A tudás szelídségének apoteózisa

Szerb Antal: Mindig lesznek sárkányok

A kétarcú hallgatás

    1. Amikor a tudás a szeretet szolgája. Az író, aki inkább volt esszéista, mint irodalomtudós. Persze az is volt. Merészelt úgy írni, hogy értse mindenki. De érti-e mindenki? Nem. Beláthatatlan tudás, eszelős méretű tájékozottság; de választékosan szép magyar nyelven írt olyanoknak, kik egyszer besétáltak és ki sem dugták az orrukat többé az irodalom irdatlan erdejéből. Szerb Antal valósággal bestsellerré varázsolta az irodalom történetét. Gyanús, persze. Nem tetszhet a tudósnak, hogy ez a lángelme önmagát is megfogalmazta másokban, és így esszévé szublimálta (?), degradálta (?) az átlagos irodalomtörténet száraz, gyermeknyúzó, igencsak szűk elitnek fogalmazott szövegeit.
    Bírálata sem ostorpattogtatás. Simogatva, ha megint. Mert tudta, mint majd minden nyugatos, hogy a gyöngyhalász az igazgyöngyért merül alá a Ceylon-sziget partjainál, még akkor is, ha a gyöngy nem méretes. Miért is hozna föl iszapot, üres kagylóhéjat? A Mindig lesznek sárkányok című igen vaskos gyűjteményében kritikái, recenziói, tanulmányai is esszék. Mer esszét írni. Noha hihetetlen tudása, fölfedezőképessége predesztinálhatná, hogy okos legyen, de ő más irányba hajózik. Krisztus Hegyibeszéde sejlik. Szerb Antal tényleg úgy tanított – katedrán és írásaiban –, mint akinek hatalom van a kezében, és nem úgy, ahogy az írástudók. Több volt ő annál, mintsem egyetlen irányba loholjon. Horizontálisan és vertikalitásában – noha az angolszászokhoz húzott a szíve –, végtelenül befogadó. Ugyanolyan elragadtatással, netán enyhe fejcsóválással nyitja föl a korabeli vers- vagy novellaantológiát, mint Rousseau. Sok név kitörlődött a kollektív emlékezetből, de ő írt és fölfedezett, s lám, Örkény István megmaradt, akár Jékely Zoltán, Zelk Zoltán, Wass Albert és Márai, Szemlér Ferenc, a „fájdalomherceg” Karinthy Gábor is megjelenik papírjain, pontosan ráérez a költő valódi fájdalmára, bár itt-ott még egyenetlennek tartja verseit. És föltárja a halhatatlanság égi kapuit, mert e költészet „borzongatja az ember hátgerincét kötetének olvasása közben” (Étel és ital). Rónay György és Sík Sándor sem maradhatnak ki, bár ők igen közel álltak hozzá. Az 1962-ben a Magvető Könyvkiadó által megjelentetett korszakos művének, A világirodalom története élén több kiválóság társaságában megemlíti a két költőt, mint akiknek nagyon sokat köszönhet. De az a Magvető nem azonos a maival, mely három vaskos kötetbe fűzte s tette ékszerré Szerb Antal szétgurult gyöngyeit. (Az elsőnek címe: Hétköznapok és csodák.)
