanonc, mire valaki harsányan nevetve hátba verte.
– Ugyan, Vakegér, te még a levetett zoknidban is szörnyeket látsz!
– Abban lehet is, amilyen ritkán cserél zoknit – kacagott rekedten a vörös hajú lány, aki útközben Zsófi mellett ült. A Vakegérnek nevezett fiú dühösen rásziszegett, de a volt boszorkánytanonc megfenyegette a bal mutatóujjával, majd ismét kinézett az ablakon.
Zsófinak sikerült egészen jó helyet találnia a jégvirágos üvegtáblák egyikénél, így tökéletesen látta, amint a Felhőgomoly elsuhant egy magas kőkerítéssel körbeölelt terület fölött. Odalenn mintha éppen csata dúlt volna. Kavargó árnyak, körvonalak csaptak össze, majd váltak szét, hogy aztán ismét egymásnak rontsanak.
– Ez meg mi lehet? – kérdezte a vörös hajú lányt, megfeledkezve róla, milyen gúnyosan fogadták őt az utazás elején.
– Szerintem a Dühöngő Ágyak Mezeje – felelt közönyösen a volt boszorka. – Még én sem jártam itt, de sokat olvastam az Árnyjurta furcsaságairól. Remek hely! Azokat az ágyakat gyűjtötték itt össze, amelyeken valamilyen rontás ül. Aludni biztosan nem lehetett kellemes bennük. Nézd!
Bár a kocsi egyre lassult, és már nem is repült olyan magasan, Zsófinak mégis erőltetnie kellett a szemét, hogy a kőfallal körbevett mezőn dúló örökös csetepatét láthassa. Valóban ágyak tomboltak odalenn. Volt közöttük apró, farácsos gyerekágy, közönséges rekamié, de hatalmas, baldachinos dupla ágy is. Megfigyelhette, amint két vaságy lassan, ravaszul becserkészi az egyik gyanútlan, rózsaszín tüllfüggönnyel hivalkodó gyerekágyat. Majd rárontottak, s megpróbálták a sárba dönteni. Pattogott a fehér olajfesték, reccsent a bodros függöny. A kicsi gyerekágy azonban nagyon fürge volt, s bár szerzett néhány sérülést, sikerült kitörnie támadói közül.
– Ez őrület! – mondta Zsófi, inkább magának, mint a körülötte toporgóknak. – A sámánok miért nem veszik le róluk a rontást? Elvégre épp a rontásűzők iskolájának szomszédságában vagyunk!
Senki nem válaszolt, de Zsófi a csendből megérezte, hogy valami nincs rendben. Elfordult az ablaktól, s látta, hogy majd’ minden tanonc úgy bámul rá, mintha éppen a vasárnapi levesestálban akarná megmosni a lábát.
– Mi van? – csattant fel a hangja. – Ostobaságot kérdeztem?
– Tudod te egyáltalán, miféle kolesz az, ahova beíratkoztál? – mordult rá a sebhelyes ajkú fiú. Zsófi jobbnak látta, ha csendben marad, s inkább a tájat nézi, míg földet nem érnek.
A Felhőgomoly-járat kétszer körberepülte az Árnyjurtát, talán azért, hogy minden tanonc alaposan megbámulhassa a komor építményt, majd a táltosökrök patái a földre döndültek. Hatalmas sárkoloncok röppentek a levegőbe, a kocsihajtó „hóhahó!” kiáltását még a legalsó szinten utazó sündörgők is hallhatták.
– Attól tartok, megérkeztünk – vigyorodott el a vörös hajú lány, majd füttyentett a hátizsákjának, amely engedelmesen a vállára röppent. Zsófi is a bőröndjéért indult, de a sötét köpönyeges tanoncok, mellőzve minden udvariassági szabályt, folyton félrelökték, miközben saját poggyászukat keresték. A volt vajákoslánynak feltűnt, hogy a manószutykok legtöbbje kizárólag önmagával törődik. Ha akadt is néhány, aki az utazás közben beszélgetett a szomszédjával, most biztosan töprengés nélkül félretaszította, bokán rúgta vagy rámordult, ha úgy hozta kedve. Nem csoda, hogy a Szövetség Jurtáiba járó bűbájképzősök megvetették és lehetőleg elkerülték ezt a „vad bandát”.
