Báthory Csaba

Bestiarium Literaricum

Részletek

    A petri. Az élő s ködő ganály, valamint a gönd őrfejű vagy bor zasgödény párzásából kiüs tökösödött költet (a továbbiakban: ganály). Farkában huszonkét tollacs van, hússzal piszkál, eggyel firkál, eggyel irkál. Úszvabukó vinkó egyed, kielégíthetetlen pár- és kárfogyasztó. Főleg halastavakban és a vízivárosban válik okká és okozattá (egyik pösze barátja így állapít: a ganály halasztó). Ugyan rendszeren, flaskán, falon és harisnyán folyton-folyvást keresi a likat, talált likkal azonban édeskeveset tud kezdeni. Kikezdő és kivégző alkat: lehet érte és általa megesni, kifeküdni, szűt kötélre aggatni és zöldágyra vergődni. Egy ízben a vízivárosban a zöldágyon zöld borosüveggel bukkant föl egy zöld bokor tövében (abban a korszakában csak üvegbe gyömöszölt folyékony zöldséggel élt, zöldeket mondott és zöld vonalakat pingált egy sör- és kávéfoltos papirosra). Azóta viszont kizöldült, s számtalan alcsaládjának terebélye felett szárnyarengetve lebeg. Minthogy csakdecsak folyadékon él, étkezési szokásairól alig van mit följegyezni. Folyamatosan folytatja fojó- és tolyószámláit, minek folyományaképpen akár fojtódik, akár folytatódik, akár fojtat vagy fojat, egyetlen fojódó folyam marad, folytatás nélkül. Befolyása régebben enyészeti jelleggel bírt, csak a kicseppentekre hatott, a társasági élesztő alábbi rétegeiben. A politpapság alsó fele azonban a ködő ganály énekére tótágast állt, s manapság fölső féllé vedlett és vedelt: ezért a madárnak ma egyre följebb nincs befolyása. Számokat kedvelő korunk így fejezi ki befolyását (a központi irodalmi brokéria legfrissebb statisztikai adata szerint): 3+9 (22–6+5)³ % 52⁴ + 62+1 &215; 2xy . Ez az adat napnál világosabban bizonyítja, hogy a ganály tekintélye a rajzolt állatvilágban a hausse ördögi magaslatára hágott (a madár amúgy is kedveli a hím-bor-asszót): ma ő a legdarvadozóbb fahágó. Vízszintes hágását némelyek függélyes hágásnak vélik: van is röptében bizonyos vakpontosság és vízfüggőség. Az utóbbi időben – tisztesség ne essék szólván – még szövegelni is elkezdett, s ráfanyalodott a klasszikus francia konyhára: megbarátkozott a molierhússal, sőt ezt a szárnyast még elevenen is képes átültetni gall kalickából magyar verslábra (vagy petriselymes prózalábra).
    Szabad idejében alant ás (de sosem ott kotor, ahol kincset sejtenének a haruszpexek, és sosem ott hisz, ahol áhítattal kotor a kor). Már csak nagy ritkán mászik elő a puturlukból, a föld alól beszél. Aki hallani akarja, annak le kell ülepednie a sárgaföldig. Lennkölt szellemű barátja, a Vilcsek Szpéró egyszer azt találta mondani a ganály jelenlétében: döbbenetes, hogy az ember egyre csak mossa és mossa az agyát, és az mégis egyre mocskosabb (lásd Lázlap című pitim-potomját).
    Egyébként azzal a bizonyos eggyel így tollászkodik:

Petrilégia

Hát, én már, bizony. Annyi.
Megannyi. Noha még néhanap
úgy esténként megcserren az iker
csocsógolyó. De másként: bakfity,
lógadozó állomány, örökké
laposkúszásban közelítvén
a gerincre verendő objektumot.
A sejtekből kikandikálnak a
selejtek. Kandikálástól már
oankor elfelejtek dukálni
kanosan, belelógni szedte-vettem
szende szerkentyűjébe. Tya, utóbb
fut előlem a fut, ez közös
csődör-fjúcsőr. The future is ohne fut.

Persze egy zaftos kurta borjú-
paprikás, ha nem volna csípős,
még rámenne a torkomra. S ha még
rájönne a lírai halandó, hogy egy
kis rövid lejáratú, zömített ketty, a napi
betevő egyenest gyarapítja a demokratikusan
koholt tömegellenállást, akkor sietne
feküdni és fektetni. Mozogni kell a
bigyók közt is hogy stabil maradjon
a felállott rendes bráner, hogy úgy
mond. Ő persze szebben monta (réges rég):
mozgásban kell tartani a demokráciát hogy
stabil maradjon. Ennél jobb éca nincs.
Ami meg van, arra nagy ívben.