    1962-ben nem történt semmi különös. Hat év telt el a forradalom óta, és egy év volt hátra az általános amnesztiáig. Ennek megfelelő hangszerelésben íródott Kardos László utószava az eleddig legteljesebb magyar nyelvű világirodalom-történethez. Így kezdődik: „Polgári irodalomtörténet-író és esszéista volt. Haladó, modern szellemnek, az »új« harcosának tudta magát, de az újat, haladót és modernet kora polgári liberalizmusának értelmében fogta fel. Nem volt marxista, nem volt forradalmár. Filozófiája idealisztikus volt, s még az idealizmuson belül is az imperializmus dekadens bölcselmi áramlatai formálták meggyőződéseit – kivált a lezajlott évtizedek burzsoá kultúrpesszimizmusa. Irodalomkutató metodikája nem volt egységes, de többnyire a végelemzésben retrográd indítású szellemtörténeti iskolamódszereihez hajlott. Alig-alig bízott az emberiség fejlődésében, nem volt szeme a tizenhetes szocialista forradalom világtörténeti eredményeire és lehetőségeire. Az emberi küzdelmek számos pozitív mozzanatával szemben szkeptikus és tagadó maradt. Lehetetlen őt és műveit – úgy, egészben – elfogadnunk.” Ítélet egy ember fölött, akinek még akkor sem kegyelmezett a kor, ha tudván tudta, és Kardos maga is megemlíti utószava végén, hogy „Fölfoghatatlan irtózat, ami következik: ezt a lobogóan gazdag szellemű, gyöngéd szívű, a magyar költészetért áhítatosan rajongó tudóst, a magyarságnak ezt a kedves ajkú tanítómesterét 1945. január 27-én a határmenti Balf községben, mikor elgyöngült karjai már nem bírták a szakadatlan sáncmunkát, katonaőrei puskatussal agyonverték. Negyvenhárom éves volt.” Kardos László igyekszik menteni a menthetetlent. Mert hiába a hatalmas életmű, a szeretet, a lojalitás, az alázat mások műveivel szemben, nem lehetett megbocsátani, hogy polgári származék volt. Hiába, hogy zsidósága ellenére magyarabb volt a magyarnál. Mint Radnóti, Sárközy, Halász Gábor. Pusztulásukkal sem feledtették származásukat. Ma már nem a polgáriság a baj. Hanem a származás. És még valami. Hogy nem tettek többet, mint a dolguk. Mert magyar író, magyar tudós legyen forradalmár, legyen radikális, megújító és fölforgató. Mert írni mindenki tud – mondják. És hiszik is! Mennyire összecseng Kardos utószavának prelűdje a mai politika felhangjaival. Mennyire az a hit még mindig, hogy a magyar író ne csak írjon, de legyen hős, megváltó, legyen ő a magyarok istene!
    De vissza Rousseau-hoz!
    Szerb Antal a rousseau-i „önmagában levő gyermeket” analizálja, tarthatónak ítéli meg, bár hozzáteszi, a preromantikus lángelme csak a felnőttben élő, megragadt gyermeklétet vizsgálta, mert valódi gyermekeket nem figyelt meg. „Rousseau divatba hozta a gyermekeket. Annak az általánosan elhitt és teljesen hamis elképzelésnek, hogy a gyermekkor boldog, Rousseau az egyik alapvetője. A görögök, Arisztotelész szerint a gyermek nem boldog, mert csak az lehet boldog, aki elérte az önmaga entelecheiáját, teljességét. Nem is becsülték sokra a gyermekkort, a gyermek még nem ember az ő szemükben, csak egy ember lehetősége. Rousseau azonban megfordította a józan ész ítéletét: szerinte éppen a gyermek az, aki elérte az önmaga teljességét, a felnőtt csak visszafejlődik. A gyermek természetes ösztöneire hallgat, míg a felnőtt a konvenciók rabja; a felnőtt gonosz, a gyermek pedig jó, ártatlan, mintaszerű, mert természetes.”
    Rousseau által Szerb Antal előrevetíti Pilinszky sorait: „Gyerekkorunkban meg kellene halnunk, / tudásunk csúcsán, alázatunk magasán, / de tovább élünk, foltozgatva és / tóldozgatva a jóvátehetetlent.” Az Egy életen keresztül című poéma hármassal jelölt versszaka. Minden igaz. De mind Rousseau, mind Szerb Antal és Pilinszky tudták, hogy vannak gonosz gyermekek. Még ha ösztönösek a cselekedeteik, akkor is áttűnik szellemiségükön a génkód. És az Isten. A Szentlélek jelenléte vagy a hiánya. Erről sem szabad megfeledkeznünk. S mint jeleztük, itt minden csupa esszé. Nem tudományos egzaktság. Még a Pilinszky-vers is esszévers. Egy gondolkodó szabad asszociációja. Vagy elfogadjuk, vagy nem. Rajtunk múlik.