– Leszálltok végre magatoktól, vagy az ökreim rugdaljanak ki benneteket a kocsiból? – süvöltötte váratlanul a hajtó, aki időközben lekecmergett magas fülkéjéből, s most a harmadik szint ajtajában állt. Zsófi megbámulta a torzonborz szakállat viselő, csupa izom férfit, majd haragosan elé lépett.
– Uram, maga gyerekekkel beszél! – mondta. – Ha ezt Kende táltos hallaná…
A kocsis előbb ámulva Zsófira nézett. Jobb keze elindult az övébe tűzött bűbájostor felé, miközben megjátszott csodálkozással gurgulázott a hangja:
– Gyerekek? Már miféle gyerekekről beszélsz, te tündércsótány? Fődi ördögök vagytok ti mind, nem gyerekek! A fődi ördöggel pedig egyképpen bánik a tisztes révülő! – s már emelte a bűbájostort. Zsófi ismét villámgyors döntést hozott, mikor valami elnézésfélét motyogva kioldalazott a kocsis mellett. Leginkább nem is a férfi bárdolatlan viselkedése, inkább az bántotta, hogy jövendőbeli iskolatársai együtt nevettek a hajtóval – rajta.
Minderről azonban rögvest megfeledkezett, amint kilépett a Felhőgomoly-járat ajtaján. Cipője és bőröndje hangosan ropogva merült a térdig érő, kristályos hóba, amit néhányan – akik előtte szálltak ki – már letapostak valamelyest. A tiszta hegyi levegő nyomban pirosra csípte az arcát, orrán és száján olyan sűrű páragomoly pöffent ki minden lélegzetvételkor, hogy amíg a szél tova nem ragadta, Zsófi semmit nem látott tőle. A háta mögött tülekedő tanoncok egyike ismét durván meglökte. Majdnem elesett, de sikerült a bőröndjére támaszkodva talpon maradnia. A rideg holdfényt néhány imbolygó fáklya lángja egészítette ki, így Zsófi látta, hogy diáktársai már sorba álltak. Szemben velük hatalmas kucsmát, szőrös bundát viselő, komor alak toporgott a hóesésben, s néha utasításokat vakkantott feléjük.
– Úgy állj, mint aki karót nyelt!… Itt szabályok vannak, s aki nem engedelmeskedik, azt jégkockában küldjük haza a tisztelt mamának!
Zsófi visszapillantott a Felhőgomoly-járatra. Az egyre sűrűbb hóesés függönyén túl látta az alsó és középső szint párás ablakait, melyeknél sápadt bűbájképzősök bámulták a vigasztalan tájban fagyoskodó manószutykokat.
– Mozdulj már! – súgta a vörös hajú lány Zsófi fülébe, s alaposan oldalba lökte, amint eltopogott mellette. Farkas Húga elkeseredetten sóhajtott, majd fogta a bőröndjét, ami máris majdnem a hóba fagyott, és elindult új diáktársai után.
* * *
– A nevem Rosszfű Róna, s jobb, ha mindjárt az eszetekbe vésitek, hogy két esztendővel ezelőtt még én voltam a Rontó Boszorkányok Szektájának első méregkeverő banyája!
