Rituális utazás a megismerés felé

A maszk Gaál József művészetében

    A maszk elrejt a külvilág elől, mögé rejtőzve arcvonásaink titokban maradnak. Ugyanakkor a maszk jellemez is, sokat elárul viselőjéről. Egyfajta determinált választás eredményeként hordja mindenki a neki tetsző és hozzá illő maszkot vagy álarcot. Mivel korunkban a művészet szerepe és definíciója állandó változásban van, így a művészek számára a változtatható, de mégis változatlan maszk jelentheti az állandót, a konstans értéket. A maszk egyszerre forma és metafora, lehetőséget ad arra, hogy eljuthassunk általa a múlt (amikor a maszk még azonos volt az ábrázolttal) és az emlékezet legtávolabbi pontjaira.
    Gaál József művészetének alapvető metaforája a maszk, amely egyszerre elrejt és jellemez, individuális és ugyanakkor általános vonások hordozója. A rituális rejtőzködés és a vallomásszerű megmutatkozás eszköze egyben. A szerepjáték médiuma, amelynek segítségével a választott vagy éppen determinált arc mögé rejtőzve az ember képes átlényegülni, s a karakter által a rejtett, a tudat alatt létező énjét képes felszínre hozni. A maszkban egyesülhet az álom és az éber állapot, a túlvilági és az e világi. A maszk lehet a kint és a bent, a lent és a fent között húzódó igen keskeny választóvonal. Gaál József művészetében alapvető különbséget tesz a maszk és az álarc között. Míg a maszk csak a mitikus világlátás által létezhet, folytonosságot képvisel ebben a mítoszok nélküli világban és a kitárulkozás, a vallomás eszközévé válik, addig az álarc a megtévesztés, a félrevezetés és a hazugságok szimbóluma.
    A maszk és a szerep összekapcsolásának szinonimája a színház, amelynek spirituális világa és a valóság egy pontban találkozik, és ez a pont maga a színpad, ahol a képi valóság és a tárgyi valóság eggyé lényegül. A színpadszerű terek Gaál József képein a szubjektív és objektív valóság színtereivé válnak, s az antropomorf megjelenítés, az arcszerű képi struktúrák mellett a maszk-világ megtestesítői. A maszk és a színpadtér ugyanannak a kérdéskörnek egymást kiegészítő és erősítő részei, így közös gyökérből eredő, következetesen egymásra épülő elemekként bukkannak fel Gaál József eddigi alkotói folyamatában.
    Gólem-figurái is ilyen színpadszerű terekben mozognak, illetve annak szerves részeivé válva, testrészeik is a térelemekben folytatódnak. Végtagjaik maguk is építészeti szerkezetek, ezzel szimbolikusan is megerősítve a valóság és a színpad egymást átható, szorosan összefonódó kapcsolatrendszereit. Egész képfelületet szétfeszítő, robusztus alakjainak kicsi fejük ellenére egyik leghangsúlyosabb része éppen az arc. A színházra, a szerepjátékra utal sokszor konkrétan a képszéleket keretező szétnyitott függöny megjelenítésével. Máskor babaszoba méretű, színpadszerű dobozterekben tűnnek fel figurái, mint egy bábelőadás szereplői.
    Képeinek szereplői azonban soha nem öltik az alakoskodó rejtőzködés vagy az arcnélküliség álarcát, amellyel felcserélhető szerepjátékok passzív résztvevőivé válnának. Minden esetben maszkot viselnek, amely által a rombolás démoni alakjaivá vagy áldozatra kész héroszokká válnak. Szerepük e maszkok által egyértelmű és soha nem öncélú vagy céltalan.
    Ugyanakkor egy másik fontos visszatérő mozzanat is megfigyelhető képein: a nyitott szájú, torzult arc motívuma. Ennek következtében az alakok fejére irányul a figyelem. A többi testrész csökevényes, az egész figura nyúlványszerűvé vékonyodik, és a színpadtéren kívül még a föld alatt, mintegy gyökérszerű képződmény vagy a felszínre törni akaró csíra bukkan elő. Így a kiáltássá torzult arc a fájdalom és a félelem mellett a születéssel (amely szintén fájdalmas és félelemmel teli) kapcsolódik össze. Ugyanez az arckifejezés egyszerre a halál előtti pillanatra is utal. A nyitott száj a lélek ki- és bejárására alkalmas kapu, egyfajta csatorna az élet és halál közt. Így ezek a nyitott szájú figurák ennek a köztes állapotnak a szimbolikus megjelenései, szubsztanciái. A maszk közvetítő szerepét kiiktatva, maguk ezek a lények váltak ezen állapot jelképeivé, azaz emblematikus voltuk által maguk lettek „maszkokká”. A torzítás absztrakciós módszer (az absztrakció, a stilizálás pedig a maszkok sajátja); a részek kiemelésének, a lényeges elemek hangsúlyozásának, illetve a lényegtelenek eltompításának eszköze.
