Jámborné Balog Tünde

Úthenger a Vizes utcán

    Az úthenger az ótemplom felől jön, a frissen aszfaltozott út közepén, vezetőfülkéje azonban – és ez annyira valószínűtlen, hogy fel sem tudom fogni – üres, nem ül benne senki. Álmos, nyári délután folydogál az úttesten, sehol egy lélek. Eltűntek az előbb még kint lármázó gyerekek, csak egy ijedt arcú fiúcska marad, aki becsönget hozzánk, és dadogva kér segítséget. Felső ajkán jellegzetes sebhely, az összevarrt nyúlszáj nyoma. Nem látszik ismerősnek, biztosan nem a templom melletti iskolába jár, ahol tanítok, mert akkor emlékeznék az arcára. A gyerek hiába nyomta meg a csengőnket, Z. nincs itthon és nincs az irodájában sem, az ótemplom cintermével átellenben álló, düledező Kristóf-házban. Mindenki elment már, csak a Kristóf lány nutriái nyafognak csecsemőhangon a kapu alatti ketrecekben. Péntek délután van, eltűntek az útjavítók is, lezáratlanul hagyva az úthengert. Ki gondolta volna, hogy azok az átkozott kölykök el tudják indítani! Ha ugyan a gyerekek voltak, morogja az események után sokatmondóan Méregzsák szomszéd.
    Anyósomat és Édesvicát nem számítva, egyedül vagyok otthon. A két öregasszony a földszinten lakik: Z. anyja az udvari, Édesvica keresztanyám, nagymama húga az utcai szobában, és valószínűleg szunyókálnak, mint mindig ebéd után. Persze, ha ébren lennének, sem tudnának segíteni. Talán a szemben lakó Virág fiú segíthetne, vagy nagymama régi házában lakó öcsém, de a Virág fiú ilyenkor kint van a Maroson, testvéremet meg alig tíz perce hallottam elmenni otthonról.
    A hatalmas monstrum lassan araszol, de azért közeledik. Fénylő sáv marad utána a friss, fekete aszfalton, és mint egy óriási csiga nyálkás nyoma, mutatja az eddig megtett utat. Egy darabig középen halad, de most mintha kezdene letérni. Talán lejt egy kissé az út, és ahogy képzeletben meghosszabbítom a csíkot, egyenesen a házunk felé tart, pontosan Édesvica szobájának sarkát fogja eltalálni, mert a telefonpózna és a keskeny árok nem fogja feltartóztatni.
    Az utcán még mindig nincsen senki, csak a kisfiú fut a sugárút felé, de mintha helyben emelgetné a lábát, egyáltalán nem halad, félek, hogy soha nem ér oda Cafka Maris házához, ahol most egy fiatal házaspár lakik. Az asszony a boltot vezeti, a férfi a gépgyárba jár. Lehet, hogy ért az úthengerekhez? Az is csak egy gép, nem? Tehetetlenül állok a kapuban, lábaim mintha ólomból lennének, nem tudok megmozdulni, gondolataim kétségbeesetten forognak körbe-körbe. Segítséget kellene hívni, de kicsodát? Telefonálni kellene, de hová? Meg kell állítani az úthengert, de hogyan? – sorjáznak bennem a kérdések, a hatalmas, narancsszínű gépszörnyeteg pedig már a parókia előtt dohog, talán fél méter választja el az útpadkától, azonban centiméterről centiméterre keskenyedik a távolság, és a fiú csak most ér a sarokra. Megáll, megnyomja a csengőt, vár, majd újra csönget. Hiába. Két kézzel veri a kaput, mégse nyílik, nincs otthon senki. Gyorsan számba veszem a szomszédságot: ki az, aki megállíthatná a veszedelmesen közeledő munkagépet, pedig tudván tudom, hogy nincs kihez fordulni. Öregszik a Vizes utca, többnyire szélütött vénemberek, sántikáló öregasszonyok lakják, a fiatalabbja kint van a hagymaföldön vagy fusizik valahol. Talán a tűzoltókat kellett volna hívni vagy a rendőrséget, most azonban már késő. Nincs több idő, ki kell menekítenem Édesvicát és az anyósomat, ha nem akarom, hogy a leomló falak maguk alá temessék őket.
    És akkor, az utolsó pillanatban, amikor már minden veszve látszik, felcsillan egy halovány reménysugár: öcsém tűnik fel a sarkon. Kinyúlt pólóban, gumipapucsban, mezítláb, felsőtestével kissé előredőlve lépked, kezében sörösüvegeket lóbál. Nyakuknál fogja a zöld palackokat, mintha gránátok lennének – kettő jobbról, kettő bal felől –, de semmi harciasság nincs benne, csupán egy kis jóleső türelmetlenség. Már látja magát elnyúlva az árnyékban, torkában érzi a sör gyöngyöző hidegét, orrában a cigaretta füstjét, és minden porcikájában ott bizsereg a hétvégi nyári délután nyugalma, amit már nem zavarhat meg semmi, aminek csak a bognárék kotárkája mögül felbukkanó vacsoracsillag vethet véget, azzal, hogy jelzi a délutánnál is nyugalmasabb éjszaka közeledtét.