A hatalmas szőrbunda alól előrikácsoló szavak megdermesztették Zsófiban a lelket. Töprengeni azonban nem maradt ideje, mert az egyszemélyes és igen mogorva fogadóbizottság sarkon fordult, s egyenest az Árnyjurta felé indult. Bár Rosszfű Róna egyetlen szóval sem mondta, bizonyára azt várta, hogy az újdonsült tanoncok kövessék őt. Mire elérték a bejáratot (a háromembernyi magas nemezlapot bűbáj emelte fel előttük), a hó már olyan sűrűn hullott az újra beborult égből, hogy a levegőbe emelkedő Felhőgomoly-járatra búcsúpillantást sem vethettek.
Ha a tanoncok közül bárki azt remélte, hogy a jurtán belül majd kellemes meleg várja őket, hát csalódnia kellett. A magas küszöböt átlépve a hó ugyan nem hullott, de a végeláthatatlan csarnokban, ahova érkeztek, jeges huzat kavarta a port. Zsófi elégedetten állapította meg, hogy még a legnagyobb szájjal büszkélkedő útitársai is kisebbre húzzák össze magukat a falikarokban lobogó fáklyák kísérteties fényében.
A Rontáselhárítók és Szörnyszívatók Árnyjurtájának Kollégiuma leginkább egy mérhetetlenül nagy halottaskamrára emlékeztetett. A falakat alkotó, kőkemény nemezlapok kúpja meredeken emelkedett, hogy azután az átláthatatlan, füstös homályba vesszen; csupán sejteni lehetett, hogy a koszorúfa magasában találkoznak egymással, körbezárva a füstnyílást. Az egyetlen bejáraton át a Hősök Csarnokába léphetett az érkező, ahol felöltöztetett, kifestett agyagbábok szerettek volna hasonlítani Arany Atyácskára, Hunorra, vagy épp Attila királyra – nem sok sikerrel. A teremből három széles folyosó indult tovább; a középső felfelé vezető lépcsők sorával, a két szélső a földszinten futva.
– Tovább! – zörrent Rosszfű Róna hangja. A banya már ledobta válláról a fekete szőrbundát, amely hópelyheket szórva, magától repült a fogasra, társai közé. A diákok közül néhányan rémülten felsikoltottak, mikor a saját köpönyegük is vad rángatózásba kezdett, s addig nem is nyugodott, míg el nem hagyhatta a gazdáját. Zsófi inkább engedett a ruhatáros-bűbájnak, kibújt a kabátjából, s szomorúan nézte röptét.
A bal oldali folyosón indultak el, majd hamarosan több kanyart is vettek, míg végül már egyik tanonc sem talált volna vissza a bejárathoz. Ahogy a kétoldalt elhelyezett fáklyák remegő fényében haladtak, minden diák egyre kisebbnek és ijedtebbnek tűnt. Az Árnyjurtát láthatatlan füst, dermesztő hideg s távolról érkező, foszlányokra szakadozott hangok töltötték be. Zsófi számos mellékfolyosót, kisebb-nagyobb termeket figyelt meg, sőt, olykor belátott egy-egy nagyobb terembe is, ahol átlagos méretű jurták sorakoztak.
– Figyeld! – súgta valaki a fülébe, állával néhány égett foltra mutatva a nemezfalon. – Szerintem itt valakinek nagyon melege volt!
A korompaca valóban egy emberforma árnyékot vett körbe, ami úgy nézett ki, mintha egykori tulajdonosa a szeme elé próbálta volna kapni a két kezét.
– Befelé! – süvöltött rájuk ismét Rosszfű Róna, kacsos kezével egy olyan kicsiny bejáratra mutatva, amin még Zsófi is csak meggörnyedve tudott belépni. A tanoncok, csomagjaikat maguk előtt tolva, sorra átbújtak a nyíláson. Sereghajtónak a banya maradt, s közben minden egyes gyereket végigmért szúrós tekintetével.
– A következő tanévben ez lesz a hálótermetek – jelentette ki Rosszfű Róna. – A tisztaságra nem kell ügyelnetek, de ha valaki tüzet okoz, a parazsat megetetem vele!