    A lecsupaszítás és gúzsba kötés ismét a feltárás-elfedés dialektikához vezet, így közvetve szintén a maszkkal kapcsolódik össze Gaál József művészetében. A megkötözöttség plasztikáin is megjelenik, hiszen hol bandázsszerűen a fejre tekert bőrcsíkok borítják az arcokat, hol a faragás idézi a kötözött felületeket. Ez pedig magában rejti a megnyúzás mozzanatát, s ezzel egyértelműen idézi meg Marszüasz, illetve rajta keresztül Apollón mitológiai alakjait. Gaál József műveiben Marszüaszt az első művész metaforájaként avatja főszereplővé. Nem mint héroszt, mivel nem volt védett állapotban. Megkötözöttsége, béklyóba verése a természetes lét végét, egyben az ember természetpusztító hajlamát is szimbolizálja. Legújabb festményei által azonban a héroszok sorába emeli Marszüasz alakját. A maszk eredeti, ősi, rituális értelmezését alkalmazva (t.i. a maszk azonos a valósággal), nem kell mást tenni, mint Marszüasz eddigi áldozati maszkját kicserélni, s így a hérosz maszkját viselő Marszüasz átváltozik, és héroszként születik újjá. Nem azért, mert maszkot cserélt, hanem csak azért cserélhetett maszkot, mert sorsa a hérosz létre determinálta. Tehát itt a maszk megint egyértelműen a determináltság és sors metaforája. Újra élesen elkülöníthető a hazug szerepjáték eszközétől, az álarctól.
    Gaál József legtöbb művének szereplői a groteszk tragikus álarcát öltik, de vannak olyan sorozatai is, amelyek a groteszk abszurd, szatirikus világába engednek bepillantást. Alakjai a farsangi ünnepkör résztvevői. Az egyik ilyen sorozaton patinás hatású, barnás lazúros alapon jelennek meg a kontúros, erősen stilizált figurák. Már-már emblematikus tömörítéssel, kifejezetten humoros pózokban és eltúlzott, karikaturisztikus vonásokkal. Ugyanakkor ezek a maszkszerű arcok olyan vonalstruktúrával rendelkeznek, mint a fafaragásokon lévő bevágások.
    Egy másik sorozata szintén több apró képből épül fel, és a középkori társadalomkritikából is ismert metafora, a „bolondok hajója” köré szerveződik. Ugyanolyan szatirikus, groteszk, kontúros vonalakkal megoldott figurák, mint az előző műegyüttesen, de itt már erőteljesebb színek (vörösek, zöldek, narancsok) is feltűnnek. A másik különbség, hogy itt nem magányos figurák, hanem páros alakok szerepelnek egy-egy képen, amelyek valamilyen relációban állnak egymással. Akadnak köztük egészen obszcén jelenetek is. Természetesen ez a sorozat is előzménye későbbi munkáknak. Egyrészt a figurái egy másik, nagyobb méretű képekből álló sorozaton, csónakban ülve konkrétan is megjelennek. Másrészt az alakok faktúrája, vonalas kialakítása itt nem a faragottság, hanem a megkötözöttség asszociációját kelti, ami alapvető fontosságú eleme Gaál József későbbi sorozatainak. Ezekkel a műegyüttesekkel Gaál József eddig ismeretlen arcait, saját lényeinek karikatúráit és őseit tárja elénk.
    Képeit és szobrait rituális, tartalmi szempontból nézve a technikai tradíciók fontosabbak, mint a formai megjelenítés archaikus asszociációi. Hiszen ezek a formák csak annyiban utalnak előzményekre (például ősi maszkokra, afrikai, illetve etruszk szobrokra), amennyiben túl is mutatnak azokon. Gaál József, a kollektív emlékezet ősképeit új kontextusba helyezve, expresszív önkifejezés által egy új világot teremt. Ebben az (egyszemélyes) univerzumban „lét és nemlét szüli egymást”, a végtelen és a pillanatnyi, valamint a törvényszerű és a véletlen metszéspontjában keletkezik a hiány. A hiány, amely keresésre ösztönzi az alkotót és fokozza megismerésvágyát.
    A keresés, az emlékezet és a teremtés határmezsgyéjén, mindig ugyanazt az arcot kutatva, más és más maszkokra lel, s általuk a különböző technikákat (grafika, olaj-, akril- és akvarellfestészet), valamint műfajokat (táblakép, plasztika) átívelő eszközt talál. Saját maga vizsgálata és önelemzése által, a maszkok révén kilépve a személyes burokból keresi az általánost, az egyetemest, az örök érvényűt. Az örök átváltozásban rejlő állandóság metaforájaként választott maszk Gaál Józsefnél eszköz a művészet valódi szerepének betöltéséhez.
    Utat nyit általa a megismerés felé.

Szeifert Judit