Novák Valentin

Mavagy János viszontagságos pestisége

1969-ben születtem. 1988-ban érettségiztem. Végzettségem szerint magyar nyelv és irodalom szakos általános iskolai tanár vagyok. Sokáig dolgoztam újságíróként, de voltam fölszolgáló, szórólapozó, gyógyszerészeti segédmunkás, nevelőtanár a mozgássérülteknél, munkanélküli, zenész, mozi-rendszergazda, egy soha meg nem jelent lap főszerkesztője, és sorolhatnám.     Eddig négy könyvem jelent meg: 1994 – No! Jé! Avagy egy mai, magyar merény (kisregény); 1997 – Roskadás (versek); 2001 – Zsír Balázs (pikareszk, Gángoly Attilával); 2002 – Japánkert (versek). Megjelenés előtt áll: novelláskötetem, állatmesés kötetem és két kisregényem.

Régen szerettem volna már egy olyan abszurdba hajló regényt írni, aminek magyarhonban kevés előzménye, kevés táptalaja van, de aminőket például Boris Vian teljes magától értetődéssel ontott. A Mavagy János viszontagságos pestisége, avagy a „Nők lábosa” első olvasásra, konzervatív vagy akár posztmodern befogadói hozzáállással is – kivétel az e tekintetben amúgy is indexelt első fejezetet – teljesen értelmetlennek tűnő, vicceskedő-öncélú „habrigyálás” Douglas Adams (lásd: Galaxis útikalauz stopposoknak, amit most próbálnak megfilmesíteni); Burgess (Gépnarancs) és Vian modorában. A mű nyelvezete (argó, szóvicc, stílus-kevercs), az abszurd szolgálatában áll, s jó értelemben, szervezi a történet menetét is akár, a folyamatos félrehallási, félreértési szituációk révén.     Mavagy János egy ősi név birtokosa. A „Mavagy” ugyanis bármily furcsa, annak idején azon kívül, hogy beszédes névnek számított, elterjedt volt. Mavagy, annyi, mint mának élő. „Egynapélő”. A hős egy teljesen reménytelen miliőjű Tisza menti falucskából tör ki, s jut el a „nagy” vadonba, Budapestre, a szinglik fővárosába. Szerencsét próbálni, egynapélni.     Nem mindennapi kalandjai során megismerkedik egy „világiaskodó” vízfej összes bugyrával. A teljesen elnőiesedett város úgy nőiesedett el, hogy női-férfi szerepekben tetszelegnek, míg férfiai másodrangú „álompolgárokká” válnak, egy „kettessel kezdődő” évezredben, mely a „nőknek kedvez”. Mavagy mentora „Ha-ha Lujza”, a város főmadame-ja lesz, aki mindenkit ismer, és mindent el tud intézni. Egy kis szolgáltatásért cserében Mavagyot azonnal portásnak nevezik ki egy Árnyékszékház elé, ahol hősünk belecsöppen egy teljesen abszurd, a G. A. úr X-ben-t (Déry) minden tekintetben meghaladó őrültségű, és sodrású történetbe.

    ELSŐ RÉSZ

    I.