A hálóterem olyan üres volt, mint Botlik Dénes cipőpucoló pénztárcája, két nappal fizetés után. Se bútorok, se képek, se semmi. Illetve mégis: a szemközti falnál három bála száraz széna csücsült.
– Osztozzatok meg rajta, tartsátok bogármentesen, mert a tavaszi szünetig nem kaptok frisset – adta ki sokadik utasítását a banya, majd torkát köszörülve jelezte, hogy most jobb, ha mindenki felé fordul. Mikor ez megtörtént, ráncos arcán elégedett vigyor terült szét. – Látom, úgy remeg minden porcikátok, mint a rontásverte cirokseprű egy álomittas boszorkány kezében. Helyes! Ha most féltek is, az a javatokat szolgálja; óvatossá tesz, így segít életben maradni.
Ez a beszéd bizony senkit nem nyugtatott meg. A banya kissé csendesebben folytatta:
– A nevemet már tudjátok, s majd én is megtanulom a ti…
– Engem Jégszem Soyanának hívnak, és direkt rúgattam ki magam a Boszorkányok Jurtájából, hogy itt tanulhassak – vágott Rosszfű Róna szavába pimaszul a vörös hajú lány. A banya csak ennyit mondott:
– Rosszul tetted, lányom! – a következő pillanatban bal mutatóujja fürge jelet rajzolt a levegőbe, mire Soyana gyönyörű haja mind egy szálig a földre hullott. A megkopasztott lány a fejéhez kapott, sikítani akart, de Rosszfű Róna csendharang-varázst küldött köré. – Nyugodj meg, Békaszem, néhány óra múlva visszanő. Más is a szavamba akar vágni?
Nem akadt egyetlen jelentkező sem. A banya biccentett, majd folytatta a mondandóját:
– Elsőéves rontásűzők vagytok, akiknek semmi más dolguk nincs Árnyjurtában, mint hogy nekem engedelmeskedjenek. Holnap megtudtok mindent, ami a tanulmányaitokhoz szükséges. Későre jár, osszátok szét a szalmát, és feküdjetek le.
Rosszfű Róna csettintett bal kezével, mire egy termetes zsák jelent meg mellette.
– Ebben sugalló-párnákat találtok, fejenként egyet – mondta, s a hozzá legközelebb állók lába elé lökte a batyut. – Első szabály: minden este hajtsd rá a fejed, és figyelmesen hallgasd meg, mit sugall! Ha nem teszed, ráfizetsz!
Ezzel a banya köszönés nélkül hátat fordított a tanoncoknak, s távozott az alacsony nyíláson át, melyet azonnal eltakart a festett nemezlap. A diákok csak sokára, s akkor is lassan, óvatosan mertek mozdulni. Mikor azonban biztossá lett, hogy Rosszfű Róna magukra hagyta őket, hirtelen iszonyú csetepaté vette kezdetét a szalma minden egyes száláért. Zsófi szomorúan figyelte, hogyan marakodnak tanonctársai a szánalmas fekhelyek, vagy inkább fészkek építése és a sugalló-párnák szétosztása közben. Ő inkább kimaradt belőle, a sarokba húzódva várt, s közben alaposan szemügyre vett mindenkit. Még így is jutott neki elég szalma, hogy megvethesse az „ágyát”. Éppen végzett a keserves művelettel, mikor az arcába egy sugalló-párna repült.
– Nesze! – az a fiú dobta meg, aki a Felhőgomoly harmadik fedélzetén némi feltűnést keltett különös járásával. Mikor lépett, felsőtestét ide-oda billentette, mint aki nyomban felborul, miközben hol az egyik, hol a másik lábát lendítette kissé oldalra, majd előre. Többen kinevették ezért, de mire Zsófi a védelmére kelhetett volna, a fiú szúrós tekintete elhallgattatta a gúnyolódókat.
– Köszönöm – emelte meg a sugalló-párnát a lány, és mosolygott. Az „imbolygó” fiú mogorván biccentett, majd nagy nehezen leült saját szalmakupacára, amely szomszédos volt Zsófi fekhelyével.