    Az egyik kereskedelmi csatorna show-műsorában a harmincöt év alatti sikeres fiatalok beszéltek a sikerről. A közkedvelt könnyűzenész kifejtette, hogy a jelenlévők, énekesek, csepűrágók, ki minek gondolja magát, önmaga sem tudhatja, hogy ő most művész, vagy sem. Csak akkor művész, ha egy emberöltő alatt megmarad az, amit alkotott. Tetszetős gondolatok, de nem igazak. Ő összekeverte a halhatatlanságot, annak veszélyes szűrőberendezését, a közös emlékezetet, a kanonizálás egyenetlen felületét a jelenvalóval. Ki tudja, ki volt Marconnay Tibor? Érettségizett ember tudja? Legföljebb rémlik valami. Igen. Garai Gábor édesapja volt. De ma már Garait sem nagyon említik. Legföljebb bizonyos komcsizások idején. De még akkor sem! Nos, Szerb Antal világosan látta, hogy Marconnay költő. Ha tetszik, művész. Maga Marconnay is tudta magáról, ebben biztosak lehetünk. Nem lett halhatatlan? Színi Gyula sem lett az. És még hányan! „A kitűnő lírikus új kötetének nyolcvanöt szonettje verselési szempontból abban különbözik a magyar szonettek szokásos formájától, hogy tízes és tizenegy tagú sorok helyett valamennyi sora tizenkét szótagos alexandrin, a közepén sormetszettel.” Előremutat az időben. Hogy lám, így is lehet szonettet írni, mert mindent lehet a versben. De a hozzáértőben megmozdul valami, valami szakmai rácsodálkozás. Hát persze hogy a francia alexandrinus tizenkét szótagú, első fele fölemelkedik, választóvonal, majd leejt. Minek ezt magyarázni? Mert a laikus nem tudja. Szerb Antal, akinek kisujjában volt a költői mesterség minden fogása, lehetősége, kisiskolás magyarázkodásba fog, hogy Marconnay költői formáit köznapi nyelven tegye közérthetővé. A Petrarca-féle szonett szokott jambusait sem említi, ötös- és hatodfeles jambusok helyett szótagszámot jelöl. S így közel hozza a költőt, idézi őt, jelezvén, mennyire jellemzi ez Marconnayt és magát a szonettet mint önsanyargató formát, melyben csak gúzsba kötve táncolhat az ember. „Valami nem homályos, de sejtelmes és szűzi mindig legyen a szonett szigorú, konok és fölszított ölelésében.”

    2. A kétarcú hallgatás vegyes tárgyú írásokat tartalmaz. A kötet fölütése már izgalmas írás. Budapesti Kalauz. Marslakók számára. A híres budapesti látványosságok mind jelen, erős kontúrú tusrajzokkal. És eljut Berda József Újpestjéig, ami még akkor nem volt a főváros kerülete, a Budapest körüli agglomeráció egyetlen városa volt, a megannyi kis- és nagyközség mellett. Valódi útikalauz, törekedvén a pontosságra, hogy a „marslakók” még véletlenül se tévedjenek el a tündéri látványtól megszédülve. Szerb írása ha távolról is, de emlékeztet Csáth Géza miniatürizált Budapestjére, A Kálvin téren című Szomory Dezsőnek ajánlott „kamarazenéjére”, költői szépségű írására. Míg Csáthtól nem tudja meg az idegen, milyen is a város egyik legfontosabb tere, legföljebb megérez valamit, ami már nem is evilági, addig Szerb Antal útirajza eligazít, de ő is fenséges, amilyen fenséges volt a város, amikor még urak és úrhölgyek, igazi vagányok és léhának tűnő, de körömszakadtáig munkálkodó művészek lakták, töltötték meg kávéházait, kocsmáit és elegáns szalonjait.