    A Tisza mellett születtem, mikor szilaj szokásához híven zúgva-bőgve törte át a gátat. Egy holtágkanyarulatban láttam meg a napvilágot. A pöttöm zsákfalut, Tiszazsupot, úgy vágták el a külvilágtól, mint engem anyámtól, mikor a doktor átmetszette a köldökzsinóromat, a biopertlit, amiről akkor, sőt, még sokkal később sem sejthettem, hogy a selyemzsinórom is egyben, amit a jóisten küldött, útravalóul. De hát ne vágjunk a dolgok elébe, ellenben hagyjuk ki az első húsz esztendőt az életemből, mert az idő alatt nem történt velem semmi említésre méltó. Hacsak az nem, hogy megtanultam kapálni, kaszálni, lány után loholni, kocsmában duhajkodni, rám ragadt vagy száz magyar nóta meg műdal, akár az utcára kicsapott gyerekre a kosz. Továbbá kitanultam a pénz nélkül létezés legkülönfélébb módozatait, mi több, néhány évig még iskolában is megfordultam, ami elég volt az alaptudományok elsajátításához – a-bé-ab, egyszeregy [az három, ha nem csalódom] – meg a földrajz kitanulásához. A fődnek rajzára is csak azért volt szükségem, mint utóbb megvilágosodtam efelől, hogy tudjam, merre van Budapest. Szóval úgy elcsurrant ez az első húsz esztendő, hogy mire utána kaptam, már elsodorta a zöldár.
    Furcsa kis fészek volt ez az én falum. Erről is csak azért szólok egynehány szót, megértsék, miért kellett eljönnöm onnan. Voltunk benne esetleg hatszázan, de akkor már nagyot mondok. A lakók fele úgy ötvenen túl. Harmada munka nélkül lődörgött, vagy a kocsmában múlatta a napot egyetlen sört szorongatva, a munkaidőn, nyolc órán keresztül, mert többre nem futotta. Sokszor voltam magam is ilyen fene nagy kutyaszorítóban. Mert berúgott volna az ember, hisz pocsék egy kedve volt, de nem tehette, így még pocsékabb kedve lett. A falunkban sok megreccsent figura élt, köszönhető a méregerős vegyigyüminek, amit szinte mindenki főzött, a noha minőségű, agynyűvő bornak, s nem utolsósorban a belterjes szaporaságnak. Köztük is legkiválóbb Fabó (falu bolondja) Jockó volt, a mindenki árvája, akit a potyapálinka tett azzá, ami, állattá. Egyik nap is bevágta a kocsma ajtaját, kezében méretes harapófogóval – hogyaszongya nincs pénze, s öt kilóért bárki kitépheti bármelyik fogát az állkapcájából. Nem mondom, nem lett volna ez túl nehéz feladat, merthogy Jockó maradék fogai lötyögtek, mint száraz földben a meglazult szőlőkarók, de a vállalkozó szellemű Szabács Karcsi így is elvétette a mozdulatot, s a bal felső hatos benne szakadt a sorvadozó ínyben. Fabó Jockó ordítozott, akár a hágatott tehén, orrán-száján dűlt a vére, de mi haszna volt mindebből, se pénz, se fog. A kocsma népe göcögött, röhögött, az asztalt csapkodta. Ekkor azonban nekiduráltam magam, föltápászkodtam az asztaltól, köptem kettőt a pallatra, aztán se szó, se beszéd, kiléptem a falu életéből.

    Mindig az a tévhit lódított előre, hátha máshol jobb. Hátha a nagy és jelentős Budapesten nagy és jelentős dolgok esnek majd velem. Hátha csak a mi kis falunkban olyan szemét az élet, hátha magam mögött hagyom az emberi lét minden mocskát, s belépek a tévében is szajkózott (féltudományos) halál utáni verőfénybe, s ott megkezdődik igazi életem. Szóval efféle csalfaságokkal bűvöltem agyam, amíg kiballagtam a zsákfalu egyetlen utcáján, s elértem a főutat, ahol már forgalom is volt, hisz a sárnyomot húzó traktorokon kívül úgy negyedóránként egy-egy autó is elpöffent Szolnok felé…
