Csomós Róbert

A „világmegváltó”

    Az alanyi költő leütötte a pontot az utolsó sor végére, és elégedetten felállott. Madách Imre veretes szavaira gondolt: Be van fejezve a nagy mű… igen, a gép forog, az alkotó pihen…
    Megalkotta hát életművét, most már a nyomdagépeké a szó, hogy ellássák a rászoruló emberiséget ezzel az életcélt adó, jövőbe mutató, múltat feltáró remekművel. Eh! Mit neki az emberiség? A hálás utókor, nagynevű elődök!? A lényeg, hogy most szárnyas Pegazusán felröppen a Parnasszus csúcsára, mert hogy örökéletű halhatatlan remekművet alkotott, ahhoz kétség sem férhet.
    Az allegóriák, csengő-bongó ódák, klasszikus veretű komor balladák, hatalmas eposzok úgy sorakoztak fel, mint a katonák, akik rohamra indulnak érte, hogy elfoglalják neki a hallhatatlanság elysiumát. A hexameterek, dithyrambusok, és jó néhány, de nem túlzottan sok rímtelen versláb (főhajtásként a modern idők, a dadaizmus előtt)… szóval három keserves év munkája, ihletése feküdt nyomdakész állapotban előtte. Immár csak egy jelentéktelen kis dolog volt hátra, a verseskötet alkotójának előszava az olvasók, a rajongók hatalmas táborához, amit majd mindenki úgy értelmez, magyaráz magának, ahogy akar. Pár lapos közhely, bombasztikus frázis, elcsépelt szólam. Meg még mi is? Ja igen, eleget kell tennie az utóbbi években felkapott szokásnak, ajánlást kell írnia a Múzsájához is. Néhány elragadtatott sort ahhoz, aki műveit inspirálta, aki lelket lehelt a benne szunnyadó tehetségbe, vagy, és ez még tetszetősebben hangzana, akiben testet öltött a benne lángoló lélek. A Géniusz… igen… ezt a szót nem szabad kihagyni!
    Csapkodást, vad zörejeket hallott a konyha irányából, azután veszett csörömpölést… jaj! Persze elsősorban Amáliáról kell megemlékeznie! Mi az, hogy kell? Muszáj! Vajon megint egy cserép virág zuhant le, vagy a macskához csapott valamit oda Amál? Veszett nyivákolás adott választ erre a fel sem tett kérdésre.
    – Fene a pofáját a ronda vörös dögjének – csapta fel az ajtót Amália, hogy szokás szerint a négy világtáj felé röpítse a költő papírjait a huzat –, már megint megette a reggeli sonkádat és kiitta a tejeskávédat az a büdös macskád! Kapj magadra valamit, fiam, ha egyáltalán reggelizni akarsz, és hozz felvágottat, tejet meg pár zsemlét. A többit erre a cédulára írtam fel, de jól nézd meg, mit tesz a szatyrodba az a rabló fűszeres, aztán ugorj át a henteshez is, de figyelmeztetlek, ha nekem megint mócsingos öreg marhahúst hozol, hát azt megbánod! Zöldségért meg gyümölcsért menj ki a piacra, jót tesz neked az a kis séta, kell neked egy kis mozgás. Az almát darabonként forgasd meg, mert a kukacokat lenyomom a torkodon, a szilvát szemenként válogasd, vagy inkább ne is vegyél szilvát, mert attól hasmenést kapsz, te kákabelű. Inkább szőlőt hozz, de a nagyszemű, kis fürtöket válogasd, körtéből pedig inkább a nagyokat hozd… És nézz körül, hol van szebb, főként olcsóbb és alkudj… érted… alkudj, te élhetetlen… alkudj!
    Átázva, fáradtan jött haza a költő, végigjárta az egész kálváriát. Úgy válogatott, mint egy finnyás főherceg, úgy alkudott, mint egy lókupec, mégsem nyerte el Amália tetszését semmi, amit hozott. A hús mócsingos csupacsont volt, a zöldség fonnyadt, a gyümölcs kukacos, mint mindig. Bárki más fele pénzért szebbet, jobbat, többet vásárolt volna.