    A könyv végén számos interjú a „tanár úrral”. A legfontosabb természetesen a nagy esemény: az Erdélyi Helikon magyar irodalomtörténeti pályázata, melyet Invitis nubibus jeligével, Szerb Antal nyert meg. A munka bevezetőjét kellett leadni, s az Eötvös Józsefről és Ady Endréről írott tanulmánya meggyőzte az Erdélyi Szépmíves Céh bírálóbizottságát (Babits Mihály, Makkai Sándor püspök és Molter Károly), hogy a fiatal, akkor 33 éves írónak, esszéistának adják a nagy feladatot, a magyar irodalom történetének megírását, és egyben odaítélte a százezer lejes jutalmat. Ő maga is csodálkozik, mert új irodalomtörténete merőben más fölfogású, mint a régebbiek. De az utókor persze most sem hálás. Ma már Szerb Antal könyve elveszítette akkori frissességét. Ma már hermeneutika van, és egyéb agyafúrtságok, a polgári irodalomfölfogás nyugatos ízei helyett a posztmodern európai és Egyesült Államok-béli festőietlen naplementéjének geometriája szüremlik és ragad meg mai, fiatal irodalomtörténészeink agyában, és messze még a hajnal. A legújabb fölvilágosodás. A tabula rasa egyetlen lehetséges megnyilvánulása, a negyedik antikvitás, még a küszöbig sem lépett. Szerb Antal irodalomtörténetei nem avultak el, fénylenek ma is, mint annak idején, csak az olvasó és a rákényszerített kánonok szédültek bele abba az újba, mely éppolyan lejárt lemez, mint bármely más művészeti mozgalom az évszázadok során. Noha ezt mondja egyik interjújában: „A művészetben minden új mondanivaló szükségképpen új formát keres előbb vagy utóbb.” Aztán máshol: „De nagyon helytelen volna ebből arra következtetni, hogy a művészetben a tartalom fontosabb, mint a forma, és hogy a merész újítások kora véglegesen lejárt.” Írja az a Szerb Antal, aki megjegyzi egy másik könyvében, hogy „Kleist, mint elbeszélő, Stendhal és Mérimée előtt fedezi föl, hogy a száraz mesemondás az elbeszélő művészet legmagasabb foka, feltéve, hogy az elbeszélőnek van mit elbeszélnie. Nem több ez, mint puszta paradoxon, de semmiféleképp nem antagonizmus.” Az a Szerb Antal, aki közérthetővé, emberközelivé tette az irodalomtörténetet, axiomatikusan nyilatkozik az irodalom lényegéről. Nincs sok bizalma viszont az olyan dolgokban sem, amelyeket mindenki könnyen megért. „Az lehet bestseller, lehet kitűnő propaganda, de a nagy művészet eleinte mindig a keveseknek szól – mert természetétől fogva arisztokratikus.” Esterházy Péter – ugyan egy másik konstellációban – hasonlóan nyilatkozott: az irodalomban nincsen demokrácia, csak arisztokrácia van.
    A Magyar irodalomtörténet nyolcadik kiadása 1986-ban jelent meg. Sőtér István előszava már jóval árnyaltabb, mint Kardosé a másik könyv esetében. Sőtér az esszére koncentrál. „Hisz a világirodalomban kialakult az esszénovella, sőt, az esszéregény (Lotte Weimarban stb…) is – a modern epika sokhelyütt már nem annyira az elbeszélő művészet klasszikus, hagyományos módszereivel próbál élni, mint inkább az esszétechnika nyújtotta morális és intellektuális kifejezésmóddal.” De mi is az esszé? Túl azon, hogy kísérlet? Sőtér idevehette volna Thomas Mann Tonio Krögerét éppúgy, mint Kosztolányi Édes Annáját. Csakhogy míg az előbbinél a narráció használja az esszét, addig Kosztolányinál a párbeszédekben csillan meg olykor akár a didaxis is. A magyar hagyományok hívei szeretik, ha az író nem okoskodik, nem elmélkedik a narrációban, ha van mit mondania, azt hőseivel mondatja ki. Pilinszky is így vélekedik, amikor kijelenti, hogy az író a semmi felé közelít. Hogy amikor leül asztalához, igyekezzen elfelejteni mindazt, amit tud. Mi hát az esszé? A negyedik műnem? Vagy pedig az epika egyik műfaja? Nehéz eldönteni. Szívünknek nagyon kedves Babits Mihály Esti kérdése. Igazi vers? Vagy inkább filozofáló? Egyik sem. Esszévers. Ha van ilyen, akkor az esszé mind a három műnemben érvényesülhet, de csak módjával. Mert a dráma sem tűri jól az esszéizmust. Akárcsak a vers vagy a próza. De miért ne lehetne az esszé a negyedik dimenzió az irodalomban? Szerb Antalt, de nagy kár, ilyenről nem kérdezték…
    Sőtér István azért figyelmeztet is: „Vannak, akiknél az esszé csakhamar elvizenyősödik; mert akikből Babits formai fegyelme és megfeszített gondolatisága éppúgy hiányzik, mint Németh László intellektuális szenvedélye, azok a publicisztikához és a csevegéshez közelítik a műfajt, s végül is egy újfajta dilettantizmus terjesztésében részesek.” Szerb Antal is ír a zsurnalisztikáról, de nem féltve az esszét, nyilván, mert nem is tartja alkalmasnak, hogy napilapok műfaja (?) műneme (?) legyen. A táncos és a színész munkájával hasonlítja össze az újságíróét. De hozzáteszi rögtön, hogy megjelent a film, a mozgókép, mely őrzi mindörökre a tánc és a színész művészetét. És megőrződnek, továbbhagyományozódnak a színpadi alakítások is. Az újságíró mindennapi, legyen bár megrendítő, munkássága szépen bekötve megmarad a könyvtárakban. És megjegyzi, ami ma, sajátos módon nagyon hiányzik történelmi jelentőségű napilapjaink hasábjairól, a maradandóság. „És ehhez gondoljuk hozzá még azt is, hogy minálunk az újságírásnak kiváltképpen fontos irodalmi szerepe van, sokkal inkább, mint a legtöbb külföldi országban. Legnagyobb neveink és történelmünk legnagyobb eseményei összefüggnek valahogy az újságírással.”