    Nagy szerencsémre egyetlen stoppal eljutottam Budapestre, ahol korábban még soha nem fordultam meg. Már a kocsiból elbűvölt az emberförgeteg, a járművek karavánjainak kusza vonulása, a sok, lerobbantságában is hatalmas épület, meg a kosz és a szemét. Valahogy így képzeltem el egy világvárost, legalábbis a nálunk fogható harmadik csatorna, a Felbérelt Klub filmjei alapján. A Blaha Lujza téren tett ki kedves fuvarosom, tanácsul adva, hogy vadul kérdezősködjek, akkor biztos kitudódik majd valami szálláslehetőség, s nem az aluljáróba kell befészkeljem magam. Valami Moszkva térről is gagyogott, hogy ott majd munkát (igaz, kétkezit) kaphatok, de egyelőre gondolt a csuda a dologgal. A város felszabadító levegőjét akartam szippantgatni, felelőtlenül lődörögve a bulvárokon és a dohos pincék szénledobó szájától illatozó belvárosi utcácskákban. De aztán lemenvén az aluljáróba, s ott meglátván az underground hotelt, minek lakosztályait a telefonfülkék egynégyzetméterei alkották, kissé megfontoltabb lettem. Talán mégis rendes fedél után kellene néznem. Oda is léptem egy nem túlzottan bizalomgerjesztő alakhoz, mivel ő volt az egyetlen, aki nem árult vagy nem rohant, hanem csak fürkész szemekkel lesdelt jobbra-balra. Mikor megszólalt, elősötétlett ajkai közül a foghíj, első nyolc fogát nagy csatákban elveszthette, legalábbis akkor, naivan még ezt hittem.
    – Alhatsz nálam is, puci, te, kis szőke tenyészbika…
    – Inkább… – nyögtem volna.
    – Ha leszopsz, a seggedet is kinyalom… – terelte direkt mezsgyékre a beszélgetést az első pesti ember, akit megszólítottam. Mondata második felében nem ismertem föl a szlenget, úgyhogy ez már túl sok volt kényes gyomromnak, odébb penderültem undorodva. De ahogy láttam-hallottam, nem is várhattam volna túl sokat ettől a figurától, mert hirtelen elkurjantotta magát:
    – Csajok, pucolás… – S már ott sem volt. A következő pillanatban már semmi sem emlékeztetett az előbbi zsibvásárra, csak néhány szétgörgő zöldpaprika s egy-két plöttyedt paradicsom, meg az elhagyott papírdobozok. S az egyik lejárati lukban meg is jelent két szürke egyenruha…
    – Hé, hé, te, gyere csak ide – kunkorította maga felé mutatóujját egy újabb kétes alak az egyik kibelezett telefonfülke oltalmából. Bizalmatlanul bár, de odasomfordáltam.
    – Keresd Ha-Ha Lujzát, ő majd megsegít, szállást is ad, munkát is, ha nagyon dolgozni akarsz. Kegyes asszony ő, nekem, az ágrólszakadt éhenkórásznak adta a teret, hogy itt fosztogathatom a fülkéket, de a még nálam is ganyébb vandálok megelőznek, ahol meg van még fülke, oda bevackolják magukat a bolhafészkek – mutatott az egymás mellett kucorgó, borosflaskákat szorongató nincstelenekre.
    – És hol találom ezt a Ha-Ha Lujzát?
    – Gyere, elkísérlek… – S a furcsa szerzet nyomban karon ragadott, magával vonszolt…