    A rakovszky. Az örvösgalamb (vagy székács), valamint a vadgerlice egyszeri és nagyszeri elhálásából fogant szélesen turbékoló egyed. Hanghallatása emlékeztet a lánc-lánc-eszterlánc-versike gyöngéd bucsálódására, csakhogy jóval párnásabb, eltökéltebb és panaszosabb: olyan, mint a halászhálóba akadt „megszemzett” hal néma ó-dongása és izgága göcögése. Hasadt lábaival betűket tud írni a szélre és a föld porába. Úgy is mondhatnánk: egyre magasabb fokon vall kudarcot. Csőre kemény szaru, a csúcsán enyhén kampós, s ezért úgy rémlik, mintha a madárka örökké haragudna. A vadászok első gondolata, mihelyt megpillantják: valahogy el kéne dögönyözni csőre körül ezt a keserű-zsibbadt vonást. Kettős beggyel kel-jár, fiókáját begyéből táplálja. Nőiesen vadóc és vigyázó fajta lévén jobbadán magányosan éldegél, erkélyek háta mögött, téli hónapokban, kozmikus lefolyókban, visszeres vádlijú vénasszonyok álmaiban, világvégén és egyéb páratlan zegzugokban. Különösen kedveli a szeles versbuckák, huzatos rímketrecek és ángolosan hűves költeménypincék árnyas tereit. Idegenkedik a csoportos meneteléstől, inkább magában szállingál. Igen közel bevár – ennyiben nyájas fajta, csakugyan –, azonban hanyatt-homlok menekül, ha valakiről úgy véli, hogy az átlépte a tisztes székács-távolságot.
    Egy ízben a rakovszkyt álmok gyötörték (krémszínű rémálmok). Valakinek ezt mesélte:
    Tűző napon Szozopolban, a Torna utcában anyámmal éppen krumplit hámoztunk (krumplicsíra-motívum!). Egyszer csak láng csapott ki az egyik pille-bross piheségű gubics hajszálvékony héja alól. Surrantunk is le, nyomban, mi nők, a pincébe.
    Föl akartuk kutatni a pincét (én amúgy is mindig mélyebbre szeretnék süllyedni, mint az ólmos felvilág). Fekete kabátot öltöttünk, kirúzsoztuk pergamen ajakunkat, és egy kis dobozkában őrizgetett likacsos csipketerítővel a fejünkön lesiettünk – mi nők – a dohos pincelépcsőn. Anyám detektívkosztümnek szánta a soproni feketegöncöt. Az egyik sarokban egy pók gubbasztott magában, mozdulatlanul. Anyám fölkeménkedett: „Egy patkány! Egy patkány!”
    Én ijedtemben kiejtettem kicsi kacsómból a pici nagyítót. Amint pucolni kezdtük – mi nők – a pincét, hát látom: anyám képtelen megtartani kézben a seprűt. Az aranysárga seprűbongyor tövében folyton meglágyult a talajka. Cirógattuk-cirógattuk a sárgáját, de a seprű seprője sehogy se ért a lyukacska végcsére. Később heteken át megismételtük ezt a műveletet. Egész kis rejtekhelyet építettünk. A patkány meg csak figyelt a pókhálóban. Közben régi holmikat kotortunk ki a földből. Ócska kabátokat, repedt bakelitlemezeket a hatvanas évekből, hosszú kislánycopfokat, porfogókat, darastercgöböket, női körömcipőket papíracskóból. Egy parányi, icipici, kicsipiti indiánfigurán ez a dátum: 1870.
    Egyszer – épphogy bedugtuk kobakunkat, imént bedauerolt teknőcturbános stilizált fejünket – a hajnali gyönge széltől eltorlaszolt vézna rekeszes, szétzilált csomókba kotort odú fanyar gyászszalag színű, hörcsögös púpokkal ékesített kályhacsempékre hajazó nyílásába – egy darab vakolat pottyant az orrunk, iker-likacsos puha bakfisnózink elé. Elakadt a lélegzetünk.
    Aztán, rögtön utána, egy levélke. A papíron macskamézes kaparás, egy öreg trónfosztott hercegnő szívbéli boldogtalansága. Először nem értettük a szöveget. Hát irány a talált tárgyak osztálya. Ott egy lepedők szélén alkalmazott, soproni keresztes hímzésmintában tollászkodó, keserűcsókos kasmír bekecsben bollászkodó hivatalnok ezt silabizálta elénk mákkék kötőragokkal és kizsendült-piros női körömlakk ajakkal:

Mint gyönge gyöngy bucóhal, úgy ficánkolt
a nyalánkan sorjázó tégelyek
ezüst-lila csatakos kerevet-
hátán egy zöldopál karmú, lehámlott

ormányú, csipkerózsikabogyó
szemű tetemes-pörge cecelégy:
enyves tésztás-telt csumáját, hal-ék
kancsi mozaikszemét kitoló

egyed volt, piacról menekült eleven
menekült, s édesen tátogatta:
az összes szedtevette és istenadta
pincepucolónak ezer üdvözletem!