Pardi Anna

Ellen actuál pszichózis

Hölderlin napjai

    Az ész kevesbedő pompái közt lakozott, hajótöröttségét siratva, hajó, víz nélkül. Csak vizelete tükröződött csillogásként elfolyó éveken; – jobbára idegenként közeledett magához; – csitt, Friedridh, ha amaz ott Johann és Christoph, a legmélyebb szeretetről váltva szót, mivel a jóság felől
                    ő sosem elégelte meg
                    a mondandót.


    A tudás jelentése, jelenléte nála már nem esett egybe. Az állandósult magas hőfokokat nem bírja ki az agyáldozatul esett szabad, belső, vulkáni Etna tüzeinek. Privatizálta magának a mennyei lélek, a fortepiano, szófa közt némán bukdácsoló helyzetekben. Mégis rettenetes, hogyan szórja szét
                    vég nélkül, erre-arra
                    az élőket az Isten.


    Friedrich Hölderlin tépett virágszirmokat szór a Nectar vizébe, egy szerelmetes hétfő reggel. Már csak búslakodó virághalottakat lát, s nem virágzó szépségű testeket. De íme, váratlanul hozzáfut a tübingeni torony, átöleli, paradigmaváltás kint és bent a szüntelen poézis. Mert emberi fáradozások
                    során nyeri el az isteni erőt
                    az irracionális akarati erő.


    Hölderlin két part, a fizikai állapot és a lelki állapot sodrásában bámulja a rendezett struktúrájú vizet. Valamely emlék kése hasogatja géniuszát, Johannja, ama János most Patmoszon kószál. Elcsendesült az Ő jele a mennydörgő boltozaton. S van, aki az alatt áll, élethosszat. Mert Krisztus él még.
                    A hősök pedig az ő fiai, tőle jöttek mind,
                    és a szent könyvek nemkülönben.