    II.

    Egyszerre véget ért utcán suhanásunk. A szétfolyó képek egy gipszatlaszos házzá merevültek. Mozaikos kapubejárón úsztunk át, majd föl és föl, egyre csak körbe, beleszédülve a csigalépcső örvényébe. Valahol a negyedik és az ötödik emelet között kiléptünk egy láthatatlan gangra, amin egyetlen, falnyi hosszú ajtó árválkodott, s rajta a végtelen, ki tudja miért gót betűs felirat – Ha-Ha Lujza, magánzó, madame s a fene tudja… Kéretlen kísérőm kettőt csengetett, mire lehullott a vakolat, s mögüle előkandikált egy komornyikarc:
    – Mit járat?
    – A Büszke Népet!
    – Jöhetnek…
    Perzsaszőnyegek között vitt az ember útja. A falból sárkány alakú gyertyatartók lestek rám, s illatos viasszal kenték össze kissé falusias jakómat. Néhány érzékelhetetlen kanyar után derengeni kezdett egy téglalap kerülete mentén a láthatár. Hatalmas lebernyeg szegte utolsó lépésünk. Félre. S mögötte egy karos csillároktól roskadozó padmalyú szobában trónolt a szentséges istenanya, Ha-Ha Lujza. Trón helyett több száz kiló szemét támasztotta alá fenséges ülepét. Körötte vagy ötven macska gombolygott és bűzlekedett. A penitenciás szemétszagban üdítőleg hatott az a halovány kis füstcsíkocska, ami Ha-Ha Lujza vízipipájából kanyargott orrom felé, megmentőleg engem az elhányattatásoktól. A dám/díva úgy ült, ahogy lábujjgyűrűző madame Recamier, csak kicsit összébb volt esve, mint a két perce kinyomott, stabilizátormentes, diétás tejszínhab. Biccentett, mire kísérőm az ajtófélfaképnél hagyott, amire egy gyönyörűséges sültbanános csendélet pingáltatott, Van Dil Etans, németalföldi képszántó remeke…
    – Gyí, bejjebb, kedveském. Ne hűledezz tőlem, meleg még az én ölem. – Azzal elhessentett magáról tizenöt kiló lusta macskát, s föltárulkoztak savankás bájai. – Mi járatban ott a bejáratban. Melyik kaput keresed, kedveském…
    – A boldogulásét, édes-nedves Ha-Ha Lujza! Csak szent rebbenésed segíthet rajtam, mert különben pereputty. – Azt a jelszót hangoztattam, amit kéretlen kísérőm búgott fülembe még a csigalépcsők időtlenségében. Közben észre sem vettem, s négykézláb kezdtem csúszni Ha-Ha Lujza fenséges és retkes lába elé. Ebből a pózból tisztán ki lehetett venni eljövendő életem, amint egér formájában motozott a szemétdomb-trónus alatt.
    – Kéjségesen segítek. – Azzal a szavak lendületét is kihasználva füstlasszót hurkantott nyakam köré, s magára rántott, a szemétdomb legjavára. – Tiéd mindenem. – Ímmel is meg hámmal is hágni kezdtem a vénsége szívpirtyót. I love Budapest – bontakozott ki egy képeslap a fejemben, amit másnap sem adok fel Tiszazsupra.
    – Holnap, kedves ismeretlen barátom, már jeles strázsája lehetsz, ah, ah, vagyis dehogy, ha-ha, ah, ha, ha-ha-ah ahaha Magyar Rulett- és Amulett Szövet-segg árnyékszékházának. Csak jól süljenek el a dolgaid! Ah-ha-ha. Ha-Ha. Ha-Ha. – Azzal lerúgott magáról, én-kedves lényem elhenterült tíz perzsaszőnyegmacskán. S észre sem véve magam, hajlongva kihátráltam, neki a komornyik ágyékának.
    – Nehéz az érvényesülés, úgyé, vidékietlen barátom – mosolygott vakolat-álarca mögül. Alig szabadulhattam hátam szabdaló karmaiból.
    – Ne olyan hirtelen, itt a passzus! – S kezembe nyomott egy ajánlólevelet a MaRuAmSzö izgágatójához címezve. Még éreztem, hogy fenéken simít. A gangon voltam, de sehogy sem találtam a lépcsőházat. Pedig törtem a fejem, ám elém álltak a gondolatok, ott, hol a megérzés menekít. Szerencsémre, mint jelenés, toppant elém kéretlen kísérőm, karon ragadott, s máris az utcán termettünk. Elbúgtam neki, mert ő is búg, de úgy búg, hogy engem is búgásra késztet, hogy a Magyar Rulett- és Amulett Szövet-segg árnyékszékházának leszek a strázsája. Mire elkaccantotta magát, ahogy ünnepi, becsípett pezsgőspoharak szokták.
    – Sokáig nem leszel strázsa. A MaRuAmSzö-ből űrkiképző központot akarnak építeni, mert árnyékszékház, és nem lehet bemenni az aszfalt síkjában forgó ajtaján. De milyen szép ruhát kaptál. Alighanem szifilisz vagy macskaszőrkiütés. Itt ez a tabvolta, rágd el, s megéled a holnapod.
    Rágtam, miközben odaadtam az ajánlólevelet kéretlen kísérőmnek, aki elővarázsolt belőle egy másik ajánlólevelet, ami a Jajcice kínai garniszállóban biztosított nekem egy-fedél-alattot a Huangho Menti Atomfizikus Klánnal és a Pejcsingi Hamis Műanyagpapucs Készítő Kartell tagjaival…


    III.