– A nevem Tölgylápi Bodorlábú Bende – a szavakat is úgy „lökte” a lány felé, mint imént a párnát. Zsófit elöntötte a boldogság, hogy végre beszélgethet valakivel. Gyorsan elhelyezkedett a fekhelyén, lábát maga alá húzta, a párnát az ölébe gyűrte, és újra rámosolygott a fiúra.
– Engem Farkas Húgának hívnak és…
– Cseppet sem érdekel a nyűgöd! – vakkantotta Bende, majd eldőlt az ágyán. Köpönyegét takaróként magára húzta, s lehunyva a szemét még annyit mondott: – Jobban teszed, ha távol tartod magad tőlem, meg a holmimtól, különben átbájolom a fejed Soyana nyakára!
Zsófi megrökönyödve bámulta a fiút, aki máris elaludt. A hálóteremben egyre halkuló mocorgás, halk nyögések, sóhajok és elhaló beszélgetés hallatszott. A falikarokban álló fáklyák bizonyára érzékeny bűbájjal voltak átitatva, mivel sorra, maguktól csökkentették a fényüket, míg éppen csak egy-egy apró őrláng maradt mindegyiken.
Zsófira úgy szakadt rá a végtelen magány és szomorúság, mintha az egész Csipetke utcai bérházat pottyantották volna a fejére. Tiltakozott a rettenetes gondolat ellen, de érezte, hogy mindjárt a felszínre tör: „Megint rosszul döntöttem!” A szalmacsata közben alaposan megfigyelte tanonctársait, így már tudta, hogy mindenféle akad közöttük. Vajákosok, boszorkányok, kenőlányok, garaboncok – persze egyik sem végzős, bár meglehet, hogy némelyiket már az utolsó tanévben rúgták ki a Jurtájából. Úgy tűnt, hogy a rontásűzők kollégiumában az életkor nem számított: ebben a teremben mindannyian elsősök voltak, bár kilenc és tizenhat éves is akadt közöttük.
Zsófi érezte, hogy a sírás a torkát szorongatja. Nem akart szalmaágyán kucorogva, párnába fúrt arccal azon kínlódni, hogy meg ne hallják a zokogását, hát halkan felkelt és átosont az alvók között. A festett nemezlap hangtalan nyílt meg előtte, s ő már kinn is volt a rideg, csöndes folyosón. Mikor Rosszfű Róna a hálóterem felé kísérte az újoncokat, rámutatott egy kopott bejáratra:
– Ez itt a mosdó. Lányoknak és fiúknak egy, úgyhogy tartsatok rendet!
Zsófi úgy döntött, hogy a visszhangos, rideg helyiség magánya most éppen a hangulatához illik. Odabenn két őrfáklya nyomban fellobbant, amint a lány belépett, s hangosan sercegve kormozta az amúgy is fekete plafont. Farkas Húga szorosabbra húzta magán a kabátot, mert itt még sokkal hidegebb volt, mint a fűtetlen hálóteremben. A fürdő keskeny, hosszú folyosóra emlékeztetett, egyik oldalán apró fülkékkel, melyek zuhanyozásra szolgáltak, míg velük szemben falapokkal elválasztott kuckók sorakoztak. Ezekből „kifelejtették” a vécécsészéket, s helyettük csupán egy-egy fekete lyuk tátongott a padlón. Zsófi gyomrát ideges görcsbe rántotta a gondolat, hogy majdan itt kell tisztálkodnia, a többiekkel együtt.
A fürdő végében meglátott két faládát. Lehajtott, lapos tetejük alkalmasnak tűnt arra, hogy kényelmes ülőhelyet biztosítsanak, hát tétovázás nélkül hozzájuk sietett. Mielőtt feltelepedett volna az egyikre, megemelte a tetejét. Dohos szagot árasztó fürdőlepedők, azok tetején pedig tucatnyi durva, itt-ott penészfoltos spongya hevert a ládában. Ez volt a végső borzadály, ami kiszívta Zsófiból az erőt. Felült a málladozó festéktől tarka dobozra, s nyomban hangos, keserves zokogásba kezdett.