    Öcsém messziről olyan, mint egy nyurga kamasz; nem látszanak szeme sarkában a ráncok, korán őszülő hajszálai sem látszanak. Öcsém meglátja a kaput zörgető nyúlszájú gyereket, megáll, kérdez tőle valamit, majd felnéz, pillantásának sebes nyilai visszapattannak a kérlelhetetlen lassúsággal közeledő szörnyetegről. Nem tétovázik, a fiú kezébe nyomja az üvegeket és futni kezd felém, lábujjaival alig érintve a földet, az utolsó métereken már úszik a levegőben, mint a néger sprinterek a képernyőn. Nem szól, csak elviharzik mellettem, és akkor ugrik fel az úthenger vezetőfülkéjébe, amikor az éppen eléri az árkot Méregzsák szomszédék előtt. Már látszik, hogy rosszul számoltam, nem a házunk sarkát viszi el, hanem beletalál a közepébe. Öcsém lázasan kapkod, keresgél a műszerfalon, arca sápadt, szája vékony vonal, homloka ezer ráncba gyűrve, patakzik róla a verejték. A jégbe hűtött sörökről szóló látomás végtelen távolságban lebeg, túl a sugárúton, még a Landeszmann-malmon és a Világvégeházon is túl, az elérhetetlenség tartományában, helyette összeomló falak, agyonnyomott tetemek, leszakadt végtagok látványa keríti hatalmába. A behemót továbbra is tartja az irányt, a henger széle alól kicsúszik az út, negyede már az árok fölött billeg, és öcsém hiába rángatja, tekeri, csavargatja a kívülről nem látható szerkezeteket. Nem megy, kiáltja, ám abban a pillanatban a monstrum mégis megtorpan, azután hátrálni kezd. Öcsém tovább birkózik vele, most előredirigálja, de már valamivel beljebb, az út közepén. Kezében a sörösüvegekkel a nyúlszájú gyerek szájtátva nézi, és én csak most veszem észre, hogy az utca közben megtelt bámészkodókkal. Virág néni a kapuban tördeli a kezét, Fischer bácsi felvillanyozva topog, Méregzsák szomszéd – aki mérgezett hússal étette meg tarka macskánkat egy galambfióka miatt – hangosan biztatja öcsémet. Anyósom az ablakban könyököl, látom, szája hangtalan mozgásán: imádkozik. A bognárné belekapaszkodik fejjel magasabb ura karjába, ó-ó-ó, mondja szünet nélkül. Édesvica botjára támaszkodva áll a ház előtt, bal kezét homloka fölé emelve hunyorított szemmel figyel és kérdez: Nem tudod, bogárkám, mit néz ez a sok ember? Valami felvonulás van? Közben az úthenger diadalmasan eldöcög előttünk, pontosan az út közepén, egyenesen a sugárút felé, a nézők megkönnyebbülten sóhajtanak, ám ekkor felharsan öcsém hangja: Keressetek valaki mást, nem tudom megállítani, a sarkon kiszállok!
    Méregzsák szomszéd sebtében magyarázni kezd valamit Fischer bácsinak, a bognárné eltakarja kezével kerek, még ijedten is mosolygós arcát, anyósom hangosan közvetíti a nagyothalló és szemüveg nélkül csak foltokat látó Édesvicának az eseményeket. A nyúlszájú gyerek óvatosan lefekteti a söröket az árokpartra és elinal, mielőtt azonban az úthenger elérné a sugárutat, újra megjelenik. Kézen fogva ráncigál egy fiatalembert, akinek egyetlen ruhadarabja a dereka köré csavart zöldcsíkos törülköző. Szemmel láthatóan borotválkozás közben zavarták meg, mert fél arcát dús habréteg borítja. Ez Technikus Feri a sugárútról, miért nem őt hívták mindjárt? – okoskodik Méregzsák, de az öreg Fischer letorkolja: Maga is híhatta volna. Mért nem ment el érte maga? Hirtelen nagy ováció támad, mert amikor Technikus Feri fellép öcsém helyére, a törülköző beakad valami kiálló szerelvénybe, és a Vizes utca lakói egy pillanatig elgyönyörködhetnek a barnára sült fiatalember fehéren virító, formás fenekében, ám ez a kis malőr már nem számít, a dolgok menetrend szerint haladnak, az úthenger pontosan a sarkon megáll. Technikus Feri, bal kezével szorosan markolva a törülközőt, jobbjával megrázza öcsém kezét, azután szétnéz a kereszteződésben:
    – Hol van a fiú?
    – Milyen fiú? – kérdezi az öcsém.
    – Hát aki beszólt értem, a nyúlszájú – magyaráz Technikus Feri.
    – Azt hittem, a te ismerősöd – így az öcsém.
    – Nem az – rázza fejét Technikus Feri –, most láttam először életemben.
    – Biztosan nem a mi környékünkre való, ki tudja, honnan kószálhatott ide. Gyere, igyál meg velem egy üveg sört – hívja öcsém, Technikus Feri azonban borotvahabos arcára mutat és elszelel.
    – Ha nem ide való, ugyan honnan tudhatta, kinek kell szólni? – kérdem, ám nem kapok választ. Öcsém a vállát vonogatja, és a szomszédok közül sem ismeri senki a nyúlszájú gyereket. Csupán arra emlékeznek néhányan, hogy utoljára a sarkon állt, kezét szeme fölé emelte a tűző napsütés ellen, a következő pillanatban meg már nem volt sehol. Eltűnt, mintha a föld nyelte volna el, és ma már abban sem vagyok biztos, hogy ott volt-e egyáltalán.