    Már kettő perccel a Jajcicére való megérkeztem után, időközben sikerült leráznom kéretlen kísérőm, két barátom lett, bár kínai mindkettő. Pontosabban – az egyik pinpongi elszármazott, a másik meg hongpongi e-migráns, mivel elektronikus úton érkezett, csatolt fájlként. Lő-Csej, a himisítvány hamisító, Addazt termékeket másolt egy pár fél csíkot spórolva minden tréningen, míg a pinpongi Gad-Ji Dzsan tininindzsa volt. Ám tíz perc múlva, mikor hozzá fagytunk a villamossínekhez, kiderült, nem is kínai, hanem félvietnami, s igazából csikágói streetboy, a Keleti pú mellől. Csomagomat zsupsz tehát, aztán dzsalás, ahogy a piacon tanulták a konkurencigánytól. Sikamlott is a nagy sárga szeletelő, az egyik fülem bánta, mert amíg hallgatóztam, odafagyott. Vártunk másik szeletelőt. Így matrica-fülemet sikerült lekaparnom a sínről, s bár a szélein be-beszakadt, visszaragasztottam a fejemre. Nem tudtam még, kaparós sorsjegy az életem, s csak a körmöm alja feketéllik a nagy szerecsen szerencse üldözésben, a festékfólia alól meg mindahányszor rám vihog a NEM NYERT! Kellőképpen sosem nyertem. Kelletlen képpel nem is lehet, jöttem rá. Végre a villamoson tolongtunk egymásba gabalyodva. Egy ártatlan utas fölegyenesedett, ellenőrré vált és síni kezdett… Olyan szoros kört alkottunk pörögve, hogy az ellenőr nem tudta, hol bontsa meg az egységet karszalagjával. Beértünk a Belső Külvárosba, ahová a magunkfajták beérnek. Rövid. Nem esett nehezemre. Aztán egy kínai gyros büfé. Ettünk mézes macskát és kacsás puszedlit rántott rügygyantával, de a legjobb a „Kutya Bőlében” volt. Az ismerős tutkó Maotájt hozott, a rizslényeg megedzette félórás barátságunkat. Egy helybéli kocsma következett, ahol csak kínai pálcika forgatók, magyar ín-szákosok, roma cimbalmosók, lengyel batyubansültek, ukrán kucsmásolók és román ordák maligányoltak. Jó kis hely. Keresztülmetszette a nagy bapesti valóságbors alját, s megmutatta, milyen is a plebs-i érzés. „Egyre-duhaj, ereszdel-a-haj, ihaj-csuhaj, meghótt – kutyabaj!” Ez a plebs-i érzés, meg a Kóma, koma-mámor. Imádtam ezt a reklámmentes bagázst. Imádtam, míg ki nem pofoztak a cseh(óból) a magyarra, mert rosszul állt a szemem valakinek a kétfogú kedvesén. Csak életlen néztem oda, csak véletlen vagyok. De már kinn nyaklottam.
    Míg sajogva cígöltek, megtudhattam Gagyi Dzsantól, merthogy erre magyarosított, hogy bántóim megbánták, megtörve halnak odalenn, mindenikben egy kiskésit. Lehet, kisüstit mondott, de nem hallottam jól, mert teleesett az ép fülem hóval, a másik meg kezdett leázni.
    – Hát jól megszenvedem én ezt a bapestiséget, a szentségit! – kanyarítottam egy cifraszűrt a fővárosi éjbe, de Lő-Csej és Gagyi Dzsan csak röhögtek. Ha tudnám, ők mit szenvedtek, nem járna a szájam, mint szeretők a csalitosba.

    Lő-Csej története
    (Kissé még keveri a szavakat!)

    Hongpongból adtak föl. Egy netkaféból. Oda Kínomból szökkentem, mert hamis medvemirigy forgalmazásért a fejemre fájt a foguk. De nyomakodtak a delnőkarcolók közé is. Szerencsére töpörítve elfértem egy floppyn, így semmi akadálya nem volt, hogy a barátom egy körlelhetetlen hajdalon bedobjon a virághálóba. A Hongpong vírus, amit pótgyászként ragasztott rám, majdnem az eszteremet okozta, mert a fogadó szervír szűzfalán le akart alázni valami buster. Kicsellőztem, átjutottam, kicsomagoltak, megnyitottak, ellőléptem a monitorból, kezet fogtam szabadirtómmal, ám a szövetkező minutumban elfüstölt a gépe. Rövid üzekedés után kimenekültem a lakásból, de még a hangra sem futhattam ki, kéken vijjogó fejű bábuk rohantak belém. Szerencsére a cseléd-lopcsőháznál nem állt senki, ott próbáltam pucolni a sorsomon egy kissé. A negyedik és az ötödik amulett között beránott egy kéz. Aztán Ha-Ha Lujza elé kísért. Az volt az érdemes, hogy csak kéz volt, ember nem tapadt hozzá. Ha-Ha Lujza megernyőszakolt, ahogy tégem is, aztán szerzett munkát, szállást. Hát ennyi. Most csíkokon spórolva gyopárodok. Közép-Európa legjobb hasisítvány hamisítója vagyok.
    Gagyi Dzsan története kibuggyant a fejemből, s nem tudtam visszatölteni. Kinyomakolta az rengeteg égetett szex, amit a Söröző a Harmadik Vanszeszhez nevű cuccban dobáltunk be kokszlecsúsztatóinkon. Kurva is akadt. Pénzmagom bele. Úgyhogy ideje dolog után néznem. A munka ott kelleti magát minden sarkon, csak el kell fordulni előle! No, egy kis csicsikov, aztán másnap jő lihegve…


    IV.