Ha az ember ennyire szomorú, nem kell szégyellnie a könnyeit. Farkas Húga életében már számos veszélyt átélt. Küzdött sötét mágusok teremtményeivel, révült a Gyökérszinten, mégsem érezte soha olyan elveszettnek magát, mint az Árnyjurta fürdőjében. A Tetejetlen Kívánságát használta fel arra, hogy ide kerüljön! Kérhetett volna az apjának saját cipőpucoló-boltot, Boglárkának bűbájos kertet, ahol beszélő növényeket termeszthet, vagy Gergőnek azt, hogy jelesre vizsgázzon varázsige-költésből – a bátyja ugyanis ezt a tantárgyat utálta leginkább. Sőt, talán kérhetett volna világbékét, vagy azt, hogy soha többé ne éhezzen a Valóságban egyetlen gyerek sem.
Ő azonban az Árnyjurtába akart jönni, ez lett a Tetejetlen Kívánsága, és tessék… Megkapta!
Tenyerét forró könnyek áztatták, kézfejét azonban valami hideg érintette. Zsófi előbb nem vett róla tudomást, túlságosan elmerült saját fájdalmában. A dermesztő, bár rendkívül finom érintések azonban egyre sűrűbben követték egymást. Elvette arca elől a tenyerét, s nyomban benne akadt a zokogás.
A fürdő plafonjából sűrű pelyhekben esett a hó. Már legalább tenyérnyi vastag, hófehér paplan fedett mindent, békésen megülve a fülkék válaszfalainak peremén, a padlón és Zsófi vállán. Egyedül a fáklyák lángja küzdött a hóhullással, szisszenő párafelhőket teremtve minden egyes pihéből, ami a közelükbe merészkedett.
Farkas Húga leugrott a láda tetejéről, s mindjárt bokáig merült a hóba. Elindult a fürdő kijárata felé, közben hunyorogva vizsgálta a plafont, de semmiféle nyílást nem fedezett fel rajta. A hó áthullott a jurtán, s minden pillanattal sűrűbbé, átláthatatlanabbá vált. Zsófinak először tetszett a különös jelenség, de mire a fürdő közepére ért, már nehezére esett a járás, mivel a térdéig ért a hótorlasz. Hangosan szuszogva törte magát tovább, de az ereje gyorsan fogyott, s a hideg pelyhek szempillantás alatt egymáshoz fagytak.
– Hogyan nyitom ki az ajtót? – szólalt meg (önmagát is meglepve) hangosan Farkas Húga. A fürdő ajtaja befelé nyílt, s már félig eltakarta a hó. Zsófi nekiveselkedett, két karjával kotorta útjából a ropogva jéggé dermedő fehérséget, de ujjai néhány szemhunyás alatt érzéketlenné fagytak. Megállt. Ki kellett fújnia magát. A plafonból áradó kérlelhetetlen hószakadás már a melléig ért. Farkas Húga utolsó erejével a kabátjába erőltette kezét (a vastag szövet és a báránybélés szintén átfagyott, s mint a páncél, feszült a testére), hogy megkeresse a bűbájostorát. A finoman faragott nyél meleget árasztott. Ujjai rágémberedtek a rovásjelekre, ajka bűvigéket suttogott, de azok nem tudták megmutatni erejüket, mivel a bűbájostor bőrszíja mozdulatlan maradt.
A hó elérte Zsófi állát. A lány érezte, hogy könnyei ráfagytak az arcára, s hallotta, amint hajszálai csöndesen ropogva törnek el a fagyban. A plafon tovább hullatta gyilkos hópelyheit, de Farkas Húga már képtelen volt bármit is tenni…