    Milyenek ne legyenek a nők? Ez itt a kérdés, Szerb Antal szépen meg is válaszol. Legérdekesebb válasza a szőkenős viccek mai Magyarországán tanítandó. Elbizakodott férjek számára egyenesen kötelező olvasmány. Főképp akkor, amikor a férj művész, és felesége az ő igazi kritikusa. „A buta asszonyok általában népszerűbbek, mint az okosok. Az ember gyakran igen megnyugtatóaknak, sőt üdítőeknek találja őket. Ez rendben is van, csak az a baj, hogy nem elégé szavahihetőek. Hiába mondják neked, hogy te vagy a legokosabb és legtehetségesebb ember a világon, az ő ítéletükkel, sajnos, nem feltétlenül érheted be. És ez nagy hátrány.” Bonyolódhat a kérdés akkor, ha a férfi és a nő egyformán művészek. Ki kinek higgyen? És mit tegyen az érző, érzékeny, az őszinte és gyermeki férfi? Akinek szemében minden nő szép, minden nőben talál valami szépet, már az is elég, hogy nő? Annak föl kell emelkednie a Szeptemberi áhítathoz és Kosztolányival együtt zihálni, „/…/ Miféle ország, mondd, e gyermek-ország, / miféle régen elsüllyedt mennyország? // Jaj, minden oly szép, még a csúnya is, / a fájdalom, a koldus gúnya is, / jaj, hadd mutassam e kis templomot, / mely déli tűzben csöndesen lobog”.
    Szerb Antalnak, a nagy magyar írónak, esszéistának és irodalomtörténésznek egy igencsak előremutató kérdést szegeznek:
    „– Na és mi a véleményed a bal- és jobboldal viszályáról? Te éppen legutóbbi könyved alkalmával (nem tudni, melyik könyv, K. Zs.) voltál kénytelen tapasztalni, milyen védtelen, szabad préda az író, ha nem csatlakozik egyik oldalhoz sem.
    – Igen, sajnos. Ha az ember szívvel-lélekkel az egyik oldalhoz tud húzni, az jó és olcsó. Azt hiszem, a világnézethez külön tehetség kell. Vannak emberek, akik már kész világnézettel születnek, sőt, a legtöbb ember, azt hiszem. De vannak, akik egész életükben nem tudnak ilyesmire szert tenni. Hidd el, ez nemcsak az ember hibája. A világnézeteké is.”
    Mai magyarok! Ugye, így van? Szerb Antalt, aki ha Párizsban járt, ismervén már a sok nevezetességet, minden idejét a Nemzeti Könyvtárban töltötte, mert neki az olyan volt, mint másnak nyáron a strand, azt a Szerb Antalt, aki mai szóval élve piár menedzsere volt kora magyar irodalmának, azt a Szerb Antalt, akit mindenki meg akart menteni, Nemes Nagy Ágnes és Lengyel Balázs éppúgy, mint a számára ismeretlen magyar katonatisztek, az ártalmatlan Szerb Antalt egy akkoriban elfogadott világnézet nevében gyilkolták meg.

Koppány Zsolt