    Másnaposakat szaltóztam a boldogságtól, mikor elintéztem a formátlanságokat. Miután paroláztam a veziggel, lecsúsztam a lépcsőház korlátján. Egyenesen a takarítónő ölébe, aki azonmód józanra sikált gurítható vödrében. Most, hogy szalon- és szlalomképes lettem, no meg egészséges hipószagom támadt, nyugodtan kiállhattam posztosnak a Magyar Rulett- és Amulett Szövet-segg dunyhaparti székháza elé…
    Hogy nem lehet ide bejönni?! Koholmány. Egy unatkozó koholmányzat koholmánya. Kijönni is lehet! Azzal meglódítottam a forgóajtó árnyékát, s jó ütemben kihemperedtem a porhóba. Aztán „vigyázz”-ba vágódtam, és vártam a napfölkeltét. Még mindig szakadt a hó, úgyhogy veszélyben volt a fülem. Mikorra komolyan kireggeledett, megérkeztek a rakétafejűek, ahogy önmagukat hívták. Rögtön megtaláltak, s nekem szegezték a kérdést, csiklandta is a mellkasom, mit posztolok én egy árnyékbejárat előtt?! Miért védem a semmit? Transzparenseket is emelgettek: Le a szerecsenjátékkal! Éljen a kiszámítható űr! De hát kioktattak – csürhét megvetni, fölöttük szökdelni, fejükön ugróiskolázni, de hozzájuk szólni, azt nem… Lassan lincselés volt várható, lévén a löncsölésnek még nem jött el az ideje. Mázlimra az egyik utcából hangos hadak folyamlottak elő. Lottó jelmezben virított mindenik ember-habfodor, s heves perpatvar támadt. Szerencse- és világűrpártiak, rakéta és sorsjegy elkötelezettek tépték egymás haját és a saját szájukat. Öröm volt nézdelni ezt a sok isten barmát, egészen kijózanítólag hatottak. Addig örömködtem, mígnem befagyasztott egy hógolyó, s megkezdődött a hidegháború. „Amulett – hamu lett! Amulett – hamu lett!” „Még a szlogent is loptátok, űrfejűek!” „Éljen a kormány!” „Éljen az árnyékkormány!” A fertelmes ribillió közepette szinte senki sem vette észre, még magam sem, bár hallani azt jól látok, amint coboly-bundájában a túlpart jégtáblái közé csobbant Prokopácsné Brill Adélia, s míg férje, Prokopács Izsó aggódva, homlokát tördelve és kezét ráncolva pattogott egyik zajló jégtábláról a másikra, addig asszonya teljes delnői nyugalmával és méltóságával tempózott a Magyar Rulett- és Amulett Szövet-segg dunyhaparti székháza felé. Cobolyprém bundája, akárcsak egy jégtábla terült szét átszellemült feje mögött. A nemes és nemtelen parvenü teremtés tűsarkaira fölszúrt két ötméteres vizát, így egyre lassúdott mozdulataiban. Prokopács Izsó, intarziaértékesítő, trófeafejű férj guggolva drukkolt egy jégtáblán, mialatt a székházhoz megérkeztek a riporterek. A vezérszónokok már rá is haraptak volna a csalimikrofonokra, de a „sajtra” jött plajbászforgatók, ciki-írók büdösebb sajtra jöttek. Nem a lerágott székház-ementálira, hanem Brill Adélia produkciójára.
    Brill Adélia szeme ott lógott rajtam. Megtetszhetett neki rövid, halszálkás kabátocskám. De ennek előtörténete van. Kilépdelt a jegeces áradatból e nőség, e kanca-tünemény. Kilépdelt, megrázta cobolyprém bundáját, s a szertefröccsenő vízcseppek jéggé dermesztették a riport őreit. Ekkor szónoklatra kerekítette amúgy is csücsöri ajkát. Mögötte Prokopács Izsó épp most kecmergett ki a partot szegélyező sziklák közül, mint csalódott, de mindenképpen ivarérett vízisikló. Brill Adélia ekképp:
