Gyárfás Endre

A magyar Loch-Ness

Regényrészlet

Előzmény: kis tó partján áll Tibor fogadója, Aranka és Béla vendéglője. A reklámfőnök-újságíró, Hertelendy Huba javaslatára műanyag szörnyet rejtenek el a tóban, hogy a skóciai Loch-Ness példájára föllendítsék a turistaforgalmat. Szörny Bt. néven céget is alapítanak.

    Hertelendy Huba, a házigazda körözöttel kínálta vendégeit. A receptet apja hagyta rá, aki a nagyapától tanulta el. A friss juhtúróhoz egyharmad rész vajat kevert, majd mustárral, pirospaprikával, borssal, köménymaggal, sóval ízesítette, és természetesen apróra metélt snidlinggel. Tehéntúrót nem adott a keverékhez, ellenben kevéske világos sörrel locsolta meg, amitől a massza lágyabbá, gyúrhatóbbá vált. Kétgyűszűnyi konyak és parányi szardellapaszta különös, pikáns ízzel varázsolta a gasztronómiai alkotást egyénivé.
    Aranka, Béla és Tibor élvezettel kenegette rozskenyérszeletkékre a körözöttet, csípős zöldpaprikát és retket harapva hozzá. A vendéglátósok és a borkóstolók etikettje szerint nem dicsérő szavakkal, hanem cuppogással, csettintéssel, szemhunyorítással, bólogatással fejezték ki megelégedettségüket. Többféle rövidital és sör közül választhattak, és elismerősen nyugtázták, hogy Huba, bár nem szakmabeli, otthonosan mozog a kulináris világban.
    – Nyakunkon a szezon – törölte le bajszáról a sörhabot Béla. – Itt az idő, hogy a „négyes fogat” a lovak közé csapjon.
    A szerkesztő elmosolyodott.
    – Téged nem zavar a képzavar – mondta. – Az igazat szólva engem sem, ha a te szádból hallom. Hálisten, nem te írod a reklámszövegeinket. Horgászember vagy, nem a stilisztikához értesz, hanem a gilisztikához.
    – A szócséplést hagyjuk azutánra, hogy már learattunk – jegyezte meg Aranka, aki igyekezett ebben a társaságban a férjeura pártjára állni, vagy legalábbis tompítani az ellene forduló irónia élét.
    – De mit fogunk aratni? – gyűrögette papírszalvétáját Tibor. – Felét sem foglalták le a szobáimnak.
    – Mondd inkább, hogy majdnem a felét lefoglalták – tanácsolta a vendéglős. Mindig szerette volna, ha jópofa embernek tartják, ám ritkán jutott eszébe eredeti ötlet.
    Huba félretolta tányérját, megtörölte szakállát, és jegyzetfüzetében kezdett lapozgatni.
    – Van egy rossz hírem és egy jó hírem. Elsőnek?
    – A rosszat – vágták rá kórusban.
    – Nem tudjuk kifizetni a nyomdaszámláinkat.
    – Kérjünk haladékot! – javasolta Tibor.
    – Már kértünk. Újabb hitelre sem számíthatunk.
    – És mi a jó hír?
    – Hogy egyelőre nincs több rossz hír. Na, szóval azért akad valami. Heidi, az exfeleségem telefonált. A németek elkezdték kajolni a szörnyünket. Hatbusznyi csoport íratkozott fel a júliusi túrára.
    – Megtelik a hotelem – csillant föl Tibor szeme.
    – Egy felszolgáló nem lesz elég – morfondírozott Béla.
    Aranka nem csatlakozott az optimistákhoz.
    – Kérdés, hány vendégnapot akarnak itt tölteni.
    – Rajtunk múlik – jelentette ki a reklámfőnök. – A németek fantáziáját az a prospektusunk ragadta meg, amelyikben a szörnyünk mohóságára és vadságára célozgattam. Azt írtam, hogy minden idegenforgalmi idényben megtámad és bekap egy turistát. De hogy mikor és hogy milyen neműt, milyen nemzetiségűt, milyen korút, azt egyes-egyedül ő dönti el.
    Most már az asszonyt sem hagyta hidegen a lehetőség.
    – Ki kellene aknáznunk a sorshúzás iránti érdeklődésüket – szólalt meg. – Csináljunk szörnylottót!
    Kíváncsian néztek rá.
    – Tippelhetnek – folytatta –, hogy ismerőseik, barátaik közül kit fog felfalni a mi drágalátosunk.
    – De hiszen senkit nem fog felfalni – aggályoskodott a férje. – Elrabolunk valakit, megöljük, és elrejtjük a hullát?
    A másik két férfi kurtán fölnevetett. Csupán Aranka sejtette, hogy az ura nem is igazán humorizál.
    – Ha senkit nem kap be – mondta az asszony –, akkor nincs találat. A lottón, a totón talán nem fordul elő?
    Béla makacskodott.
    – Előbb-utóbb azért kellene valaki, hogy ne tartsanak minket szélhámosoknak.
    Hertelendy megveregette a hájas ember hátát.
    – Óriási píár-értéket jelentene, ha éppen a tóparti Kecsege vendéglő tulajdonosa lenne az első falat.
    – Nem tudnék hozzá eléggé nagy adag savanyúsággal szolgálni – nézett végig Aranka a hitvesének szétfolyó, terebélyesedő termetén.
    – Fejezzük be az évődések évadát! – ajánlotta az ügyvezető igazgató. – Gyürkőzzünk neki a turistaforgalom évadának!
    Huba a következő napokban jó néhány reklámszöveget jelentetett meg az újságokban. Mivel fogékony volt az irodalom iránt, és őszintén hitte, hogy a költészetet sokféle úton-módon lehet, sőt kell népszerűsíteni, eleinte efféle hirdetéseket publikáltatott:

„Hová merült el szép szemed világa,
Mi az, mit kétes távolban keres?”
A tavi szörny, nem is távolban.
Oh, jer és látogasd meg! Érdemes.

    Még ezt sem röstellte:

Ej, mi a kő, sárkánygyík, kend
A tavunkban lakik itt bent?
Lám csak, jó az Isten, jót ád:
Kezdődnek a szaurusztúrák.

    Egy gyönge – vagy éppen erős – pillanatában rájött, hogy ez a módszer olyan, mintha Munkácsy Mihály Ásító inasának szájába utólag jókora disznócsülköt festene, vagy Szinyei Merse Majálisának üdezöld gyepére behemót magnósrádiót mázolna. Elvégre nem Salvador Dali ő, hogy a Mona Lisának bajuszt pingálhasson, nem is posztmodern rendezőfenomén, hogy Julius Caesart helikopteren bocsássa le a Capitoliumra.
    Hertelendy Huba megpöttyözött irodalmi idézeteinek nem volt sikerük a reklámpiacon. Egy-két nyugdíjas magyartanár tiltakozott csupán egyes lapok Szót kér az olvasó rovatában. A Szörny Betéti Társaság egyszemélyes agytrösztje szomorúan állapította meg, hogy a hírverés kampányaiban egyre gyakoribb a közönséges, sőt durva hang. Olyan mondatok a „királyok”, amelyekre az olvasó vagy inkább hallgató fölkapja a fejét. Neki is ilyeneket kell produkálnia.
    A legközelebbi reklámjában, egy plakáton olvasási szemtávolságból csak annyi látszott csupa nagybetűvel:

    Alatta negyedhangyányi betűsor tudatta:
    Így buzdítja magát a tavi szörny, ha ön a mi tavunkban búvárkodik. Fogjon ki rajta! Videózza le! A legsikerültebb felvételeket díjazzuk.
    Ugyanezen mintára készült az alábbi „üzenet”:

légzőpipát a szádba,
mielőtt alászállsz a
szörnyünk birodalmába!