    Az alanyi költő behúzódott a kuckójába, és belekezdett: Ajánlom ezen sorokat imádott élettársamnak, segítő őrangyalomnak, aki a reménytelenség, a csüggedés nehéz óráiban is őrlángként lobogott mellettem, aki…
    – Nem hagynád már a fenébe azt a kopogást az írógéppel? Éppen most kellett, hogy rádjöjjön az írhatnék, amikor a Szupermen megy a televízióban? Nézd meg, ez egy férfi!! A házak felett repül, és akkora sziklákat emelget, mint a Gellért-hegy, te pedig nem tudtad a helyére tolni a kétajtós ruhásszekrényt, amit Valikától örököltünk, és most itt vacakolsz nekem a hülye verseiddel. A múltkor is, annak a dél-amerikai sorozatnak a száztizenötödik részénél, ahol az a szép bárónő beleszeret a főhercegbe, aki pincérnek adja ki magát, hogy a közelébe jusson, és a milliomosnővel is viszonya van, akkor is a te kopogásod zavarta a nagy csókjelenetet. De ha nem hagyod most abba rögtön, úgy belevágom a fejedbe az írógépet, hogy szerelőt kell hivatni, hogy kivegye a fejedből, mielőtt a korházba visznek a mentők. Ma úgy is kidobom a vackaidat a fenébe, csak égeted állandóan a villanyt, tessék, itt vannak a számlák, az a nyavalyás csekk, meg amit a kiadód küldött, semmire sem elég. Tessék, olvasd, és akkor még nem is beszéltem a telefonszámláról, mert állandóan rajta lógsz, beszélgetsz a hülye barátaiddal, de ki fogom kapcsoltatni… ki én… esküszöm… tessék már megint berreg-cseng… földhöz fogom csapni a készüléket… ja te vagy az, drágám? Jó, hogy idecsengettél, éppen hívni akartalak, képzeld, az a ronda Provászkainé azt mesélte a Karvicskaiék teadélutánján rólatok, hogy…
    Őrangyalomnak, aki az ihletettség glóriás perceiben épp úgy vigyázta életemet, mint…
    – Miiiiaaaaúúúú! Miaúúúúúúúúúú! Tessék, már megint visszajött a macskád, ma üres teát fogsz reggelizni pirítós kenyérrel… na bumm, nem esik le a fejedről az ágas-bogas aranykorona… semmi, drágám, semmi… csak az urammal beszélgetek… szóval a Provászkainé még azt is mondta…
    – Na tessék! Olyan füst van, mintha égne a ház. Oda a pirítós kenyered, mert te nem figyelsz semmire, csak azzal a hülye írásaiddal vagy elfoglalva, de most azután kivágom a szemétbe az egész hóbelevancot, és mondd meg nekem, mikor veszel már egy új kenyérpirítót, olyat, amilyen már mindenkinek van az egész házban, az egész világon csak nekem nincs, egy született Braunstetter lánynak, aki itt ebben a vacak lakásban teszemtönkreazéletemet, akifeláldozommagamtönkreteszemmagammiattadpedigteistudodhogymilliomosproducerekmegazagazdagdaliásnagykereskedőistörtemagátértem… de most azután irány a konyha, segítesz krumplit pucolni!
    Az alanyi költő elszontyolodva kötényt kötött, és kivonult a konyhába. A krumplipucolás volt a gyengéje, a legsebezhetőbb, fájó pontja, mondhatnám úgy is, Achilles-sarka az életének. Már kora gyermekségétől is sokat kellett segítenie a konyhában, és akkor is éppen a krumplipucolás feladata jutott neki. Azért is lett költő. Köténnyel az ölében, elmélázva pucolni a krumplit, ez felébreszti az emberben a költői hajlamokat. A katonaságnál az őrmester ravasz kérdésére, hogy ki tud itt az urak közül zongorázni, ő jelentkezett egyedül, és persze mindjárt a konyhára került krumplit pucolni. Itt azonnal kiderült nagy gyakorlottsága, talentuma, és ezután, hol büntetésből, hol jutalomból mindég ő pucolta a krumplit. Ezért mikor forradalom tört ki, az alanyi költő lelkesen átállt a felkelők oldalára. Romantikus elképzelései azonban nem váltak valóra, a krumplit a legvadabb forradalmárok sem eszik héjastul, itt is a konyhára került és krumplit pucolt az egész forradalom alatt. Meg is csömörlött tőle, és így lett a forradalmi dalok regöse helyett alanyi költő.
    A konyhából kitántorogva elcsüggedt a költő. Visszazárta a fiókjába a beküldendő kéziratot. Várjon még az emberiség, a kortársak és a hálás utókor. Ajánlás nélkül mégis csak lehetetlen nyomdába adni egy mégoly zseniális művet is. Porladjon csak a fiókban, legalább Amália is elesik a halhatatlanságtól!
    Az alanyi költő átment a szalonba és felkattintotta a televíziót. A Szupermen éppen egy háztömböt emelgetett, fél kézzel tartva röptében, mint Toldi Miklós ama szálfa rudat, amellyel Budára mutatta az utat. Az alanyi költő gyorsan átkapcsolt egy másik állomásra, ahol éppen most kezdődött a dél-amerikai sorozat százhatvanhetedik része. A holdfény ezüstösen ragyogott be a csipkefüggönyön keresztül a kastély lovagtermébe, ahol a jóképű, daliás főherceg éppen az inasával cserélte ki a ruháját, hogy a bárónőt, akiről nem is tudta, hogy az ármányos őrgróf szeretője és hogy…
    Neeem! Az emberiség nem érdemel kíméletet! Ez a sárteke megérett a pusztulásra! Az alanyi költő felugrott, kirángatta a fiókjából a kézirat köteget és lázasan írni kezdett: Ajánlom ezen sorokat Amáliának, ihlető múzsámnak, őrangyalomnak, aki…
    A verseskötet meg is jelent. Megjelent és egy darabig ott porosodott a könyvüzletek kirakataiban, hogy hamarosan átkerüljön méltó helyére a könyvüzlet hátsó traktusának legfelső, már-már alig látható, porlepte polcaira, és elmerüljön a többi alanyi költő kötetei, és az örök feledés tengerében.
    Hohó! Nem úgy! De nem ám! Az alanyi költő fárdhatatlanul küldözgette a dedikált példányokat postán minden barátjának, ismerősének, de főként az ismeretleneknek és az ellenségeinek… utánvéttel! Rettegés lett úrrá a városon, és más városokon is, meg az egész országon, az egész világon, mert az alanyi költőnek rengeteg ellensége volt – az összes többi alanyi költő –, és ugyebár ki nem az manapság?! Amerre csak megjelent a postás az utánvéttel fizetendő nyomtatványcsomaggal, az emberek bezárkóztak, elmenekültek otthonaikból, letagadták magukat, megverték a postásokat, rájuk uszították ebeiket, mire azok sztrájkba léptek. Nem lehetett kézbesíteni az adóhátralékról szóló fizetési felszólításokat, a közüzemi számlákat, a parkolási büntetéseket, de a katonai behívókat sem. Béke, nyugalom áradt szét a földön, az egész világon.
    Az alanyi költő nem élt, nem szenvedett hiába…