    – Beköszöntött az új évezred. Kettessel kezdődik. Hármas követi majd, nemtelen klónok száma. De ez az évezred a miénk! – mutatott magára, aki hirtelen tíz felé oszlott, legalábbis a jégkristályokon át ezt látták a lefagyasztott zsurlók, surmók, zsurna(gi)liszták és prosztográfusok. – Mi, nők vagyunk a jövő, az eljövendő, a jövedelem és a jövedék. Az előző évezredek jeles termékei, adókulcsai és bevételei vagyunk. Hatalmunk túlmutat frizuránkon. 2222-ben pedig bekövetkezik a boldog aranykor, mikor is II. Andrea kiadja majd az Aranybulát, amivel végképp térdre kényszerítjük a férfingokat. Szingli amazonjaink megfenyítik a tartárokat, és szálkátlan halakat termő vidékre (merthogy a nőknek nincs türelme szálkátlanítani!) vezetik fehérnépünket… Duna-átúszásom az új kor hajnala.
    Ekkor azonban Brill Adélia szeme elhagyta üregét, s nyakam köré tekeredett, holmi parittyakény. Alig bírtam kifejteni belőle a nyakam. A szem maga után rántotta gazdáját is, így nyomban előttem termett a kancaság cobolyprémes szubsztanciája. Ahogy bontakoztam a kíváncsi, fonalas szemekből, kénytelen voltam Brill Adéliát is, akinek persze nem tudtam még se keresztjét, se vezetékét, megpörgetni párszor a tengelye körül. Ettől kicsit megszédült, s kiesett előbbi pózából. Eléggé nő jellege lett. Levegő után kapkodott, de minduntalan kisiklott az kicsiny, dühös ökleiből, így szájon át megmentettem. Csattogtak és villogtak a jégkristályok, de mégsem lett képes riport a mi nagy egymásra találásunkból. A megszenvedett és szerepéből kipottyant Brill emígy:
    – Ó, tüneményes őre a Semminek. Az árnyékvilág legjava. Ettől a naptól kezdve ki nem apad a szívem Ön iránt. Az évezred elhalasztva, férfi a nő kovácsa…
    – Ó, tüneményes őre a Nőségnek. Csak szent rebbenésed segíthet rajtam, mert különben pereputty – hangoztattam a jól bevált jelszót, s a hatás nem késett soká, ennek ellenére mentegetődzött.
    Brill Adélia bundája szétnyílott, mint valami hatalmas, fehér, oltalmazó lepel vagy angyalszárny. Ekkor a nő dacosan hátravetette fejét, de visszahozták neki, minek következtében az utolsó, még le nem fejtett szemhurok segítségével cobolya alá rántott. A prém simogatóan omlott rám. Lüktetett a bunda. A tüntetők csodának vélték mindezt, vagy isteni büntetésnek, s mormogva hazasereglettek transzparenseket írni. Volt még min csiszolni. Prokopács Izsó kezeit ráncolva és homlokát tördelve járta körbe a nagy fehérséget, de nem tudta megszólítani kedvesét, mert annak feje a ga(va)llér alá csúszott. Tulajdonképp csak a bunda maradt kinn, én Adéliával, aki még mindig adós volt keresztjével és vezetékével, igaz, én sem osztottam meg vele keresztemet és vezetékemet, bementem a székház melegedőjébe, s ott megtörtént minden. Benn is maradtam. Csak Adélia bújt vissza bunda-héjába. Prokopács Izsó hiába rántotta szét rajta a cobolyt, csak asszonyát és annak piros fehérneműjét csodálhatta. Rugdosta ugyan az aszfaltot, hogy benyomakodik utánam a székházba, de szerencsére a forgó árnyékajtó nem nyílott. Távoztak. Adélia még hátra-hátra figymákolt, de véletlenül rátaposott Prokopács Izsóra, aki felszisszent és majdnem megverte oldalbordáját. Ám Adélia nem engedte, hogy hebehurgya férje megöklözze saját magát. Mikor minden tiszta volt, előmásztam a székház melegedőjéből. Ezen a napon már nem sok érdekes történt, mindössze kiolvasztották a plajbászolókat egy lajtos kocsinyi forró vízzel. A firkancsok szerkesztőségeikbe sereglettek, ahol legoromobították őket, hogy huszonhat ciki helyett egyet sem szállítottak. Erre írtak egy hírlapi kacsát, Brill Adélia Duna-átúszásáról… Csak hatalmista szónoklatát hagyták ki, így manipulálva a közvéleményt…