    Az a legszörnyűbb, hogy ez sem váltotta ki a várt tetszést. A tizenévesek hasonló színvonalú esemeseket küldözgettek Hubának, de eszük ágába sem jutott, hogy befizessenek egy túrára. A társadalmi szervezetek közül azonban akadt néhány, amelyik nem törődött bele a penetránsan „édes új stíl” eluralkodásába. Képviselőik, szószólóik minden lehetséges fórumon tiltakoztak, vállalva a prüdéria és az ókonzervatizmus ódiumát. Csakhogy példákkal kellett alátámasztaniuk, hogy mi ellen háborognak. Miféle illetlen dolog – írták – efféle szövegekkel sokkolni minket, hogy „kapd be” meg hogy „dugjál” , amikor az ilyen és ilyen nevű cég az ilyen és ilyen tóban élő azonosíthatatlan valamit igyekszik reklámozni? Aha, kapta fel fejét a reklámfogyasztó. A cég neve tehát ez és ez, a látványosság helye pedig itt és itt található.
    Hertelendy tehát közvetlen közelről figyelhette meg a negatív reklám pozitív hatását. Akarod, hogy találmányodról széles körben tudjanak? Bőszítsd föl irigyeidet, ellenségeidet, ők majd „annyi rosszat kiabálnak róla”, hogy a neve beleröppen a fülekbe. Az érzelmi illatburok elpárolog, a név rögzül.
    Aranka több ízben javasolta, hogy valamelyik televíziót is be kellene vetni a vendégcsalogató manőverbe. Úgy tervezte, majd ő ül a kamerák elé, és sejtelmesen, női bájaival nemigen takarékoskodva kezdi ösztönözni a nézőket a szörnykutatásban való részvételre. Ezen szent céllal fogyókúrába is kezdett, különféle gabonapelyhek és sovány tej keverékét részesítve előnyben a megszokott szalonnás rántotta, fehér kenyér, vaj, lekvár s a mindezt megelőző kisüsti „felessel” szemben. Férjét is igyekezett rávenni a diétára, ám a vendéglős azt állította, hogy allergiás a zab- és egyéb pelyhekre, holott egy idő óta éppenséggel az asszonyra volt allergiás.
    A helyi kábeltelevízióval már a kezdet kezdetén megszakadtak a tárgyalások. Zugspitz Annamária, a műsorigazgató szemrebbenés nélkül – Huba szerint gyönyörű volt, ami nem rebbent – megnevezett egy összeget, amely mintegy négyszerese volt annak, amit a bété a költségkeretből rászánhatott.
    – Más tévék fizetnek a hírekért – dohogott Hertelendy.
    – Szíveskedjék akkor más tévéknél próbálkozni! – villantotta elő fehérített fogsorát Zugspitz Annamária, aki nem csupán igazgatója, hanem műsorvezető-szerkesztője, riportere és előtornásza is volt a lokális médiumnak. – Amit maga hozott, kedves uram, az nem hír. Az vastagon reklám.
    A Szörny Betéti Társaság ügyvezető igazgatója s egyben vezérképviselője előtt világossá vált, hogy a nagyobb hatósugarú televíziók arányosan tetemesebb összegért hajlandók majd szóba állni a céggel.
    Mi a teendő?
    Erre kereste a választ a „négyes fogat”, miután Huba beszámolt a helyi tévé – ahogy ő nevezte: agysorvasztó – feltételéről.
    – Valami jó kis botrány kellene – ábrándozott Aranka, aki már a képernyőn majdan látható sminkjét is megtervezte.
    – Tudod, hová mehetünk panaszra? – hajtotta nem túlzottan kérges tenyerébe markáns arcát Nemes Tibor. – Még a Panaszfalhoz sem.
    Béla szeme résre húzódott, és puffadó arcán tétován kaján mosoly jelent meg.
    – Botrány, az igen, az kellene. Félrekefélés, átrázás, erkölcsi fertő.
    – A mi tavunk nem a Fertő – villantotta rá egy ideje már nem hiányos, mert porcelánnal kiegészített fogsorát Aranka. – Neked halvány dunsztod sincs, hogy manapság mi számít botránynak. Sima kefélés, ki ezzel, ki azzal, mindenki mindenkivel? Ne röhögtess! Nincs az a pletykasajtó, amelyik beéri ilyesmivel. Már a homokosság, a leszbiség sem téma ezeknek. Egy kis pedofília még elmegy… magadra vállalnád, uram és parancsolóm?
    – Hagyjatok békén! – mordult Béla.
    – Te kezdted. Botrányról képzelődsz? Gyerekpornó az interneten, pornókazetták terjesztése…
    – De csak ha iskolában, alsósok között – vetette közbe Tibor.
    Huba látta, hogy a társalgás zsákutca felé tart.
    – Lehet, hogy mindez botrány. De ne feledjétek, hogy az effélék büntetőperekhez vezetnek. Melyikünk vállalna magára el nem követett bűncselekményt, csakis azért, hogy a riporterek rárontsanak, vagy ahogy ők mondják, rárezegjenek?
    Bólogatás, hümmögés, további töprengés temette a témát.
    Mindegyikük máson töprengett.